Szentpétery Aranka: „Míg élek, jól vagyok, játszani akarok!”
az interjút készítette: Janković Nóra 
Néhány éve szereplője lett a Markíza Televízió egyik legnépszerűbb sorozatának, a „Susedia” –nak. Hogyan került a sorozatba?
Teljesen váratlanul ért, amikor felhívott a sorozat producere és elmondta, hogy mire szeretnének felkérni. Az első pillanatban a meglepetés hatására alig jött ki hang a torkomon, hiszen nem mindennapos dolog, hogy az ország vezető közszolgálati televíziójától kap lehetőséget egy szlovákiai magyar színész. A mostani fiataloknak már több a lehetőségük, de sajnos az én generációm még eléggé hátrányos helyzetben volt, többségünk ki volt rekesztve a csehszlovák kinematográfiából. Nekünk esélyünk sem volt arra, hogy az ország élvonalbeli, „agyonsztárolt”színészei közé bekerüljünk. Mégis, hogy megkaptam ezt a szerepet a sorozatban egyre több verbális támadás ért, mert sokan azt képzelik, hogy a sorozatbeli szereplésemnek köszönhetően most egyszeriben meggazdagodtam.
Milyen volt a fogadtatás a stáb részéről?
Szerencsére a stáb azonnal befogadott, mindenki nagyon kedves, segítőkész volt. Valószínűleg ez részben Rák Vikinek – ő a sorozatban Ildikót alakítja – is köszönhető volt, aki azon fiatal színészek közé tartozik, akik még becsülik, tisztelik a szlovákiai magyar színjátszás nagy „öregjeit”.
A kulisszák mögött nem volt érezhető a sorozatban végigvonuló nemzetiségi civódás?
A legkisebb mértékben sem tapasztaltam valamiféle megkülönböztetést, vagy akár viccelődést a rovásomra. A köztudatban az terjedt el, hogy a sorozat alapötletét a nemzetiségi konfliktusok, a szlovák-magyar viszály adta, de ez egyáltalán nem így van. Ez a sorozat egy átlagos lakótelepi házban játszódik, ahol egymás mellett élő szomszédok nem azonos nemzetiségűek, mint ahogyan a valóságban is igen gyakori ez a jelenség. A sorozat ezeknek, a kisembereknek az életét mutatja be. Ha helyenként egyes szituációk el is vannak túlozva az nem azért, hogy valakinek a hátrányára váljék, csupán dramaturgiai hatásvadász túlzásról van szó, és semmi egyébről.
„Anyuci” szerepével mennyire tudott azonosulni?
A színésznek a feladata, hogy minden szereppel a tőle telhető legnagyobb mértékben azonosuljon a színpadon és filmvásznon egyaránt. Nekem ez most, ebben a sorozatban eléggé a nehezemre esett, hiszen egy Alzheimer-kórral küszködő beteg nőt kellett alakítanom, de úgy, hogy nem volt meg a szükséges felkészülési idő, nem tudtam igazán, mit is takar egy ilyen kórkép, hiszen eddig még sohasem találkoztam ilyen betegségben szenvedővel. Mondhatni a mélyvízbe dobtak, így aztán annak ellenére, hogy minden tőlem telhetőt megtettem, nem igazán vagyok megelégedve az alakításommal.
Milyen visszajelzéseket kapott a nézőktől?
A legtöbb visszajelzés pozitív volt és nem csupán a nézők részéről, hiszen a sorozatbeli szerepelésemnek köszönhetően a JOJ televíziótól is megkerestek, és szerepet kínáltak. Örömömbe azonban ürüm is vegyült, mert elkedvetlenített az emberek korlátoltsága, az, hogy még most a 21. században is sokan a színészt azonosítják a szerepével, és pletykára éhesen valótlanságokat terjesztenek.
Egész pályafutása alatt leginkább a színpadon remekelt karakterszínészként. Mennyiben más egy stúdióban forgatni, ahol nincs közönség, visszajelzés?
Mindenképpen más, mint a színpadon játszani. A színház varázsát nem pótolhatja semmi, hiszen az a közönség együttműködésének, reagálásának köszönhető. A nézőket ugyan igyekeznek pótolni egy „röhögőbrigáddal”, de ez még az illúzió megteremtéséhez is kevés. A legszembeötlőbb különbség a próbafolyamat hiányában mérhető fel. A színházban ugyanis a próbafolyamat általában hat hétig tart, így lehetőségünk van arra, hogy az alakításunkat csiszolgassuk, esetleg változtassunk rajta.
Nyugdíjas művésznőként mennyiben telnek átlagosan a napjai?
