komaromonline.sk
HÍREK
Szabó Endre: Tanítani csak szívvel-lélekkel érdemes
  •   

Biztosra veszem, hogyha figyelné, pontosan tudná, hogy az elmúlt három évtizedben, melyik márványkocka hol, mikor, miért is repedt meg az évszázados lépcsőkön, de soha nem pillant le, csak megy az óráira, jellegzetes járásával, ikonikus fehér köpenyében, gondolataiba merülve, mintha nem is a Selye János Gimnázium diákzsivajától hangos folyosóján lenne, hanem valahol a Higgs-bozonok és Schrö¬dinger-egyenletek közt lévő egyszemélyes univerzumában, egy hihetetlenül izgalmas intellektuállis kaland közepén, amiről aztán becsengetés után, a pedagógusok legmagasabb hazai szakmai elismerésének számító Szent Gorazd emlékérmes fizika tanár, Szabó Endre nagy lelkesedéssel számol be diákjainak.

Országos viszonylatban is a legjobb felkészítő tanárok közt tartják Önt számon, hiszen diákjai évek óta nem csupán a hazai fizikaolimpia tanulmányi versenyeken, de világviszonylatban is példásan helyt állnak. Mikor kezdett el tehetséggondozással foglalkozni?

Azért nem kell túlzásokba esni. Egy felkészítőtanár eredményei, sikerei, soha nem egyszemélyesek, hiszen iskolánkban már több mint fél évszázados komoly múltra tekint vissza a tehetséggondozás. Az első fizika olimpiát 1959-ben rendezték meg, Oláh Imre és Oláh Ilona szervezésében. Rajtuk kívül még olyan legendás tanáregyéniségek voltak az elődeim, mint Czókoly Béla, Ipóth Barnabás, akik komoly sikereket könyvelhettek el maguknak, és diákjaiknak. Amikor 1984-ben ide kerültem, elvárás volt, hogy kövessem őket ezen az úton. Az első években bizony nagyon kellett igyekeznem, hogy a követelményeiknek kollégaként meg tudjak felelni. A tehetséggondozás nagy plusz munkával jár, mondhatni, az energiáimnak a felét a kimagasló képességű diákjaimmal való foglalkozás köti le. Amióta tanítok, több olyan kiemelkedő tehetségű diákom is volt, akik nálam jobb képességekkel rendelkeztek. Mivel iszonyatosan gyorsan átlátták a felvetődő problémákat, kreatívan és gyors absztrakciós készséggel viszonyultak egy-egy feladathoz, előre látható volt a karrierjük a fizikusi pályán. Az embernek néha nem könnyű tartani velük a lépést. Ez azonban hihetetlenül szép és inspiráló. Évtizedek óta, a ma már több mint százhúsz éves múltra visszatekintő nívós KöMaL-ból (Középiskolai Matematikai és Fizikai Lapok, a szerk. megj.) oldjuk a kiírt versenyfeladatokat. Nehéz feladatok, néha napokig is eltart míg az ember eljut a megoldáshoz. Egyébként pedig, ami a tehetséggondozás jövőjét illeti – itt most a fizika tanításáról beszélek -, az „utódlással” sem lesz gond; Hevesi Anikó kollégámnak egészen kiváló eredményei vannak, és imponáló az a lendület amellyel lelkesíteni tudja a tanítványait.

Csakhogy általában matematikából-fizikából kivételesen jó képességű diákból legfeljebb pár van egy osztályban, évfolyamban. Nem kedvetleníti el, ha látja a tanulók arcán az érdektelenséget?

