komaromonline.sk

egy portál Komáromról és polgárairól

Korpás Éva: Engem az élő koncertek varázsa tud éltetni

MEGOSZTÁS:

az interjút készítette Janković Nóra

 

 

 

Ülök a kávézó teraszán és azon töprengek, hányszor találkoztunk már. Láttam őt cserfes kislánynak, néptáncegyüttesbe szaladó kamasznak, boldog anyukának, csalódott embernek, ragyogó nőnek, miközben a színpadon soha nem változott, mindig ugyanolyan szívvel-lélekkel adta át önmagát a népzenének, dalait pedig a közönségnek. És ahogy teltek az évek, a cserfes kislányból, a magyar népzene egyik legkiemelkedőbb művésze lett, aki nemrég ünnepelte kerek születésnapját. Hányadikat is? Már nincs időm ezen töprengeni, mert megpillantom a Külhoni Magyarságért Díjjal kitüntetett, kétszeres Fonogram-díjas és a szlovákiai magyar zenei Harmónia-díj háromszoros, valamint a Népművészet Ifjú Mestere elismerés tulajdonosát, Korpás Éva népdalénekest.

Nem hiszed el?! – mosolyog rám Éva kételkedve. – Pedig tényleg. Ötven. Valójában ez is csak egy szám. Ugyanolyan, mint a többi. Mégis, amikor belegondoltam, hogy már ennyi évet hagytam magam mögött, és már a lemez B oldala forog, akkor az azért egy különleges érzést váltott ki belőlem. De nem volt ebben semmiféle negatív töltet. Inkább afféle rácsodálkozás, hogy miképpen is lehet ez, amikor valójában én ugyanolyan kislány vagy nő tudok lenni, mint eddig. Nem érzek magamon semmiféle változást, és talán pontosan ezért még barátkoznom kell a gondolattal.

Amikor elkezdtél ismerkedni és barátkozni ezzel a kerek számmal, nem indított el benned késztetést arra, hogy mérlegeld a pályádat, az eredményeidet és az életedet? Ha egy dolgot kellene kiemelned a szakmai életrajzodból, mi lenne az?

Nem vetettem számot, ha arra gondolsz. De bennem folyamatosan van egyfajta önreflexió a tevékenységeimmel meg saját magammal kapcsolatban is. Azt érted a kérdésed alatt, hogy melyik szakmai elismerés jelentette a legtöbbet? Nekem az összes díj sokat jelent, mindre nagyon büszke vagyok, de talán a legutolsó, az még jobban kiemelkedik, amikor is 2018. augusztus 20-án a magyar Parlamentben átvehettem a Külhoni Magyarságért Díjat, amit a Felvidékről minden évben általában egy szervezetnek és egy magánszemélynek adományoznak oda. Nagyon szép, emlékezetes pillanata az életemnek a díjátadó ünnepség. Jó érzés, ha az ember munkáját elismerik, méltányolják, de egy plusz teher is. Felelősséggel jár. Még magasabbra kell rakni a mércét, még inkább bizonyítani kell. Természetesen semmi sem kötelező. Rám mindenképp jó hatással vannak az elismerések. Inkább motivációként élem meg. Erőt adnak a folytatáshoz. Édes teher egy ilyen díj.

A Külhoni Magyarságért Díj átvételekor

Annak idején, ahogyan azt már sokszor sok helyen nyilatkoztad, a te életed akkor kötődött végleg a népdalénekléshez, amikor először hallottad énekelni Sebestyén Márta népdalénekest. Megesett már, hogy egy fiatal előadó ugyanezt nyilatkozta veled kapcsolatban?

Igen. Számomra valójában ez a legnagyobb dolog, amit ki tudnék emelni az életpályámból, hogy egy értékes kultúra mentén hatok az emberekre. Gyerekekre, felnőttekre. Szebbé és értékesebbé teszem a lelküket. Ez a tudat szárnyakat ad nekem. Sokszor mesélték fiatalok, hogy az általunk tartott népzenei táborokban, melyekben húsz éve tanítok éneket, szerették meg a műfajt, és tulajdonképpen én inspiráltam őket arra, hogy folytassák az éneklést, és beengedjék a mindennapjaikba, az életükbe a népzenét. Nagyon jó érzés, hogy a Kárpát-medence magyarlakta területein találkozhatok a táborokban megismert tanítványaimmal, sőt a diaszpóraközösségekben is dalra fakasztottam sok népzenekedvelőt. Öröm számomra, hogy az időközben felnőtt generáció tagjai közt sok olyan tehetséges, ügyes és elhivatott fiatal van, akinek szívügye a népzene hagyományainak megőrzése.

