A komáromi szekeresgazdák regényes élete
Janković Nóra
Évszázadokon át, a Magyar Királyság korában, messze földön híresek voltak a komáromi szekeresgazdák, akik félelmek nélkül néztek szembe az időjárás viszontagságaival, a háborúk veszélyeivel, a természeti csapások pusztításaival. Miközben vontatták a hajókat, húzták a hatalmas rönköktől csikorgó kerekkel döcögő szekereket, nem gondoltak arra, hogy egyszer bekerülnek Jókai-regényeibe és történelemkönyvekbe, mert ők nem hősök akartak lenni, hanem becsületes, tisztességes és a református hitükhöz a legzordabb időkben is hűséges emberek. Komáromiak, akikről az elmúlt évtizedekben méltatlanul kissé megfeledkeztünk. Ezt orvosolandó alapították meg a szekeresgazdák leszármazottjai a Komáromi Szekeresgazdák Hagyományőrző Egyesületét. Munkájuknak köszönhetően a komáromi szekeresgazdák már felvételt nyertek a Felvidéki Értéktárba és remélhetőleg hamarosan bekerülnek a Hungarikumok Gyűjteményébe is. A szekeresgazdák életéről, munkájáról és szellemi örökségéről az egyesület elnökével Farkas Gáspár agrármérnökkel és titkárával, Kelemen István vegyészmérnökkel beszélgettünk.
Ugorjunk egy kicsit akkor a múltba. – kezdi Farkas Gáspár a különleges történelem órát – A szekeresgazdák a magyar naszádosok és a sajkások leszármazottjai voltak. A török háborúkban hűségesen szolgálták a királyt. Félelmet nem ismerve szállították a Dunán a sebesülteket, a beteg katonákat, a hadi utánpótlást. Az értékesebb szállítmányokat ugyan katonák kísérték, de azért a hajóvontatók is otthon voltak a fegyverforgatás tudományában. Miután I.Ferdinánd király békét kötött a törökkel, a naszádos alakulat tagjainak az uralkodó nagyvonalúan armális nemesi rangot adott. Ehhez vagyon, föld nem járt. Viszont minden nemeseknek kijáró joggal, így a kardviselésével is rendelkeztek. Bár karddal az oldalukon nehéz lett volna aratni. Szokta is mondogatni a nagymamám, hogy „titulus van, fityulus nincs”. A békésebb idők beköszöntével elkezdtek gazdálkodni. Fő megélhetési forrásuk a hajóvontatás, valamint a teher- és személyfuvarozás volt. Abban az időben nagy igény volt erre. Egyes feljegyzések szerint a könnyű fogatokkal egészen Párizsig eljutottak.
Jókai regényében, az Aranyemberben 72 ló húzta a Szent Borbála hajót a Duna folyásirányával szemben. A nagy mesemondó művében leírtak a hajóvontatásról mennyiben fedik a történelmi valóságot?
K. I.: : A hajóvontatás nagy tapasztalatot, szervezést és szaktudást igénylő munka volt. A hajókat általában kettesével egymás mellé kötve vontatták. A parton kitaposott vontatóút vezetett, ezen haladtak a hajtók és párosával 15-17 pár vontatóló. Ahol magas, meredek volt a part, lépcsőzetes, több szintű utat alakítottak ki, hogy a vízállás mértékétől függetlenül haladhassanak az állatok. A vontatóút hol az egyik, hol a másik parton vezetett. A hajókat 200-300m hosszú, nyolc ágból font, karvastagságú kötélen, – amit a komáromi kötélverők készítettek – vontatták. Gondoljon csak bele, hogy két közepes hajó elvontatásához, kellett 5-9 hajós, 2 szekeresgazda, 1 kurtulyás, aki a köteleket felügyelte és 18-20 hajtó. A legnagyobb ellenségük a viharos szél volt, mert ha az belekapott a hajókba és elkezdte azokat befelé sodorni, akkor azok bizony magukkal rántották a lovakat is. Ilyenkor gyorsan kellett cselekedni. A hajót lehorgonyozni, a lovakat meg biztonságos helyen kikötni. Általában Komáromból gabonát, bort vagy sót szállítottak. Legtöbbször Győrig, Bécsig mentek, de megesett, hogy Regensburgig vagy Ulmig szólt a fuvarlevél. Hazafelé tartva néha eladták a lovak egy részét. Volt, hogy megtámadták őket, vagy megbetegedtek útközben. Veszélyes munka volt.