Teljesen átlagos kisnyugdíjasként élek. Egész életemben éreztem annak hátrányát, hogy nemesi család sarja vagyok, ráadásul párttag sem voltam. A színházban ez leginkább a szerepek kiosztásánál és a fizetések meghatározásánál volt érzékelhető. Hiába tettem meg mindent, és tartoztam a közönség kedvencei közé, káderlapom jelentősen visszahúzott. Így amikor elmentem nyugdíjba, és megláttam, hogy mennyi a havi nyugdíjam összege, azt hittem, hogy elájulok. Elszomorító, hogy nálunk sem a színháznak, sem pedig más kulturális szervezetnek nincs arra lehetősége, hogy a nyugdíjas színészeket, akik egész életüket a világot jelentő deszkákon töltötték, anyagilag támogassák. Én nem gazdagodtam meg, a meghatározott életminimumot éri el a bevételem. A fellépésekért pedig vagy nem akarnak fizetni, vagy nevetséges honoráriumot kínálnak fel, miközben a magyarországi bulvársajtóból elhíresült médiaszereplőknek rezzenéstelen arccal adnak busás gázsikat. Rettenetesen szenvedek ettől a kortól melyben élünk, mert én mindig szívesen léptem fel, hiszen szeretem az embereket, imádom a hivatásomat, de be kellett látnom, ez ma már nem elég. Bárcsak elég lenne a tehetség és az alázat a színház, a közönség iránt. Nekem nem maradt más az egész élet munkájából csak a közönség szeretete, de ez engem mindenért kárpótol, ez a legfontosabb.
Gyermekkoromban, ha véletlenül megláttam Önt, vagy a MATESZ társulatának valamelyik tagját, mindig megörültem, mert az én generációm még itteni színészeket „sztárolt”. Ez mintha egyre inkább kiveszőben lenne. Milyenek erről a tapasztalatai?
Ezt mi is egyre inkább tapasztaljuk, és ennek több oka is van. Az egyik az, hogy a szinház a műsorterve összeállításakor figyelmen kívül hagyja a nézők igényét. Egyre inkább begyürüzik hozzánk a Magyarországon most dívó, a modern kor szellemét idéző színházi kultúra, csak sajnos nem biztos, hogy ami a nagyváros emberének megfelel, az nálunk is elnyeri majd a nézők tetszését. Mert az itteni magyarság sok mindenben más, mint az anyaországi magyarság. Ezért alakult ki aztán az a tendencia, hogy az emberek érdeklődésének a peremére szorult a szlovákiai magyar színjátszás, és ezzel együtt mi színészek is. A másik ok viszont a sajtóban keresendő. Az óceánon túli színészekről megtudhatunk mindent az újságokból, miközben mi élünk a mi kicsi országunkban, ahol szinte maroknyi a magyar színészközösség, így nem lenne nehéz feladat a bemutatásuk, életük sorsforduló eseményeinek nyomon követése.
Az életrajzát olvasva feltűnt, hogy a neve mellett nem szerepelnek kitüntetések.
Nem is szerepelhetnek, mert nekem nincsenek. Nem tudom megmondani, hogy ez származásomnak, vagy annak tudható-e be, hogy nem azonosultam soha a régi rendszer ideológiájával, vagy csak egyszerűen nem tartottak méltónak rá. Minisztériumi gratulációkat kaptam, illetve Komárom városatyáitól is kaptam kitüntetést. Pár évvel ezelőtt aztán életműdíjjal jutalmaztak, de azt én utasítottam vissza. Szerintem az életmű díj olyan, mintha az embernek pontot tennének a pályafutása végére, és nekem ez nem imponált. Én még érzem magamat annyira színpadképesnek, hogy egy-két darabban maradandót alkossak. Részemről az igazi elismerés az, hogy még mindig hívnak, megállítanak az utcán, és megkérdik, mikor láthatnak ismét szerepelni. Kell ennél több?
Többször is említette, hogy mennyire érzi a közönség, az emberek szeretetét. Lehet, hogy ez részben annak is köszönhető, hogy Ön a legkisebb szerepben is tudott nagyot alkotni, ha megjelent a színpadon, egyéniségének karizmatikus ereje szinte betöltötte a teret. Ez született adottság vagy ezt ki lehet alakítani tudatosan, mesterségbeli fogások segítségével?
