Šoóki Iveta: A mi közösségünket a másság elfogadása tartja össze
2019/8/11
Áll egy fehér épület a Barátság utcában. Talán nincs komáromi, aki ne ismerné, ne tudná hol van, hiszen évtizedeken át pajkos kis óvodások kergetőztek, kacagtak, pityeregtek az udvarán, élvezve a játék örömét, a jelen könnyedségét vagy éppen szorongva, titokban figyelve a kaput, ahol feltűnnek a szülők, akiknek nagy tenyerében elveszik a kicsi kéz, hazafelé tartva. Látszatra, az elmúlt évtizedekben nem sok minden változott, ugyanúgy hangos az udvar, ugyanúgy hallani önfeledt nevetést, játékos piszkálódást, és ugyanúgy várnak a szülőkre az itt lévők, csak éppen ők már nem gyerekek, hanem olyan felnőttek, akiknek élete már születésük pillanatában terhekkel, nehézségekkel, küszködéssel és sokszor fájdalommal nehéz sorssá vált, hiszen fogyatékkal élni és beilleszkedni a társadalomba, a világba, nem könnyű. A Barátság utcai fehér épületben működő nappali ellátást nyújtó intézetben eltöltött idő alatt azonban, legalább azokra az órákra míg itt vannak, együtt, egymás közt, félre tehetik a gondjaikat és elfelejthetik a nehézségeiket. Annak idején pontosan ez is volt az intézmény megalapításának a célja? – kérdezzük a fogyatékkal élő fiatalok nappali ellátására szolgáló komáromi intézmény igazgatónőjét, Mgr. Šoóki Ivetát.
Biztosan vannak, akik úgy gondolják, hogy egy ilyen napközi otthon egyfajta „megőrzőként” működik, miközben a valóság ettől nagyon távol áll. A társulást, mely ezt a fogyatékkal élő emberek megsegítésére szolgáló intézményt elindította, azon szülők hozták létre 1998-ban, akik miután a gyermekük befejezte tanulmányait a Speciális Alapiskolában azzal a kérdéssel szembesültek, hogyan tudnának a továbbiakban értelmet adni napjaiknak. Ráadásul ezek a fiatalok folyamatos felügyeletet igényelnek. Annak ellenére, hogy valamilyen szinten önellátók, arra az időre míg a szülők munkában vannak nem maradhatnak egyedül. Bár, ha otthon is vannak velük, egyszemélyben nem tudnak nekik, fizikailag egyszerűen lehetetlen, állandó felügyeletet, megfelelő fejlesztést, színes programokat biztosítani.
Van korhatáros megkötés, vagy bárki jelentkezhet Önökhöz?
Alsó korhatár tizennyolc év, felső nincs. Jelenleg a legidősebb kliensünk, aki a kezdetek óta tagja ennek a kis közösségnek, negyvenhét éves. A legtöbbjük azonban a harmincas évei elején jár. Jelenleg huszonegy – az államilag engedélyezett maximális keret húsz fő, de egy helyen ketten osztoznak, mert ők alkalmanként csak négy órát töltenek nálunk – napközisünk van, miközben hatalmas a túljelentkezés. Ha most lehetőségünk lenne a bővítésre, azonnal fel tudnánk venni még legalább ugyanennyi jelentkezőt. Szinte naponta érdeklődnek. Minden egyes alkalommal, amikor nemet kell mondanom valakinek, nagyon elszomorodom, mert tudom, őket társas kapcsolatok hiányában sokkal jobban fenyegeti az elszigetelődés, és az ezzel járó leépülés.
Milyen kritériumok alapján kerülhet be valaki?