Hazatérésük után könnyen szert tudtak tenni a munkájukhoz szükséges igavonó lovakra?
F.G.: A szekeresgazdák maguk is tenyésztettek lovakat. Ahogy a gazdasággal és a munkával kapcsolatos más ismeretek, úgy a lótenyésztés szakismerete is apáról fiúra szállt. A nóniusz fajta volt kedvencük. Komárom környéke abban az időben gazdag volt legelőkben, jó füvet adó rétekben és kaszálókban. A csikókat, ahogy akkoriban mondták remondákat, tavasszal kicsapták és késő őszig kint legeltették. Telente, hogy a lovaknak ne macskásodjon el az izma, az istállóból, udvarról vontatták velük a trágyát a földekre. Hároméves koruk után munkára fogták őket vagy eladták. A komáromi lovak nagyon közkedveltek voltak a hadsereg és a rendőrség állományának körében is, mert a nóniusz rendkívül szívós, kitartó, teherbíró és igénytelen fajta volt. A masszívabb, erősebb alkatúakból lettek a társzekér-vagy ágyúszekeret húzók, az elegánsabbak meg huszárlóvá avanzsáltak.
A szekeresgazdák gyakran hetekig, hónapokig távol voltak az otthonuktól. Ki irányította ez idő alatt a gazdaságot?
F.G.: Annak ellenére, hogy ezekben a családokban szigorú patriarchátus uralkodott, az asszonyok nem voltak háttérbe szorítva. Szükség esetén át tudták venni az irányítást. Az én anyám, Csukás Erzsébet keresztanyja Csukás Lőrincné Kossár Erzsébet miután özvegyen maradt minden vasárnap két órára összehívta a családot, ilyenkor volt sütve egy puszta kalács, mellé tejeskávé és miközben falatoztak, szétosztotta a két fiának és a kilenc lányának a következő hétre a munkát a gazdaságban. Hétről hétre számon is kérte az elvégzett munkát. Az asszonyok példásan helyt álltak a családfő szerepében is.
Lehet tudni, hogy hány szekeresgazda-család élt városban akkoriban?
F.G.: Az „Aranyemberek” korának számító 18. században és a 19. század első felében durván ötszáz szekeresgazda volt Komáromban. A mai Király püspök utca, Gazda utca, Temető sor, Megyercsi utca, Pandató utca, Mező utca, Kereszt utca, Vasút utca, Kisér sor és az Eötvös utca közti területen voltak a portáik. Mivel az állataiknak, a szekereknek, a fogatoknak és a takarmánynak kellett a hely az udvarban, a város szélén egy zárt tömbben éltek. Egyikük sem rendelkezett nagy földterülettel, úgy 18-20 hektáron gazdálkodtak. Nem volt olyan család, amelyik ne tartott volna tehenet, sertést és baromfit. Egyrészt, hogy bebiztosítsák a család számára a betevőt, másrészt eladásra. A felesleges tejet, tejfölt, túrót, sajtot, tojást, baromfit és egyéb háztájit az asszonyok kivitték „piarcra” eladni.
A szekeresgazdák a honfoglaló magyarok egyenes leszármazottjainak vallják magukat. Mikori az első írásbeli emlék, amiben említést tesznek róluk?
K. I.: Az első írásbeli emlékek a szekeres gazdákról az 1780 – as években, a református egyház házassági anyakönyvi kivonataiban jelentek meg, ugyanis egy-két kivételtől eltekintve mind a kálvini tanokat követte. A jelenlegi ismereteink szerint úgy az 1750-es évektől nevezték magukat szekeresgazdáknak. A családok egymás között házasodtak, de arra ügyeltek, hogy túl közeli rokonok ne kössék össze az életüket. A lényeg az volt, hogy ki mennyi lovat visz magával a házasságba. Köztük nem szerelmi, hanem birtok- és haszonalapú frigyek köttettek. Általában a szülők szemelték ki vagyoni helyzet alapján gyermekük leendőjét. Rendkívül zárt társadalmi réteget alkottak. Annak ellenére, hogy példás összetartozás jellemezte őket, nem tömörültek céhbe. Így nekik nem indulójuk volt, mint általában a céheknek, hanem egy komáromi verbunkszerű nótájuk – a „Megyercsi utcai”. Egyébként hitüket pont azért tudták megőrizni a protestánsüldözés időszakában is, mert nem volt céhük, így nem kötelezhette őket a céhmester, hogy az újjászülető katolicizmust kövessék.
