komaromonline.sk
HÍREK
Lencsevégen Komárom fotókrónikása – Krűger Viktor
  •   

2019/3/30

az interjút készítette Janković Nóra 

 

 

 

Próbálunk helyezkedni, hozzájutni a képekhez, de nem megy könnyen, az emberek hosszan ácsorognak előttük, mintha a fotók csendes visszafogott ereje nem engedné őket, szuggesztív erővel marasztalná mindaddig, míg a realisztikus képek kitapintható valósága mögött megnem látják a látatlant, megnem hallják a bennük és mögöttük rejlő történetek és sorstörténetek tiszta, egyszerű tőmondatait, melyeket az alkotó érdek nélküli kíváncsisággal tett időtlenné. Végül mégiscsak lépni kell, mert a látogatók egyre csak jönnek; talán az utóbbi időben soha nem voltak ennyien a komáromi Katonatemplom falai közt, mint most, ezen a jubileumi kiállítás megnyitón, hogy hatvanéves lett városunk ismert fotográfusa, Krűger Viktor, több nemzetközi díj és elismerés tulajdonosa.

Egy kiállításmegnyitón mondhatni bevettek a kulturális események. Most azonban nem „felléptek” a Kodály-díjas Katona Pista vezetésével a Ghymesi Igricek, Dráfi Mátyás Jászai Mari-díjas érdemes művész, a Pengő zenekar tagjai, a Gaudium Vegyes Kar tagjai, a Héliosz Fotóklub képviselői, hanem láthatóan ünnepeltek. Téged. Barátsággal, szeretettel. Számítottál rá?

Meghatott, hogy ennyien eljöttek. Nem számítottam rá. Amikor az ember hatvanéves lesz, még ha lélekben jóval fiatalabbnak is érzi magát, az azért egy mérföldkő. Készít valamiféle számvetést. Ki így, ki-úgy. Én a képeimen keresztül. Sokat dolgoztam azon, hogy ez a kiállítás létre tudjon jönni, mivel nem kaptam rá semmilyen anyagi támogatást. Mégsem akartam lemondani a lehetőségről, mert szeretném, ha a közönség is látná, így egyben, egy helyen azokat a kiválasztott képeket, melyek számomra valami miatt fontosak. Talán nincs is köztük olyan, melyeken a világosításon és a szerkesztésen túl belenyúltam volna. Időigényes, de az elkészült fotográfiáknak talán az egy százalékát lehet használni mindennemű alapkorrekció nélkül.

 

 

A kiállításon látható képek között vannak tájképek, street fotók, dokumentatív és szocifotók, nagy részükön azonban a fókuszban maga az Ember. Miért tartottad ezeket a leginkább „Viktorosnak”?

Engem az emberek érdekelnek. Őket szeretem megörökíteni. A kiállítás anyagába is ezért válogattam be sokat. Az egyik kedvenc képem az a portré, amelyiken egy öreg, kendős erdélyi néni van. Ha valaki jobban megnézi, akkor láthatja, hogy valójában milyen szép is ez a rácokkal barázdált arc, mennyire megmaradt az arcvonásaiban a fiatalkori énjének lenyomata. Egykor gyönyörű nő lehetett. Sokaktól eltérően én még egy folklór együttes fellépése során sem a produkcióra, a színpad történéseire fókuszáltam, hanem a háttérben meghúzódó muzsikusokra. Fantasztikus a zenészek arca, a tekintete, amikor átadják magukat a muzsikálás örömének, és szabaddá, könnyűvé válnak. Az arcokra íródó sorsokat, az érzelmeket, az elkapott időt szeretem a portréimon megragadni és megörökíteni. Van köztük olyan is, ami mivel filmre készült, nem pengeéles, de engem nem zavar, mert a lényeg, a kép mondanivalója, üzenete így is átjön. Legalábbis szerintem.

Ezek szerint te inkább láttatni akarsz, mint mutatni?

Pontosan. Láttatni sokkal nehezebb, mert jobban el kell hozzá kapni az adott, lehet, soha vissza nem térő alkalmat, pillanatot, mint visszatükrözni egy csoport produkcióját. Az utóbbi időben egyre több képet készítek városokról, épületekről is, de ezeknél is igyekszem olyan egyszerű, lényegre törő világot megmutatni, ami előtte, míg el nem készült róla az adott kép, nem volt. Amikor Finnországban, Hainoväsiben jártunk, nem az volt a célom, hogy lefényképezzek egy fából készült templomot, hanem azt az érzetet szerettem volna láttatni a fotón, amit ennek az épületnek a látványa az exponálás pillanatában váltott ki.