Még kezdő színésznő koromban, Pozsonyban a Falu Színháznál egy rendező kollégám mondta mindig: „Ari, jegyezd meg, egy jó színésznő, ha bejön a színpadra, azt a közönségnek azonnal észre kell vennie!”. Ez nagyon megmaradt bennem, és azt hiszem sikerült is sajátommá tennem, de szerintem ehhez nem elég a tanulás, a gyakorlás. Kell, hogy valakiben legyen egyfajta belső kisugárzás is, mert egyébként nem lenne hiteles. Én egyébként is az a típusú ember vagyok, aki bármit is tesz, azt csak szívvel-lékekkel tudja, aki mindig tűzben ég. Néha még én is csodálkozom azon, hogy még nem perzseltem fel önmagam teljesen. Sajnos ennek a tulajdonságomnak köszönhetően nagyon sok rosszat, és bántást is kaptam az életben, mert a színházi berkekben élők bizony irigyebbek az átlagnál.
Köztudott, hogy a művészi pályát nehéz hosszútávon összeegyeztetni a boldog családi élettel. A művésznőnek ez mennyire sikerült?
Leginkább azoknak sikerül, akiknek a párja nem szakmabeli, de megérti és szereti a művészeket, el tudja fogadni őket és az általuk nyújtott rendszertelen életformát. Arról meg nem is beszélek, hogy egy civil milyen nehezen alkalmazkodik ahhoz, hogy a párja időről-időre átalakul, mert minden egyes szereppel egy kicsit változik, magánéletébe is belopózik egy-egy karakter a próbafolyamatok során. De az, hogy nekem a házasságom nem úgy alakult, ahogyan azt a lányok a romantikus ábrándozásaik közepette elképzelik, az nem annak a következménye volt, hogy én színésznő vagyok, hanem annak, hogy a volt férjem csúnyán becsapott. De erről nem igazán szeretek beszélni, mert az panaszkodásnak tűnne, tőlem pedig az mindig is távol állt, noha okom lett volna rá, hiszen pofozott a sors eleget, én azonban ennek ellenére igyekeztem mindig talpon maradni, és emelt fővel tűrni és viselni a csapásokat.
Mi az amit semmiképpen nem tud megbocsátani?Mennyire megbocsátó alkat?
Véleményem szerint vannak dolgok, amelyeket meg lehet, sőt meg is kell bocsátani, de mindent nem lehet. Igenis vannak dolgok, melyek felett nem lehet szemet hunyni. Nem szoktam megharagudni az emberekre, végtelenül sokáig tudok tűrni, viszont, ha betelik a pohár, akkor általában már nincs visszaút. A lányom szerint néha megkeményedik a lelkem, mint egy kőszikla. Nem tehetek róla, de a pénzsóvárságot, hamisságot és a rágalmazást nem tudom elviselni. Nem ítélek el senkit, mert az nem az én feladatom, de igenis a pletykákkal, rágalmazásokkal szemben megvédem magam, mert helyettem, nem teszi meg senki!
Még egészen fiatal volt amikor elvált. Nem gondolt arra, hogy ismét férjhez megy?
Volt egy hosszan tartó, gyönyörű kapcsolat az életemben, amikor úgy éreztem megtaláltam azt az embert, aki mellett le tudnám élni az életemet, maradéktalanul boldog tudnék lenni. A sors azonban nem akarta, hogy ez a kapcsolat örökké tartson. A párom Prágában, a Honvédelmi Minisztériumban dolgozott alezredesként. Ő, itt ebben a kisvárosban nem találta a helyét, nem várhattam el tőle, hogy lemondjon a szépen ívelő katonai karrierjéről. Mivel távkapcsolatban éltünk, egyre többször férkőzött közénk harmadikként, a féltékenység zöldszemű ördöge. Lehet, ha én akkor nem lettem volna még annyira fiatal, tapasztalatlan akkor jobban tudtam volna kezelni a helyzetet, de így nem tudtam mit kezdeni a birtoklási vágyával, azzal, hogy a szerelem címszó alatt teljesen kiakart sajátítani. Nem szerelemféltésként éltem meg, hanem birtoklási vágyként, és ez teljesen aláásta, megrontotta a kapcsolatunkat.
Nem érzi magát néha magányosnak?
Az egyedülálló emberekről elterjedt az a tévhit, hogy szükségszerűen magányosak is. De én nem vagyok magányos, mert az időnkénti fellépések mellett, rendszeresen járok tornázni, látogatom az unokáimat, gyakran szervezünk a barátaimmal közös programokat. Szeretek társaságban lenni, és szerencsésnek mondhatom magam, mert van pár barátom, akik megmaradtak nekem, akikkel megoszthatom minden gondolatomat, problémámat. Van, aki szeret, és akit szerethetek, ennél többet pedig magánemberként már nem kívánhatok.
Szentpétery Arankának, a Komáromi Jókai Színház örökös tagjának köszöm a beszélgetést.
(video: youtube.com-mstvkn-2013)