Alsó tagozatos pedagógusként a zene, az énektanítás mindennapjaid része volt. A népdal- éneklésnek azonban más a technikája, feltételezem, más módszerekkel is oktatják. Gond nélkül át tudtad adni a tudásodat a népzene iránt érdeklődő gyerekeknek?

Az a szerencse, hogy a népdaléneklésnek van a legegyszerűbb technikája, ami nem más, mint a természetes éneklés. Tehát ebben a folyamatban más az, amiben útmutatást kell adni az énekes tanítványoknak. Viszont ehhez néhány dolog elengedhetetlen. Sokáig úgy gondoltam, hogy amíg én nem tudom biztosítani a rendszeres pedagógiai munkát a gyerekek felé, addig nem vállalok magántanulókat. Tartottam tőle, hogy a rengeteg elfoglaltságom mellett meg tudjuk-e szervezni az órákat, mert a „néha igen, néha mégsem felkészítésnek” nincs értelme. Abban nincs meg a fejlődés lehetősége. Nekem az élet különböző területein fontos a következetesség és a rendszeresség. A szülők azonban végül rábeszéltek, és ma már felettébb hálás vagyok nekik, mert egy addig ismeretlen terület kapui nyíltak meg előttem. Egy olyan helyzetben találtam magam, amit rendkívül szeretek, és ami rengeteg örömet ad. Fantasztikus látni, hogy a rám bízott gyerekek a közös munka során a kiinduló szinthez képest hová jutottak és mennyit fejlődtek. Bármilyen megmérettetésen veszünk részt, mindenhol az élmezőnyben végeznek a lányok. Ez nemcsak nekik öröm, hanem nekem is egy jó visszajelzés a pedagógiai munkásságomat illetőleg.

 

 

Egyik tanítványod, Szabó Julcsi, a Fölszállott a páva néptánc- és népzenei tehetségkutató versenyben közel 2000 jelentkező közül került be a legjobb tizenkét énekes közé. Amikor láttad a gyerekek eredményeit, akkor végre elkezdtél jobban bízni magadban tanárként is?

Bízni bíztam magamban e téren előtte is. A Fölszállott a páva remek lehetőséget nyújtott, a népzene népszerűsítésére. Két évadban is sikeresen vették a megmérettetésen az akadályokat a diákjaim. A másik tanítványom, Janovszki Csenge pedig mint az Ördöngös Népzenetanoda gyerekzenekarának szólóénekeseként került be. A gyerekeknek óriási élmény volt a stúdiók világában eltölteni három napot a hasonló érdeklődésűek társaságában. Sőt, Szabó Julcsival még egy balatoni felkészítő táborban is részt vettünk. Hatalmas öröm volt látni, és részese lenni a sikereiknek. Itt, ezen a ponton bizonyos szempontból akár hátra is dőlhettem volna elégedetten, de nem vagyok az a típus. Attól kezdve, hogy tizenhat éves koromban beleszerettem és szinte fanatikus módon elköteleződtem a népdalok mellett, sokáig más zenét nem is hallgattam, folyamatosan ott volt bennem egy erős belső igény, hogy fejlődjek, képezzem magam, feszegessem a határaimat. Amíg a gyerekeim kicsik voltak, ez nehezen volt megoldható. Amikor nagyobbak lettek, elkezdtem szép lassan megvalósítani a terveimet és eleget tenni a saját magam által megteremtett kihívásoknak. Az egyik ilyen legutóbbi pillanat az volt, amikor jelentkeztem az ELTE ének-zene tanár mesterszakára, ahol reményeim szerint a jövő hónapban vehetem majd át a diplomámat.

A több évtized alatt megszerzett ének-zenei tudásodnak és tapasztalatodnak köszönhetően játszi könnyedséggel vetted az akadályokat, vagy azért volt olyan vizsgád, ami előtt úgy érezted, hogy most túl magasra dobták a labdát?

