komaromonline.sk
HÍREK
Sipos Anna: Mindig a régmúlthoz kötődő dolgok érdekeltek igazán
  •   

2019/4/8

az interjút készítette Janković Nóra

 

 

 

Kora délelőtt van, ilyenkor még békések a termek a Zichy-palotában, ahol a Duna Menti Múzeum állandó történelmi kiállítása található, de ahogy elhaladok az egyik mellett, halk beszélgetés üti meg a fülemet. A látogatók hangja azonban hamar elveszik a nagy épület vastag falai közt, ahogy tovább megyek a hosszú folyosón, a néprajzkutató irodája felé. Mire bekopognék, már nyílik is az ajtó és én hirtelen úgy érzem magam, a régi komáromi festett láda, a méltóságteljes évszázados komód, a háborúk előtti kis hintaló, mázas korsók, színevesztett kancsók, fonott kosarak, antik mackók közt, mint egy időutazó. Mind-mind egy olyan kiállításhoz köthető tárgy, melynek Dr.Sipos Anna néprajzkutató volt a kurátora. De vajon melyik állt a szívéhez a legközelebb?

Az elmúlt tizenhárom év alatt, amióta itt dolgozom – kezdi Anna, miközben az asztalra helyez egy tányér kalácsot, amit nagymamája régi receptje szerint sütött -, nekem mindig éppen az a kiállítás volt a legfontosabb, az állt hozzám a legközelebb, amelyiknek az anyagát válogattam, amelyiken dolgoztam. Minden alkalommal maximálisan beleásom magam a kutatómunkába, odafigyelek a legapróbb részletre is, ezer fordulaton pörgök és közben hihetetlenül élvezem a munkát. A kiállítás megnyitójának másnapján meg általában már majd orra bukok a fáradtságtól, de én nem tudok félszívvel csinálni semmit. Ezért erre az évre nem is vállaltam kiállításszervezést. Ez az év a „papírozásról” fog szólni. Régen elég volt a leltárkönyvbe bejegyezni és lerajzolni egy-egy tárgyat. 2010-től azonban működik egy országos adatbázis, ahol a legkisebb gyűjteményi darabról is egy több oldalas nyomtatványt kell kitölteni. Sok is, néha nehéz is. Ráadásul gyakran hozzá kell kutatni, hiszen az ember, ha soha nem foglalkozott például a hímestojásokkal vagy éppen a patkókkal, akkor hiába néprajzos, még kapásból nem fogja tudni. A múzeumi törvény előírja, hogy minden gyűjteményi tárgyat gyarapodási és leltári számmal kell megjelölni, ezt azonban csak úgy lehet látni, ha valaki leveszi a raktári polcról és megkeresi. Ezt jobb elkerülni, mert a muzeális darabok márcsak korukból adódóan is sérülékenyek. Ezért ezen felül az egyszerűség kedvéért minden tárgyat elláttam egy laminált „névjegykártyával”, amin rajta van minden szükséges adat. A raktár polcai egy –egy adott polcon lévő tárgyak listáját tartalmazzák. Ebben az évben a 2017-ben és 2018-ban szerzett gyűjteményi tárgyak kerülnek be a centrális adatbázisba. Szeretem a rendet. A legjobban mégis annak örülök, hogy amióta itt dolgozom, közel ezer tárggyal sikerül bővítenem a múzeum gyűjteményét.

 

Óvodában

Hogy sikerült ennyi muzeális értékű tárgyra rábukkanod?

Amikor 2013-ban rendeztük be Izsán a község hagyományait bemutató néprajzi múzeumot, melynek én voltam a kurátora, másfél hónapig Izsák Elvira, a CSEMADOK helyi vezetőjének a segítségével, csak a padlásokat jártam. Mindennap úgy mentem haza, hogy a hajam tele volt pókhálóval, de nem érdekelt, pedig ahogy a környezetemre úgy a saját külsőmre is igényes vagyok, csak arra a boldogságra tudtam gondolni, amit a sok régi holmi közt éltem meg. Ezeknek a régi holmiknak lelkük van. Egyfolytában gyűjtök. Izsától Martoson, Kamocsán, Kolozsnémán át egészen Zoboraljáig szinte az összes magyarlakta faluból van egy-egy múltidéző darabunk. Mostanra már sokszor egy-egy hagyaték kezelői megkeresnek minket és felajánlják a felmenők után megmaradt, számukra szükségtelen tárgyakat. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy az előbb említett mennyiség 90%-át ajándékba kapta meg a múzeum, ami egyben arról is árulkodik, hogy az itt élő embereknek mennyire fontosak a hagyományok, a múlt tárgyi emlékeinek a megőrzése.