Hiszek benne, hogy ha az embert érdekli, amit meg akar tanítani, akkor azt sikerül is átadnia. A fizika egy olyan komoly, egzakt tudomány, ami néha bizony a tanárnak is tartogat kihívásokat, és ha alaposan fel akar készülni, akkor a középiskolás tananyag szintjét meghaladva folyamatosan mélyebbre kell ásnia, tájékozódnia a legújabb kutatási eredményekről, felfedezésekről. Amikor aztán az ember talál valami érdekeset, izgalmasat, alig várja, hogy megoszthassa a diákokkal. Természetesen azon diákokkal szemben, akik eleve nem a természettudományok miatt jöttek ebbe az iskolába, akikben nincs affinitás a reál tantárgyak iránt, nem támasztok olyan magas igényeket. Sajnos Ján Mikolaj, ha jól emlékszem, 2007-es átgondolatlan oktatási reformja óta, melynek folyományaként jóval kevesebb lett a természettudományos tantárgyak óraszáma a humán tárgyak javára, kevesebb a lehetőség, idő ezeknek a tanulóknak a felzárkóztatására. A mostani oktatási program szerint például három év alatt kell az előzőekben négyéves középiskolai fizika tananyagot átadnunk a diákoknak. Egyszerűen nem értem, miért nem lehetett racionálisan, igazságosan elosztani az órák számát egy olyan korban, amikor egyre komolyabb gondot okoz a műszaki értelmiség hiánya a munkaerőpiacon.

Kollégákkal

Ezek szerint már nem olyan szigorú, mint pályája kezdetén volt?

Sajnos a szlovákiai kisebbség körében is évről-évre egyre kevesebb gyerek születik, így a gimnáziumi felvételiknél is kisebb a merítés lehetősége. Ráadásul a hozzánk kerülő tanulók nagy részének matematikából és fizikából hiányos az alaptudása. Miközben a fizika eredményes oktatása megfelelő szintű matematikai tudás nélkül lehetetlen. Manapság azonban már nem lehet annyira szigorú az ember, mint régen. Annak idején az egyetemen megtanultuk a szaktantárgyakat, az elméleti pedagógiai módszertant, de azt, hogy ha az ember bemegy harminc kamasz közé, miképpen kell lekötni a figyelmüket, felkelteni az érdeklődésüket, megszerettetni velük a tantárgyat, vagy akár levezetni egy órát, azt már kevésbé. Számomra a mintát, miképpen lehet ezt a hivatást jól csinálni, Oláh Imre adta, akinek a tanítványa voltam, és lélekben az is maradtam. Rendkívüli pedagógus, markáns egyéniség volt. Ráadásul volt egy szuggesztív kisugárzása, aminek köszönhetően az általa tanított tudományok szeretetét át tudta adni a diákjainak is. Még azoknak is, akik rendkívüli szigora miatt tartottak tőle. Idővel, úgy éreztem, ez az egy dolog, amiben a tőle látott mintán finomítanom kell. Ettől eltekintve, a mai napig nem tudok másképpen viszonyulni a tanításhoz, csak úgy, ahogy tőle megtanultam. Merem remélni, hogy majd évek múltán, valamelyik volt diákom, aki követett a pályán, ugyanígy, mintaként tekint majd rám.

Ez már majdnem biztos, hiszen 2015-ben az intri.sk oldalán a magyar iskolák egykori diákjai számára meghirdetett szavazáson a 2000-es évek legjobb középiskolai tanára kategóriában az elsők közt ott volt az Ön neve is! Az elmúlt harmincnégy évben sok diákja követte a tanári pályán?

A századforduló tájékán, a híres budapesti Fasori Evangélikus Gimnáziumban, ahol egy padban ült Wigner Jenő és Neumann János, a tanároknak olyan fizetésük volt, mint a minisztériumi osztályvezetőknek. És mivel komoly társadalmi, anyagi megbecsülés övezte a tanárokat, a legjobbak mentek erre a pályára. Még az én időmben is. Ebből mára nem sok maradt. Míg a nyolcvanas-kilencvenes években több kiváló diákom is a tanári pályát választotta, ma már a kimagasló képességű diákok inkább az olyan „trendibb” szakokat választják, mint az informatika, közgazdaságtan, menedzsment, vagy esetleg az elméleti fizika. Jelenleg, sajnos többnyire a közepes tanulók jelentkeznek a pedagógiai karokra.

A Tanár úr olyan lelkesedéssel beszél a munkájáról, ahogy az emberek csak a hobbijukról, vagy a hivatásukról szoktak! Mindig is erre a pályára készült?