Valójában csak abban az esetben utasítunk el valakit, ha a diagnózisa alapján fennáll az agresszív viselkedés lehetősége. Mi felelőséget vállalunk a nálunk lévőkért és nem szeretnénk, ha bárkinek akár fizikailag, akár lelkileg bántódása esne. Papíron a hivatalos megnevezésünk ugyan intézmény, de a valóságban egy szeretetteljes, családias légkör megteremtésén fáradozunk. Pontosan ezért, azoknak, akik hozzánk járnak, be kell tartaniuk a szabályokat. Alkalmazkodniuk kell a többiekhez, a szokásokhoz, az időbeosztáshoz, a napi rendszerhez. Természetesen mi is alkalmazkodunk hozzájuk. A szülőktől pedig tiszteletet és őszinte, nyílt kommunikációt várunk el, mert anélkül nehéz az együttműködés és hiányát általában a fiatal sínyli meg. Ha mi nem tudunk a családon belüli nagy horderejű eseményekről, traumákról, akkor nem tudjuk értelmezni a kliensünk megváltozott viselkedését sem. Magától értetődően mi nem a családok intim szférájába akarunk belátást, kizárólag a fiatalt érintő történésekről van szó most. Mi végtelenül tiszteljük azokat a szülőket, akik egy életen át rengeteg lemondással, alázattal, szeretettel gondoskodnak a sérült gyermekükről, de sokszor megtapasztaltuk, és ha ennek hangot adtunk, abból konfliktus származott, hogy túlféltik, alábecsülik őket. Sokkal többre képesek ha hagyják őket kibontakozni.
A társadalmon belül a fogyatékkal élők igen sokrétű, homogén csoportot alkotnak. Ez a sokféleség itt, a napközi otthonon belül is megmutatkozik?
Igen. Ellenben érdekes módon, annak ellenére, hogy mindenkinek más a diagnózisa, hiszen van Down-szindrómás, súlyos autizmus spektrumzavarral élő, halmozottan sérült, a többiek pedig különböző diagnózisokra visszavezethető értelmi fogyatékossággal élnek, példaértékű mennyire elfogadók, toleránsak egymással és a másik másságával szemben. Köztük nincsenek emberi játszmák, számukra a képmutatás és a kétszínűség ismeretlen. Megdöbbentő gyermeki őszinteséggel és ragaszkodással viszonyulnak egymáshoz és hozzánk is, így aztán nagyon jól kezelik a hébe-hóba felmerülő apróbb konfliktusokat is. Megbecsülik egymást, a közösséget, mert nekik ez pótolja mindazokat az emberi kapcsolatokat, amelyeket egy egészséges ember az élete során kialakít maga körül, és érzelmi védőhálóként működik.
Húsz fiatal, húsz nagyon más szinten lévő ember. Hogy lehet megoldani a velük való foglalkozásokat?
Csoportosan. Egy szakember két-három fiatallal foglalkozik egy időben. Állami támogatást, csak az ő fizetésükre kapunk, a kisegítő személyzet fizetését és a fenntartási költségeket a megye finanszírozza, de mivel nagyon szigorúan meg van szabva mire költhetünk, sok olyan szolgáltatásról (masszőr, fizioterápia, hydroterápia, canisterápia, logopédus, pszichológus), ami az állami intézményekben elérhető, mi még álmodni sem merünk. A múlt évben, miután húsz ezer euróval lecsökkentették a támogatásunkat, ha Komárom városa nem nyújtott volna segítséget, nagy valószínűséggel be kellett volna zárnunk az intézményt. Szerencsére annak ellenére, hogy mi a megyéhez tartozunk, és a város nem köteles minket támogatni, a szociális osztály, a város vezetősége és a képviselők is a szívükön viselik a fogyatékkal élő fiatalok sorsát, és szükség esetén mindig számíthatunk a segítségükre.
Szerény költségvetésből gazdálkodva lehet változatos foglalkozásokat biztosítani?