Hát, bizony voltak pillanatok ez alatt az időszak alatt, amikor eljátszottam a megfutamodás gondolatával. De valami mindig visszarántott. Többek közt az is, hogy lehet, nehezen szánom rá magam valami újra, de ha már igen, akkor igyekszem azt a dolgot végigcsinálni. Ilyenkor aztán hihetetlen büszke tudok magamra lenni. Voltak hiányosságaim a zeneelmélet és szolfézs terén, hiszen ezzel nagyon rég foglalkoztam, és ráadásul a zenei oktatás azért más rendszerben működik nálunk, mint Magyarországon. De igyekeztem mindent megtenni azért, hogy fel tudjak zárkózni, és hogy ezeket bepótoljam. Érdekes, hogy amikor belefogtam, az egyetlen célom az volt, hogy szintet lépjek, fejlődjek, míg most elképzelhetőnek tartom, hogy esetleg majd újra iskolában is tanítsak.

A pandémia időszakában megélt tapasztalataid miatt jutottál erre a gondolatra, vagy mindig is hajlamos voltál B verzióban gondolkodni?

Amikor jelentkeztem, még híre se volt a koronavírusnak. Múlt év szeptemberében, amikor ahelyett, hogy rendeződött volna az életünk, egyre nehezebb lett, tudatosult bennem, hogy kaptam az élettől egy újabb lehetőséget. Megnyugtató érzés, ha van B verzió, mert egyfajta biztonságérzetet nyújt. És nekem a biztonságérzet és az állandóság nagyon fontos.

A járványügyi intézkedések az előadóművészeket, a kultúra területén tevékenykedők nagy részét mellékvágányra tette. Szakmailag ezt, hogy élted meg?

Egyre inkább hiányzott a régi életformám. A pörgés. A rohanás. A koncertek. Nekem a népzene, a népdal szeretete teljes mértékben átszövi az életemet. De az ember úgy van felépítve, hogy azt, ami örömforrás, szereti megosztani másokkal. Szerettem volna a nyáron megjelent lemez, a Szívharang dalaival megajándékozni a közönséget. Hiányzott, és a mai napig nagyon hiányzik a közönség. Sőt, a hosszú kihagyás után megjelent bennem egy olyasfajta szorongás is, hogy miképpen indulok el újra az életben, ha ennek vége lesz. Hogy sikerül-e újra felépíteni saját magamat, hogy újra fel tudok-e állni egy színpadra, meg tudom-e szólítani a közönséget. A megszokottnál is izgatottabban várom az októberi koncertemet a budapesti Zeneakadémián. Novemberben pedig igazi ajándék lesz számomra, hogy itt Komáromban, a szülővárosomban léphetek fel az Egressy Béni Városi Művelődési Központban.

Korábban is szorongó alkat voltál?

Nem mondanám magamra ezt így. De sajnos nem ismeretlen számomra a szorongás. Volt olyan töréspont az életemben, mégpedig a válásom, amikor ebből az érzésből hosszú időn keresztül a lehető legtöbb jutott. Ez az időszak nagyon megviselt. A kisebb, rövid ideig tartó szorongások pedig mindenkinél az élet velejárói, amit nekem szerencsére eddig még mindig sikerült feloldanom, és ez a lényeg.

A Szívharang a múlt év nyarán jelent meg. Mikor kezdtél el dolgozni a lemezen?

Érdekes, hogy ezt sokan megkérdezik. Pontosan nem tudnám megmondani, mert mindig jönnek új ötletek, új tervek, amikből idővel lassan kibontakozik, majd összeáll egy koncert vagy éppen egy lemez anyaga. Ez egy folyamat. Ez esetben úgy kétéves.

A lemezen megszólaló dalokon keresztül a szerelem témáját járod körül. Ez valaminek a kezdetét vagy a lezárását szimbolizálja?

Két korábbi lemezem is a szerelemről szólt, ami valljuk be, egy örök téma. A magyar népzene világában a legtöbb népdal a szerelemről szól. Hogy ezt milyen konkrét gondolatba csomagolom, az már más kérdés. Mostanra a koromból és a megélt nagyon nagy magasságokból és mélységekből kifolyólag a szerelem a női lét megélésén keresztül jelenik meg rajta. Az eddigi lemezeimen a dalokat a hangzásviláguk alapján, most a mondandójuk alapján választottam ki. Hálás vagyok, mert olyan zenésztársakat kaptam magam mellé, akik az elmúlt évek során gyakorlatilag az életem részeseivé váltak. Barátként belelátunk kicsit egymás életébe, és ebből kifolyólag egy hullámhosszon gondolkodunk, így olyan dalok, olyan hangzásvilág jön létre, ami könnyen közvetíti, és könnyen befogadhatóvá teszi azokat.

Ha húsz-harminc éve kérnek fel arra, hogy énekeld el ezeket a dalokat, akkor más lett volna a Szívharang?