Milyen történelmi események hatására lettek éppen a szekeresgazdák a komáromi protestáns gyülekezet első tagjai?
F.G.: A 16. században a komáromi várban leginkább lutheri tanokat valló német ajkú katonák szolgáltak, akik protestáns prédikátorokat hoztak magukkal. Miután megüresedett egy tisztség, Paksy főkapitány 1562. májusában Huszár Gált, a római katolikus egyház korábbi presbiteréből lett református lelkészt kérte fel egyházi szolgálatra. A nagy tudású és rendkívül szelíd Huszár Gál magyar nyelvű prédikációinak köszönhetően nemcsak a magyar nemzetiségű naszádosok, de a városlakók közt is hamar tért hódított az új hit. Ettől kezdve Komárom lakosaira, akik hitet tettek a kálvinista felekezetben, még egy évszázadon át megpróbáltatások és megtorlások vártak. Hoffkirchen várparancsnok 1672-ben megfosztotta a protestánsokat templomaiktól, a lelkészeket pedig kikergette a városból. Kénytelenek voltak lelkész nélkül, házaknál tartani az istentiszteleteket. Később még szigorúbb tiltó rendelkezéseket léptettek életbe. Tilos volt az egyházuk szertartása szerint tartani a temetéseket, az újszülötteket pedig titokban kereszteltethették csak meg más községekben. Aki megszegte az a börtönt vagy a vesztőhelyet kockáztatta meg.
Az ezt követő békétlen századokban a szekeresgazdák bandériuma Komárom vármegye zászlója alatt vonult hadba?
K.I.: Nem, az ő bandériumuk hadi jellegű díszalakulat volt. A háborúkban az éppen trónon lévő uralkodók katonájaként vettek részt. Armális nemesek lévén a bandérium saját zászlója alatt, ami sajnos igen rossz állapotban maradt fenn, ünnepek alkalmával vonultak ők fel. Ilyenkor kardot, úgyn. fringiát kötöttek. Az élen mindig az alabárdos haladt, majd a zászlóvivő, utána a bandérium kapitánya két oldalán egy-egy buzogányossal. A lovaikat aranyszegéllyel díszített piros posztó nyeregtakaróval, melynek sarkába arannyal hímzett „KV”, Komárom Városa monogram volt látható díszítették. Lenyűgöző látvány lehetett a vitézkötéses díszruhában vonuló szekeresgazdák menete. Volt, hogy 50-60 gazda vonult egyszerre. Díszruhájuk fekete vitézkötéssel és paszománnyal díszített sötétkék posztó nadrágból, ezüstgombos mellényből, vitézkötésű dolmányból és mentéből állt. A mente igazi mestermű volt a gazdagon rádolgozott vitézkötésekkel és a komáromi ötvösök tehetségét bizonyító, míves ezüstgombokkal. Ehhez jött még az asztrahánprémből készült, kócsag vagy fácántollas kucsma. Ruházatuk megkoronázása a szemet gyönyörködtető mentelánc volt, ami az összefogó zsinórt helyettesítette. Sajnos ezekből az eredeti menteláncokból csak pár darab maradt fenn. Gombokból pedig 1787 előttről egyet sem találtunk. Ekkor ugyanis, ahogy azt Jókai Mór is leírta, a Kossuth téren, összegyűltek a gazdák és a református iparosok és hogy Istennek végre ismét állhasson háza Komáromban, levágták a ruháikról az ezüstgombokat, a széles láncaikat, az asszonyok fülbevalóit és felajánlották az új templom építéséhez. A református templom építési költségének a két harmadát a gazdák adták össze.
Ez rendkívüli nagylelkűségre utaló gesztus volt a részükről!