Most, hogy már hatodik éve nyitva az érdeklődők előtt Izsán a Római Kori és Néprajzi Múzeum, befejeződött a munkád a községben?

Nem. Egy falu életét rengeteg irányvonalat követve lehet kutatni. A jövőben az izsai temetőben található fehérre meszelt fakeresztek történetét szeretném felkutatni. Ezeknek egy része ma már nem is az eredeti helyén van. A sírok szanálását követően raktárba kerültek. Később majd a község segítségével szeretném ezeket a szakrális emlékeket restauráltatni és a temető egy külön részén méltó módon elhelyeztetni. A másik nagy, hosszútávú tervem, egy izsai fotótár létrehozása. Összegyűjtenénk a lakosoktól a régi fényképeket, digitalizálnánk és a közösségi média segítségével megpróbálnánk a képről minél többet megtudni. Különböző kategóriákban várjuk majd a fényképeket – népviselet, gazdasági munkák, ünnepek, pihenés, esküvői szertartások, színjátszás, asszonyélet stb. Néprajzos szemmel rengeteg felkutatásra váró, megörökítendő kincset rejt a falu története.

 

A Viza Éneklőcsoporttal

Mi motivál inkább, a kötődés a szűkebb pátriádhoz vagy a szakmai elhivatottság?

Mindkettő. Nagyon megszerettem a falut, és az itt élő embereket. Pedig a kezdet nem volt egyszerű, eltelt egy-két év mire azt éreztem, be-és elfogadtak az emberek. Emlékszem, amikor Csókás Ferenc, a helyi postás rábeszélt, hogy hozzunk létre egy helyi férfi éneklőcsoportot. Az idős férfiak az első találkozásunkkor szkeptikusan méregettek. Évekkel később Tárnok Bandi bácsi elmesélte, hogy a postás nógatására jött el az első próbára, azonban azért maradt a csoportban, mert kíváncsi volt, mit tudok velük kezdeni. Nagyon szerettem velük dolgozni. Öt évig vezettem a Viza Férfi Éneklőcsoportot. Mikor egy éves lett a csoport, a Bíborpiros Szép Rózsa Országos Népzenei Vetélkedőn Bíborpiros Díjat nyertünk. Egy évvel később a Vass Lajos Népzenei Verseny Kárpát-medencei döntőjében Nagydíjasok lettünk. Elmondhatatlan boldogság volt. Amíg élek nem fogom elfelejteni azoknak az idős embereknek az örömét. A csoport már nem működik, a tagok kiöregedtek, elmentek. Ma már csak ketten élnek közülük.

Ezek szerint nem itt születtél. Hogy kerültél a komáromi Duna Menti Múzeumba?

Otthon, szülőfalumban vezettem éppen a Gímesi Hagyományőrző Csoportot, amellyel rengeteg díjat nyertünk, amikor egy nap felhívott Mácza Mihály, és megkérdezte fellépnénk-e egy öt napon át tartó hagyományőrző találkozón Szepsiszentgyörgyön. Itt tudták meg rólam a komáromi Duna Menti Múzeum munkatársai, hogy valójában néprajzos vagyok. Egy évvel később, amikor megüresedett a múzeumban a néprajzos és a gyűjteménykezelői pozíció, Komáromba kerültem. Kezdetben Izsán biztosítottak nekem egy másfél szobás lakást, majd évekkel később nagyobb községi lakásba költöztem. Rettenetesen kimerítő volt az első időszak. Minden és mindenki idegen volt. Új lakhely, új munkahely. Mindenre egyedül voltam egy kétéves kisgyerekkel, de az meg sem fordult a fejemben, hogy Bencét az anyukámnál hagyjam. Ő adott erőt nekem. Az első években nagyon féltem, hogy nem fogok tudni megadni neki mindent, amit szeretnék. Sokszor esőben, szélben, fagyban kutyagoltunk ki a buszmegállóhoz vagy vártunk a buszra. Pont tíz éves lett Bence, mire tudtam venni egy használt autót. Annak, hogy egyedül nevelem, van pozitív hozadéka is, mert így kiskorától önállóságra tanítom. El tudja végezni az összes házi munkát, sőt egyszerűbb dolgokat meg is tud főzni. Szeret kertészkedni és az háziállatokkal foglalkozni. Segítőkész és tisztelettudó. Nagyon büszke vagyok rá.