 

 

Hogy kerültél ilyen közel a népzene világához?

Jó barátom, Katona Pista, mielőtt az Ifjú Szívek koreográfusa és vezetője lett, a komáromi Hajós néptáncegyüttest vezette, és rábeszélt, hogy lépjek be a táncosok közé. Beléptem, csak éppen nem ment. Akkor Pista kitalálta, hogy tanuljak meg brácsázni, mondván, ha zenei előképzetség nélkül megtanultam gitározni, menni fog az is. Szerzett egy erdélyi brácsát, ami három húros, és a kezembe adta azzal, hogy iparkodjak, mert két hét múlva élő adásban szerepelünk az STV2 egyik műsorában. Elképzelheted, milyen jól szórakoztak rajtam a szüleim a tévé előtt ülve. De beletanultam. Kassától Prágáig végigjártuk az összes népzenei fesztivált. Volt, hogy ötven tekercs filmet vittem magammal. Fekete-fehéreket. Akkoriban indult be nálunk táncházmozgalom. Majd minden hétvégére szerveztünk Pistával egy-egy táncháztalálkozót, vagy felléptünk valahol. A Hajós együttes felbomlása után sorra jöttek az életembe a népzenei formációk – Tátika együttes, Téka zenekar, Csanak zenekar és a Pengő zenekar, akikkel már második lemezünk kiadásán dolgozunk. A népzenének köszönhetően Szicíliától Finnországig szinte egész Európát bejártam. Volt, hogy szombat este felszálltunk az autóbuszra, és hétfőn este érkeztünk meg a fellépésünk színhelyére. Lassan tizenöt éve már nemcsak kontrán, de nagybőgőn is játszom. Lókottából. Nem hallottál még róla? Pedig a népzenei gyűjtéseket is ebben a formában archiválják. A hangokat, a harmóniákat betűkkel írjak bele a kottába. Fontos része az életemnek a zene. Amellett, hogy egy kimeríthetetlen örömforrás, rengeteg hozzám hasonló kulturális beállítottságú embert, barátot ismertem meg általa.

A felgyorsult világunkhoz alkalmazkodott a technika is. Ma már a profik nagy része is digitális fényképezőgépeket használ, miközben paradox módon egyöntetűen azt állítják, hogy az analóg korszak volt a fényképezés aranykora. Te hogy látod ezt?

Szüleim mindketten pedagógusok voltak. Apukám a hajógyári iskolában tanított és rendre ő készítette az év végi osztályképeket. Mindig, minden alkalommal fotózott. Nagyon szerettem bámészkodni mellette a „sötét kamrában” miközben hívta elő a képeket. Ha tehetném, azonnal visszatérnék az analóg fotózáshoz. Mások voltak a színek, a tónusok. Azok a finom szemcsék, melyek magán a filmen vannak, és adnak egy misztikus alaphangulatot a fotográfiáknak, a digitális képeken nincsenek. Azt mondjuk fekete-fehér, miközben benne volt minden szín. Egy digitális technikával készült fekete-fehér fotót, ha előhívatunk, soha nem lesz olyan, mint a régi képek, mert ezeket kikevert színekkel színezik. A világ nagy galériái – Párizsban, New Yorkban, Londonban…- közül sok helyen csak kézi nagyítású fekete-fehér képeket vesznek át. Sőt, rengeteg nagy filmrendező a mai napig klasszikus 70 mm-es filmszalagra veszi fel az alkotásait.

 

 

A fotózás talán az egyik legelterjedtebb hobbi ma már. Bárhová megyünk, kattintgatnak körülöttünk az emberek, de csak kevesen tudnak igazán jó képeket készíteni. Ki volt az, aki először felfedezte a tehetségedet?