Törekszünk rá. És a minimális lemorzsolódásból ítélve, jó úton járunk. A foglalkozásainkat igyekszünk személyre szabni, mert tapasztalataink azt mutatják, hogy mindenkinek megvan a maga erőssége, alkalmas valamilyen feladatra. Nagy segítség, hogy a Komáromi Regionális Művelődési Központ munkatársa, Jana Mačicová, szívügyeként kezeli ezeknek a fiataloknak a sorsát, és egy hosszútávú projekt koordinátoraként havi rendszerességgel kézműves fejlesztő foglalkozásokat szervez a számukra. Az itt elsajátított tudásukat a kis „házi “műhelyünkben aztán még jobban elmélyíthetik. Ezt azonban nem úgy kell elképzelni, hogy ímmel-ámmal játszogatnak! Komoly alkotómunka folyik. Ki-ki megtalálja a kedvére való elfoglaltságot. Az egyik fiú gyönyörű díszpánahuzatokat tud varrni, van, akiben egy fazekasmester veszett el, a harmadik rendkívül jó esztétikai érzékkel festi le az agyagtárgyakat, az egyik lányunk csodás szappanokat készít, míg a másiknak a selyemfestés és a zománcozás az erőssége. Akiknek merevebb az izomzatuk, gyengébb a finom-motorikájuk, azok a többieknek segítenek, a kezük alá dolgoznak. Mindenki talál magának olyan hasznos elfoglaltságot, amitől nagyobb lesz az önbecsülése és a társadalom hasznos tagjának érezheti magát. Az önfeledt boldogságuk, amit akkor élnek meg, amikor az általuk alkotott műveket kiállítjuk a Matica-házban évente megrendezett kiállításunkon, pedig elmondhatatlan és leírhatatlan. Azokat a mosolygós arcokat látni kell! Az ő örömük ad értelmet a mi munkánknak. Mindegy, hogy kirándulni visszük őket, színpadon lépnek fel, vagy valamelyiküknek a szülinapját ünnepeljük, számukra a legapróbb történés is, ami kimozdítja őket a komfortzónájukból, hatalmas élmény.
A komáromi Speciális Alapiskolában, nagy hangsúlyt fektetnek a testnevelésre, a mozgásfejlesztésre. Önöknél a klienseknek van lehetőségük a mozgásra, a sportolásra?
Délelőttönként, minden nap, mozgásterápiát tartunk a számukra. Kollektívánk egyetlen férfi tagja, aki a múlt évben került az intézményükbe, és már most látjuk, hogy mennyi pozitív hozadéka van a jelenlétének, mivel több napközisünk életéből (A létszám kétharmadát a fiúk teszik ki. Pontos oka a mai napig nem bizonyított, de ők gyakrabban születnek különböző fogyatékosságokkal.) hiányzott a férfi minta, fittnes edzéseket tart a számukra, hetente egyszer pedig Tomáš Vu Thanh – Latinho capoeira edzéseket. Nagyon büszke vagyok rá, hogy most már egy kivétellel mindannyian elérték a sárga övfokozatot. A mozgásfejlesztés és a zeneterápia együttes alkalmazását táncos formában pedig Hodek Andrea tánctanárnak köszönhetjük, aki a Selye János Egyetem pár diáklányával párhuzamban, sokat foglalkozott velük. Szép időben meg sokat tartózkodnak az udvaron, ahol ki-ki kedvére kerékpározhat, triciklizhet, asztalteniszezhet.
Jól emlékszem, hogy táncbemutatót is tartottak a Matica-házban?
Méghozzá nagy sikerrel! Végig nagyon izgultam értük, de mint utólag kiderült, feleslegesen. Nagyon jól vették az akadályt. A hatalmas tapsnak köszönhető örömüket, boldogságukat soha nem fogom elfelejteni. Nagyon mély érzéseket hagyott bennem. És nem csak a táncbemutatójuk, de az is, amikor három évvel ezelőtt Jozef Černek, a Matica-ház igazgatója rendezésében bemutatták a Hogy nyerte el Jancsi a királylány kezét? c. mesedarabot, aminek többek az volt az egyik érdekessége, hogy a dialógusokat két nyelven, szlovákul és magyarul adták elő, ki-ki a saját anyanyelvén. Pont úgy, ahogy nálunk zajlanak a fejlesztési programok, melyeknek részét képezik a rendszeres kétnyelvű kommunikációs tréningek és a drámapedagógia foglalkozások. Az intézményünkön belül tartott anyák napi, karácsonyi ünnepségekre rendre begyakorolunk velük egy-egy kultúrműsort.