 

Promóción

Gímes egy viszonylag kis falu. Néprajzkutatóként eltudtál ott helyezkedni a saját szakmádban?

Egy ideig, még amikor férjnél voltam, Nyitra mellett tanítottam egy fogyatékos gyermekek számára létrehozott bentlakásos intézetben. Az ott töltött két év egy pillanatát sem bánom, miközben a munka érzelmileg volt megterhelő, az ingázás meg háromszori átszállással nehezítve fizikailag volt fárasztó, de rengeteget tanultam itt az életről, az emberségességről, a segítőkészségről, az elfogadásról. Nyolc hónapos volt a kisfiam, amikor elváltam és hazaköltöztem. Két hónappal később édesapám tragikus hirtelenséggel örökre elment. Rám szakadt minden, mert akkoriban a testvéreim már nem laktak otthon. Zoboralján mindenkinek volt a szőlőhegyen szőlőültetvénye. Nem volt ez másképp nálunk sem. Apukám halála után négyszáz tőke maradt műveletlenül. Kolonban és Gímesen tanítottam abban az időben, de munka után és szombatonként mentem a szőlőbe dolgozni. Úgy éreztem, nem hagyhatom parlagon azt, amit évszázadokon keresztül építgettek az elődeim. A présházat és a borospincét még ükapám építette, a nagyapám és a szüleim pedig kibővítették. Tovább szerettem volna vinni azt az örökséget, amit apukám annyi szeretettel, odaadással, törődéssel gondozott, ahol annyit mesélt nekem a gyerekkoráról, az életéről, a régmúlt időkről. A munka nem ment könnyen, de a szomszéd Ignác bácsi segítségével megtanultam mindent. Csak azt sajnálom, hogy nincs egy varázspálcám, és nem tudom áthozni a gímesi szőlőhegyet ide, hogy láthassam az ablakomból és vasárnaponként kisétálhassak a zöldülő tőkék közé, ahogy gyerekkoromban tettem azt apukámmal.

Milyen motivációk indítottak el a néprajzos szakma felé?

Gyerekkoromban rengeteg időt töltöttem az apai nagyanyámmal. Mivel az ő házuk és a miénk egy telken volt, így iskola után, szünetekben vagy ha betegek voltunk, míg a szüleink haza nem értek, ő vigyázott ránk. A legmélyebb emlékem, hogy nagymama áll a kis konyhájában, kezében a sodrófa, a háta mögött a fával fűtött lábas tűzhely „rendlijében” meg illatoznak a foszlós kalácsok. Télen-nyáron. Ilyenkor apró cseppekben gyöngyöződött homlokán a verejték, míg el nem érte főkötője szélét. Mindig, élete végéig népviseletben járt. Mondogatták is a faluban, hogy„Cúkor Ilán (nálunk ragadványneveket használnak a faluban) úgy áll a ruha, mint a karika.” Később, ünnepekkor, a hagyományőrző csoportban való szereplésemkor gyakran magamra öltöttem a népviseletet, mosolyogtak is az idős nénik, hogy pont úgy áll rajtam, mint anno a nagyanyámon. Sokat köszönhetek neki. A népszokásokra, a hagyományok ápolására, az imádkozásra, ő tanított meg. Mindig láttam rajta, hogy örül, ha kérdezgetek, faggatom, milyen volt az élet régen, és ő csak mesélt, mesélt. Mindenről. De nem csak vele, a falu összes idős emberével szerettem elbeszélgetni. A régmúlthoz kötődő dolgok érdekeltek igazán. A boszorkányos történetek annyira megfogtak, hogy később a doktori munkámban kutattam tovább ezt a témát. Ötéves koromban már felléptem Kecskeméten a helyi Villő gyermek folklór csoporttal és Antal Imre, aki konferálta a műsort, megsimogatta a fejemet és megdicsért. Tizenegy évig táncoltam, énekeltem otthon a gyermekcsoportban, később a Gímesi Hagyományőrző Csoport tagja és vezetője voltam.

 

Bencével

Említetted, hogy szüleid közgazdászok voltak. Maradéktalanul támogatták a pályaválasztásod?