F.G.: A gazdák, még ha keményfejű emberek hírében is álltak, igen jószívűek és igazságosak voltak. Megbízható, szavatartó, tisztességes közösség volt az övék, ami egymás megbecsülésére épült. A szolgáikkal sem bántak lekezelően vagy kirekesztően, együtt dolgoztak és együtt étkeztek velük. A jó cselédek életük végéig a családdal maradhattak. Önfeláldozóan és nagylelkűen segítettek a bajba jutottakon is. Amikor az egyik családnak leégett a háza és hajlék nélkül maradtak, két nap alatt közös összefogással felépítettek nekik egy új házat. Amikor elkezdték építeni a komáromi református templomot, 200 szekérből álló karaván indult el városunkból Szerbiába és Boszniába faanyagért. Nehéz, viszontagságos, úgy nyolcvan-kilencven napig tartó út során többek közt elhozták a 11 tartó oszlopnak való tölgyfát is. Ezekkel az egyenként 15m hosszú rönköket a szűk hegyi utakon, ahol kanyarodni csak nagy nehezen lehetett tartóoszlopoknak hozták, amik arra szolgálnak, hogy földrengés esetén megtartsák a tetőt míg a hívők kijutnak a négy kapu valamelyikén mielőtt összedőlne a templom.
Mennyiben befolyásolta a két világégés a szekeresgazdák társaságának életét?
K.I.: Az I. világháború idején nagy részük az Osztrák-Magyar Monarchia katonájaként hadba vonult. Nagyon sokan meghaltak. Nagyapám 1914-ben, a Pápai Református Kollégium friss maturandusaként került ki a frontra. Kétszer sebesült, majd Szibériában, Ufa városánál volt hadifogoly. Itt ismerkedett meg az akkor egyetemista nagyanyámmal, aki egy pópa lánya volt. Túlságosan nem repdesett a család, ugyanis itthon már ki volt nézve számára a menyecske, amikor hazajött a nagymamámmal, aki nem tudott magyarul, hogy szakított a szekeresgazdák tradíciójával. Akik hazajöttek, igyekeztek folytatni a hagyományokat. Utolsó lovas felvonulásuk 1929-re tehető. A II. világháború után a hagyományokból jóformán alig maradt valami fenn. A 47-es kitelepítésnél a gazdák jómódú rétegét nagyrészt kitelepítették, vagyonukat meg elkobozták. A kommunizmus politikai ideológiája nem kedvezett a hagyományok ápolásának. Ami fennmaradt, az szájhagyomány útján terjedt.
Önök 2015. január 14-én a komáromi református parókia tanácstermében ünnepélyes keretek között megalapították a Komáromi Szekeresgazdák Hagyományőrző Egyesülete polgári társulást. Hogy telt az egyesület első öt éve?
F.G.: „Kölcsönzési szerződés “értelmében Komárom városától 25 évre megkaptuk az Újvárban álló kaszárnyaépület három helyiségét, azzal, hogy a saját költségből rendbe tesszük, majd a szerződés lejárta után bérleti díjat fizetünk a városnak. Az egyikben a magyar állam 9000 eurós támogatásával, amit a Bethlen Gábor Alaptól pályázat útján nyertünk, most folyik egy bemutatótér és előadóterem kialakítása, a másikban szintén a magyar államtól az Agrárminisztérium Hungarikum Főosztálya pályázatán nyert 11 000 eurós támogatásból szekeresgazda kiállítótermet alakítunk ki, ahol őseink tárgyi és írásbeli hagyatékát méltó körülmények között tudjuk bemutatni az érdeklődőknek. Csenger Ferencnek köszönhetően egy eredeti lovaskocsit, valamint a gazdaságban használt egyéb tárgyakat is ki tudunk állítani. Az egyik helységben pedig egyesületünk központját szeretnénk kialakítani. A munkák nagy részét a tagság végzi, a szakmunkákat szerződéses alapon valósítjuk meg. A felújítás mindegyik szakasza előtt egyeztetünk a Műemlékvédő Hivatal járási kirendeltségével. Terveink közt szerepel, hogy felkutassuk a szekeresgazdák leszármazottjait, előadásokat tartsunk a komáromi iskolákban, hogy a város eme bátor és nagy tiszteletet érdemlő lakosainak emlékét és hagyományait sikerüljön megőriznünk.
(komáromonline.sk, JN, képek Farkas Gáspár)