Amikor jöttem be az épületbe, láttam, a bejárati rész korszerű rámpával van akadálymentesítve. Az egész épületben biztosítva lettek a feltételek a mozgáskorlátozottaknak az állapotuk miatt keletkezett hátrányaik kiküszöbölésére?
Sajnos nem. Régebben bizony megesett, hogy a kerekesszékes kliensünk nem vehetett részt az összes foglalkozáson, mert az intézmény női alkalmazottjai fizikailag nem tudták őt naponta többször le-föl támogatni a lépcsőkön. Amióta kollektívánkat egy férfi gyógypedagógus is erősíti, többnyire ő segíti a higiénés szükségleteinek biztosításában, valamint az emeleti részre való feljutásban. Sajnos az oda felvezető lépcsőkön még nincs mobil rámpa. A kinti rámpa sem valósulhatott volna meg, mert a megyétől nem kaptunk rá támogatást, ha nem szponzorálja meg Ing. Mészáros László, aki évek óta az egyik fő támogatónk. Nagyon sokat köszönhetünk neki.
Melyik az a terv, elképzelés, aminek a megvalósítása a leginkább segítene ezeknek a fiataloknak az életminőségén?
A pozsonyi Comenius Egyetem diákjaként, igazi lokálpatrióta komáromiként, itt ebben az intézményben abszolváltam a szakmai gyakorlatomat. Már az első napon tudtam, hogy nekem itt a helyem, nekem köztük van feladatom. A mesterszakos diplomám megszerzése után azonnal beadtam a kérvényemet, és hat évvel ezelőtt végre munkába állhattam. Haza találtam. Mivel számomra ez nem munka, hanem hivatás, sokat gondolkodtam azon, miképpen lehetne hosszú távú megoldást találni számukra. Most ugyan mindannyian szerető, gondoskodó családban élnek, de a szüleik fölött múlnak az évek, vannak, akik már szépkorúak. Ezek a „gyerekek” nem maradhatnak magukra. Mi ugyan, ahogy azt teszik a szüleik is, igyekszünk őket minél jobban felkészíteni egy önálló életre, hogy ha úgy adódik eltudják magukat látni. A minta konyhánkban gyakoroljuk a tálalást, a mosogatást, megtanítjuk őket egyszerűbb ételek és sütemények elkészítésére, de mindaz a tudást és tapasztalatot, amit itt és otthon elsajátítanak, csak a biztonságos megszokott keretek közt képesek előhívni és alkalmazni. Náluk a világhoz való adaptív viszonyulás, a reális életben való eligazodás, a kommunikációs képességek és a váratlan helyzetekre való reagálási képesség sérült. Elég egy hirtelen kitörő vihar vagy egy kiégett villanyégő és ők máris nyugtalanná, izgatottá, kétségbeesetté válnak és felzaklatják magukat. Így nekik a védett lakás program nem opció. Állandó felügyeletet pedig a fogyatékkal élők számára csupán szociális otthonokban nyújtanak. Azokban a szociális otthonokban, ahol többnyire demenciával, Alzheimer kórral küszködő idős embereket, – akik nehezen tolerálnák a vitális, fiatal szobatársaikat – gondoznak. Elkerülhetnek egy idegen városba, idegen környezetbe, soha nem látott emberek közé. Nem, és nem. Mi nagyon szeretnénk, ha egyszer sikerülne itt, az udvarunkban felépíteni számukra egy bentlakásos otthont. Sok a törvényi megkötés, rengeteg kritériumnak kell megfelelni hozzá, és ha sikerülne is átverekednünk magunkat a minisztériumi határozatok, szabályok útvesztőjén, még mindig ott lenne a finanszírozás kérdése. Talán pályázatokból sikerülhet. Egyszer. Egy biztos, mi nem adjuk fel. Néha belefáradunk, elcsüggedünk, de ha meglátjuk a tekintetükben a tiszta gyermeki szeretetet, a bizalmat és a hitet, feltöltődünk és újra nekifogunk a tervezgetésnek.
(komaromonline.sk, Janković Nóra, fotók: az igazgatónő archívumából)