Mindenképpen. Egyrészt akkoriban másképpen is énekeltem, másrészt- és ez a fajsúlyosabb- azóta rengeteget változott a lelkivilágom. Az érzéseim, a megtapasztalásaim, a megélésük. Mindez egyfajta mélységet hozott az éneklésembe, az előadásmódomba. Éretlenebb, tapasztalatlanabb, talán kicsit naiv is voltam huszonévesen, de még a harmincas éveimben is. Akkor a magaslatokban éltem. Most sokkal intenzívebben, mélyebben élek meg mindent. És ez nyomot hagy a dalaimon. Ha összehasonlítom az akkori dalaimat és a mostaniakat, egy teljesen más Korpás Éva rajzolódik ki belőlük.

Amellett, hogy több mint húsz lemezen működtél közre előadóként, hét önálló albumod jelent meg. Van köztük olyan, ami kivételesen közel áll a szívedhez, vagy mindig az éppen aktuális a kedvenced?

Mindig az utolsó a legédesebb. Ez természetes. De a többi ugyanúgy a „gyermekem”, és bármikor, amikor koncertezem valamelyikkel, azt élem meg és adom át a közönségnek is a legnagyobb odaadással, szeretettel, illetve hitelességgel.

A Szívharang felvétele óta eltelt egy év. Azalatt mennyit változott Korpás Éva?

Ez a nehéz időszak engem inkább lebénított szakmailag, minthogy inspirált volna. Frusztrált is, hogy mindenki megragadja a lehetőséget, rakja ki magát élő videókkal az online felületeken, és hogy én vagyok az egyetlen, aki erre nem képes. Aztán felülkerekedtem ezen az érzésemen, átértékeltem, és próbáltam más szemszögből rátekinteni erre: saját magamat tekintve, nem pedig hasonlítgatva. El kell fogadnunk, hogy kik és milyenek vagyunk. Nem jó magunkat becsapni, nem vezet sehová. Engem az élő koncertek varázsa tud éltetni, az tud szárnyakat adni. A közvetlen kapcsolat az emberekkel. Az online világ messze áll tőlem. Persze aztán a Jóisten mégis nyitott egy utat számomra az utóbbi két hónapban egy ilyen jellegű felkérés kapcsán. Ezt a kihívást természetesen nem utasítottam vissza. És most jó érzésem van tőle, hogy teljesítettem, bizonyítottam magam számára, hogy mégiscsak képes vagyok rá. Kitágítottam a komfortzónámat, fejlődtem. És ez mind valamiféle változással járt, és még fog is, mert a járvány miatti bezártság megélésének, a bizonytalanságnak, a jövőkép megingásának a feldolgozása még csak ezután fog következni. Az a helyzet, hogy mostanáig a „túlélésért” küzdött mindenki, és ehhez mozgósítottuk a tartalék erőinket, de a feldolgozás csak akkor fog elkezdődni, amikor a helyzet rendeződik nagyjából. Most talán még jobban oda kell figyelnünk magunkra, másokra. Szóval lesz még dolgunk a lelkünk helyretételében, újjáépítésében.

 

Korpás Éva gyermekeivel

Segít ebben, hogy pár évvel ezelőtt elvégezted a Károli Gáspár Református Egyetemen a mentálhigiénés segítő szakember képzést?