Mivel annak idején édesapám hívő katolikusként visszautasította a felvételét a kommunista pártba, mi pedig 8 évig hittanra jártunk, ezáltal nem volt jó „káderhátterünk”. A szüleim látva, hogy a bátyámnak és a nővéremnek csak sokadik nekifutásra sikerült bejutnia az egyetemre, úgy gondolták jobb, ha én már nem gimnáziumban folytatom a tanulmányaimat, hanem valami szakmát tanulok. Igy kerültem a pozsonyi vegyészeti szakközépiskolába. Ettől nagyon szenvedtem. Visszagondolva, furcsa jelenség lehettem ott a lila-zöld levelekkel hímzett bársony népviseleti szoknyából átszabott szoknyámban, pruszlikban és kemény szárú csizmában, de akkor én már tudtam, hogy az én utam a néprajz, a folklór, már csak azt nem, hogy miképpen tudom megvalósítani a célomat. A sors azonban a segítségemre sietett és pont abban az évben, amikor érettségiztem nyitottak Nyitrán az egyetemen folklorisztika szakot. Két év után azonban kiderült, hogy az egyetemnek nem sikerült akkreditáltatni, így néprajz-szlovák nyelv szakpárosításon elölről kellett kezdenem a tanulmányaimat. Így pont az ezredforduló évére esett a promócióm. De nem sokat pihentem, mert azonnal elkezdtem a doktori iskolát. Bármennyire is hihetetlenül hangzik, de nekem az nem nyűg volt, hanem boldogság. Örömírás. Ahogy a mai napig élvezem a munkám minden percét. Még a hobbim is a munkámhoz kötődik. Gyűjtöm a régi viseleteket és a tárgyakat. Még az a gyerekhordó kendő is megvan, amiben a nagymamám hordta a földekre az apukámat, az anyukám hímzett ingjét is a sublótban őrzöm, amit 3 évesen viselt . De őrzöm azt az 1931-es hímzőminta gyűjteményt is, ami alapján akkoriban az apai nagymamám tanult kivarrni, a nagypapám zsinóros vőlegényruhájáról nem is beszélve. Ismerve a gyűjtőszenvedélyemet falunkból több idős néni is rám hagyta a saját viseletét. Ezek közül többet beadtam a múzeum gyűjteményébe, de van, amit otthon őrzök szépen kivasalva, selyempapírba csomagolva a sublót mélyén.

Mi jelenti számodra az abszolút pihenést?

Nem tudok tétlenül ülni. Szeretem, ha körülöttem patyolat rend van, mint régen a tiszta szobákban, a kamrában ott sorakoznak a befőttek, lekvárok, savanyúságok. Mivel nem szeretném, ha a fiam életéből kimaradnának azok az ételek, ízes kalácsok amiket nekünk tett a nagymamám az asztalra, amint időm engedi, elkészítem azokat. Megkellett tanulnom nagyon jól beosztani az időmet, mert közben azért mindig megtalálnak a plusz feladatok. A múlt évben például felkértek, a Martos Kollégium c. kiadvány szerkesztésére, melynek bemutató konferenciája március 30-án lesz Martoson, a helyi kultúrház épületében. Néhány éve a Lezsák Sándor alapította Lakiteleki Népfőiskola által vezetett értékfeltáró kollégiumok és munkájuk eredményét minden évben egy kötetben adják közre. A múlt év folyamán én voltam a szakmai vezetője a felvidéki anyaggyűjtésnek. Komáromtól Újvárig tizenhét község értékeit térképeztük fel, melyekből falvanként 6-8 érték került a kiadványba. Ezek közé a községek épített örökségei, hagyományai, népviselete, gasztronómiája, értékőrzői és híres emberei kerültek. Külön hozománya ennek a kollégiumnak, hogy a tizenhét község néhány kiemelt értéke egy kiadványba került. Ezáltal több ember megismerkedhet egy-egy község értékeivel, tudomást szerezhet a még élő értékőrzőkről, helyi épített látnivalókról.

 

A Gimesi hagyományőrzőkkel

Ennyi év után hol érzed magad otthon?

Amikor a fiammal Zoboraljára a mamához utazunk, úgy mondjuk haza megyünk. Mikor pedig onnan Izsára jövünk vissza, szintén hazajövünk. Mindkét helyen otthon érezzük magunkat.

(komaromonline.sk, Janković Nóra)


  •   

Hozzászólások

hozzászólás

komaromonline.sk

Like Us On Facebook