Miután leszereltem a sorkatonaságtól, egy öreg orosz Zorkij géppel fényképezgettem. Egyre többször kértek meg barátok, hogy a gyerekeikről, családi ünnepségekről készítsek képeket, és ahogy mutogatták az ismerőseiknek, úgy lett egyre több megrendelésem. A táncháztalálkozókon készített képekre is nagy kereslet volt a résztvevők körében. A sok pozitív visszajelzéstől felbátorodtam, és 1983-ban négyéves futamidőre felvettem 10 ezer korona kölcsönt, majd a Priorban megvettem az első komoly gépemet.

Mikor érezted először azt, hogy számodra a fotózás már nemcsak egyszerű hobbi, hanem hivatás?

A Csehszlovák-Orosz Barátság Házában (a mai VMK) dolgoztam közel öt évig mindenesként. Jó iskola volt, mert megtanultam kezelni a színpad-, hang- és fénytechnikát. Közben meg ha éppen sofőrre volt szükség, akkor az voltam, ha meg fotósra akkor az. Sokrétű, de laza munka volt, mert havi három-négy előadásnál több soha nem volt. Néha kiadták az „ukázt”, hogy csináljak képeket más helyen tartott kulturális akcióról. Néha. Majd miután a Nádor utcán megnyílt egy fotólabor, ahová Szűcs Jenő, Nagy Tivadar és Vallah Laci mellé kerestek még egy alkalmazottat, váltottam, és akkor „papíron is” hivatásos fotós, majd videós lettem. Mostanra több mint hétszáz filmet készítettem különböző rendezvényekről, eseményekről. Az utóbbi években a Komáromi Jókai Színház összes előadását a kamerán keresztül néztem végig.

 

 

Amikor felmondtál a biztos munkahelyeden, nem volt benned félelem a kudarctól?

Volt benne rizikó. A cég felszerelt minket az akkor elérhető legmagasabb színvonalú profi fényképezőgépekkel, többe kerültek, mint egy Škoda. Felváltva voltunk beosztva csütörtökön és szombaton a városházára. Egy szombatonként volt tíz-tizenkét esküvő és öt névadó. Mindegyik eseményre tizenkét filmkockánk volt. Ennyi. Eggyel sem több. Minden idegszálunkkal összpontosítanunk kellett, nem eshettünk ki pillanatra sem a jelenből, mert azon a tizenkét képen rajta kellett, hogy legyen az összes emlékezetes, fontos pillanat. Nem szúrhattuk el, nem kattintgathattunk ész nélkül. Rá kellett éreznünk a kompozíciós szabályokra – az aranymetszés szerinti harmadolás, helykihasználás, centrális szerkesztés stb. –, mert ezeket megtanulni nem lehet, csak érezni. Zsigerből. A technikai része elsajátítható, de a rálátás, az egyéni látásmód nem. Az született adottság. Szakmai szempontból rendkívül hasznos időszak volt. A rendszerváltás után azonban megszűnt a cég. Maradt a szabadúszás, minden előnyével és hátrányával együtt.

Tapasztalatból tudom, hogy a szabadúszás egyik legnagyobb hátránya a szabálytalan időbeosztás. A családod, hogy viszonyul ehhez a bizonytalan életformához?

A feleségemet, Géczi Tóth Zsuzsannát, aki a Ferences Barátok Utcai Óvoda „óvó nénije “, még a Hajós együttesben ismertem meg, ahol öt évig táncolt. Mire 1988-ban összeházasodtunk, nyakunkon volt a rendszerváltás, és ezzel együtt az én alkalmazotti státuszom megszűnése. Nehéz lett volna felfuttatni a vállalkozást, ha Zsuzsa nem vállal oroszlánrészt az otthoni feladatokból, ha nem biztosít támogató, biztos családi hátteret nekünk. Elszaladtak az évek, a két fiunk, Dávid és Ákos felnőttek. Sajnálom, hogy egyik sem mutatott komoly érdeklődést a fotózás iránt. Inkább jönnek velem, a dunatőkési gyümölcsösünkbe, ahol egy hektáron csak termő gyümölcsfák vannak. Barack, szilva, körte. Büszke vagyok rá, hogy tősgyökeres komáromi, városi gyerekként megtanultam a gondozásukat és az utóbbi években a Krűger pálinkák számos díjat nyertek. Nem kóstolod meg?

 

 

Egészségedre! Isten éltessen!

(komaromonline.sk, Janković Nóra, fotók: Milan Uhrin, Martin Kučera)

 


  •   

Hozzászólások

hozzászólás

komaromonline.sk

Like Us On Facebook