Annyiban, hogy már megtapasztaltam egyszer krízishelyzetben, hogy vannak erőtartalékaim, és ki tudok mászni a mély gödörből, fel tudom dolgozni a személyes veszteséget. Mert ha egy közös történet végére pontot teszünk, az egy kudarc. Egy trauma. A fájdalmas, nehéz élethelyzetek feldolgozása mindig sok időt vesz igénybe, és meggyőződésem, hogy a járvány alatti történéseké is az lesz. Múlt év márciusában még örültem is a lezárásnak, mert egy borzasztóan sűrű, fárasztó időszak volt mögöttem. Rengeteg elfoglaltságot, feladatot kellett besűríteni a napjaimba. Óriási volt a hajtás. Elfáradtam. Kimondottan jólesett, hogy a gyerekekkel otthon sütünk-főzünk, és megéljük a közös pillanatok örömét. Azt hiszem, az átlagnál jobban viseltük a helyzetet. Nagy plusz, hogy van kertünk, így nem fogyott el a tér körülöttünk. Nem mondom, néha voltak feszült pillanatok, mert nem egyszer fordult elő, hogy Lilinek, aki harmadéves az orvosi karon, online gyakorlata volt, miközben Áronnak, aki Budapesten tanul a konzervatóriumban, brácsaórája. Közben én pedig énekórát tartottam. Jó kis áthallás volt. Szerencsére mindegyikünknek remek a humorérzéke, így a vitákat, a csikorgó helyzeteket többnyire fel tudjuk oldani egy jó poénnal. Csak, amikor már láttam, hogy a világ nem egy hétre és nem is egy hónapra dermed le, kezdtem egyre jobban izgulni. Nem egyszer volt és van is görcsben a gyomrom a gondolattól, hogy oldom meg két egyetemista gyerekkel az egzisztenciánkat. Sokat segített a tudat, hogy összetartó családom és jó barátaim vannak, akikre bármikor bármiben számíthatok. És amikor már azt hittem, ennél rosszabb nem lehet, a korához képest egészséges, aktív édesanyánkat teljesen váratlanul, két héten belül elveszítettük. Sokként ért minket a tragédia. Még mindig nehezen tudom felfogni, hogy nincs itt velünk. Nagyon közel állt hozzám, ő volt az igazi segítőm. Soha nem fordult meg a fejemben, még a járvány kezdetekor sem, hogy ő, aki a családunk szíve-lelke, egy igazi nagybetűs Anya, Nagymama, egyszer elmehet.

Egy ilyen év után mennyire tudsz optimistán nézni a jövőbe?

Nem tagadom, van bennem egy félelem attól, hogy mi van, ha ez a rémálom megismétlődik, ugyanakkor ott a bizakodás is. Hiszek a világ jóságában, és abban, hogy utunk eleve el van rendelve Isten által, és bárhogy is alakul a jövő, én a kijelölt utamat fogom járni. Személyiségemből fakadóan hihetetlen örömmel tudnak eltölteni apró dolgok is. Elég, ha kinyitom a szemem és látom, süt a nap. Nekem a boldogsághoz nincs szükségem nagy dolgokra. A pandémia alatt már annak is örültem, ha kimehettem kerékpározni és letekertem 10-20 km-t. Emellett rengeteg hobbim van, amik feltöltenek. Szó szerint zenebolond vagyok, imádom a jó filmeket, a tartalmas könyveket, vagy „ügyeskedek”. Gyakorlatilag az egész házunkat a különböző kézimunka-technikákkal készült tárgyakkal tettem otthonossá. Büszke is vagyok rá, hogy a hozzánk látogatók belépéskor mindannyian megjegyzik az otthonunk melegségét, otthonosságát. Annak köszönhetően, hogy az életben most is és már korábban is megtapasztaltam, hogy van elég erőm elviselni a terheket és megbirkózni a nehézségekkel, nem látom borúsan a jövőt. Sőt, tele vagyok tervekkel. Lehet, hogy ezt hívják optimizmusnak?

Lassan visszaáll az élet rendje. A gyermekeid ismét visszatérnek az egyetemi előadótermekbe. Az egyéves intenzív összezártság után nem lesz furcsa, ha csend lesz a házban?

A mondás szerint minden rosszban van valami jó. Anyaként kaptam egy plusz évet, amiért rendkívül hálás vagyok. Nem lesz egyszerű a váltás, de ez az élet rendje. El kell fogadni. És talán egyszer sikerül megtalálnom az igazi társamat is. Egy olyan embert, aki mellett lelkileg továbbra is szabadnak és értékesnek érezhetem magam. Csak amilyen könnyen alakítok ki emberi kapcsolatokat, olyan óvatos vagyok nőként. De ennek semmi köze a múlthoz, mindig is ilyen voltam. Nekem muszáj átgondolnom, mérlegelnem az igenek és nemek előnyeit, hátrányait és következményeit. Lassan, nagyon lassan adom át magam az érzelmeimnek. Tudom, ha többször hirtelen döntenék, ha többször mennék fejjel a falnak, akkor időnként hasra esnék ugyan, de több mindenben volna részem. Viszont így vagyok önazonos. Lehet, most, hogy tanúja voltam, mennyire törékeny és kiszámíthatatlan az élet, és soha nem tudhatjuk előre, mikor mi változtatja meg, több lesz bennem a bátorság a mindennapok megélésére. Egy biztos, az alázat továbbra is kísérője marad az utamnak.

(komaromonline.sk, Janković Nóra)

 

Hozzászólások

Show Buttons
Hide Buttons