Kisiskolásként még régész szerettem volna lenni, de erről a „felnőttek” hamar lebeszéltek. Majd gimnazistaként bekerültem Oláh Imre osztályába. Nagyon erős, válogatott osztály voltunk, ahová a tanár úr csak azokat választotta be, akik matematika versenyeken már az alapiskolában is eredményesek voltak. Az itt töltött négy év alatt egyre világosabban láttam, hogy számomra valamilyen reál pálya lenne a legmegfelelőbb. Érettségi után elméleti kibernetikát kezdtem tanulni Pozsonyban, de nem igazán fogott meg. Próbáltam kitartani, elnyomni magamban az érzést, hogy ez nem az az út, amin egy életen át járni szeretnék. Két év után léptem egy nagyot, és átmentem a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem matematika-fizika tanári karára. És most már harmincnégy éve itt vagyok. Sőt több. Ebbe az épületbe jártam ki az általános iskola felső tagozatát, itt voltam gimnazista…. Életem nagy részét ezek közt a falak közt töltöttem. Erős bennem a kötődés. Nem hiszem, hogy más iskolában is ugyanilyen lelkesedéssel, ugyanígy, szívvel- lélekkel tudtam volna dolgozni ennyi éven át. Szeptemberben elérem a nyugdíjkorhatárt, de ha szükség lesz rám, a jövő tanévben még mindenképpen maradnék. Most, ha végig nézek a pályámon, elmondhatom, hogy elégedett vagyok, mert tanárként ennél jobb iskolába nem is kerülhettem volna, hiszen például a Nemzetközi Fizikai Diákolimpiákat illetőleg egész szlovákiai viszonylatban csupán a pozsonyi Jura Hronca gimnázium diákjai eredményesebbek nálunk! Másrészt pedig, a diákjaink zömét jóravaló, igyekvő, szeretni való nebulók alkotják, ami szintén nem egy elhanyagolható szempont…

A Katedra.-díj átadása

Hosszú évek óta a tanárok röplabda csapatának oszlopos tagja. El tudja képzelni a nyugdíjas napjait sport nélkül?

Nehezen. Már most félek tőle, hogy mi lesz, ha kiöregszem belőle. A sport mindig is része volt az életemnek. Gimnazista koromban a Török János tanár úr vezetése alatt működő iskolai kosárlabda csapatban játszottam. Kemény edzéseink voltak, de meg is volt a haszna, mert sok szép eredményt értünk el. Mindeközben pedig megtanultunk csapatban, egymást segítve, egymásra figyelve, fegyelmezetten ugyanazért a célért küzdeni. Kitartóan. Szép időszak volt. Ezért is örültem nagyon, amikor jó húsz évvel ezelőtt, Fiala Andrea tanárnő megszervezte a röplabda csapatunkat /RÖPTE-röpiző tanárok egylete/. Néha egymás közt, néha a diákok ellen játszunk. Hatalmas csatákat szoktunk vívni. Nem adnám ezeket az önfeledt péntek délutánokat semmiért.

Nem csak a sportot, de az iskolát is megszerettette a fiaival, hiszen mindketten „selyések“ voltak. Könnyen félre tudta tenni otthon a tanárszerepet?

Azt hiszem, hogy többnyire igen. Általában, a hazafelé, Vágfüzesre tartó út során, sikerült „áthangolnom“ magam, ugyanúgy ahogy a feleségemnek is, aki prágai lányként a Károly Egyetemen végzett matematika-kémia szakos tanárként. Bizonyos határokon belül terelgettük, neveltük őket, de nem szóltunk bele az életükbe, döntéseikbe. A nagyobbik fiam, a harminchárom éves Endre környezetvédelmi diplomát szerzett, a két évvel fiatalabb Dávid pedig az agrártudományi egyetemre járt.

Egy régebbi fotón Holczhei Árpád kollégájával

Jól értem, hogy a fenséges szépségű, száztornyú arany Prága helyett inkább Komáromot választották?

Szüleim, tanáraim, mély, szilárd magyarságtudatot, erős nemzetiségi kötődést neveltek belém. Soha nem tudtam volna elképzelni az életemet más nyelvi közegben, mint a magyar. Megrögzött lokálpatrióta vagyok. Ez persze a feleségemre nagyobb terhet rótt, nagy váltás volt számára Európa egyik legvarázslatosabb világvárosából, Komáromba költözni. Szerencsére Majka egy valódi nyelvtehetség, két-három év leforgása alatt folyékonyan megtanult magyarul, aminek köszönhetően képes volt magyar általános iskolákban tanítani matematikát és kémiát, emellett hosszabb ideig volt az izsai magyar általános iskola igazgatója is! Ma már igényes irodalmi művek olvasása közben sem igen találkozik számára ismeretlen szóval. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a cseh kultúrától, gyökerektől eltávolodott volna. A mai napig gyakran járunk Prágába. Szeretem a várost, de élni csak itt jó.

Mi az, ami miatt úgy érzi, hogy csakis a földnek ezen a részén lehet teljes mértékben elégedett, boldog?

Kiskamasz voltam, amikor Gútáról Komáromba költöztünk. Valójában itt kezdtem ráeszmélni a világra. A város minden utcájáról eszembe jut egy történés, egy emlék. Később, ahogy teltek az évek, egyre jobban felerősödött bennünk az igény a természetközeli létre. Már csak a megfelelő telek hiányzott hozzá, amikor 2002 nyarán meglátogattuk az egyik volt gimnáziumi osztálytársamat Vágfüzesen. Beszélgettünk a vidéki élet előnyeiről, a költözés tervezgetéséről, amikor felajánlotta, mutat egy házhelyet. Ahogy megláttuk ennek a „zsákfalunak” a végén a szép telket, azonnal tudtuk, hogy „hazataláltunk”. Két évvel később már állt is a házunk és azóta is remekül érezzük magunkat ezen a „szigeten”. A hideg, téli napokon, ahogy hazaérünk bekapcsolom a Bartók rádiót /nem is olyan régen fedeztem fel a Muzsikáló délután című adásukat/, begyújtok a kandallókályhába, rádiózás közben beszélgetünk, olvasgatunk, ellazulunk. Szóval valódi idill ez a vidéki élet. Régebben gyakrabban, mostanában már csak egészen ritkán veszem elő a gitáromat. Talán a “Bartók” hatására változik a zenei ízlésem?! Már várom, mikor indul el az új évada a Virtuózok c. tehetségkutató műsornak, melynek múlt évi abszolút győztese iskolánk volt diákja Kristóf Réka lett. Tavasszal aztán, amikor fölébred a természet és a méhek, már több időt töltök kint. Húsz évvel ezelőtt, édesapám halála után maradtak rám a méhek, és mivel gyakran segítettem neki a kaptárak körül, magától értetődő volt, hogy folytatom a méhészkedést. Annak ellenére, hogy csak „hobbiméhész” vagyok, a téli időszakot leszámítva, amikor a méhek pihennek, azért mindig van körülöttük munka. Néha csak figyelem őket, ahogy a természet körforgásához alkalmazkodva teszik a dolgukat, élik szorgalmas életüket, megfeledkezek minden másról. Rendkívül intenzív kikapcsolódást nyújt. Ebben kicsit hasonlít az olvasásra, hiszen egy könyv mellett sem kalandozhat el az ember figyelme, folyamatosan ott kell lenni a jelenben, a történetben. És ha az egyik véget ér, kezdődik a másik, mindig van elkezdett könyv az asztalomon. Néha több is, mert a nagy kedvenceket, mint például most Maupassant négykötetes novellagyűjteményét már harmadszor olvasom és minden alkalommal nyújt valami újat. Néha aztán eltöprengek, lehet, hogy Albert Einsteinnek, a Nobel-díjas fizikusnak volt igaza amikor azt mondta: „A képzelet sokkal fontosabb, mint a tudás. A tudás véges. A képzelet felöleli az egész világot.“

az interjút készítette Janković Nóra 

 

 

(komaromonline.sk, nyitóképen Szabó Endre és Holczhei Árpád, fotók: sjg.sk és Szabó Endre archívumából)


  •   

Hozzászólások

hozzászólás

komaromonline.sk

Like Us On Facebook