MEGOSZTÁS:

 Janković Nóra interjúja

Épp csak, hogy megállok a ház előtt, már nyílik is a kapu, csengetnem sem kell, kopognom sem, mert már várt rám, kedvesen, mosolyogva, barátságosan. Odabent mindent körbe leng a frissen főtt mézes kávé édes illata. Leülök a hangulatos, otthonos nappaliban, ami tele régi fényképekkel, múltidejű közös életük emlékével és hiányával, jegyzetekkel és tervekkel, mert a legendás matematika tanár, Oláh Imre özvegye, a Pro Urbe- és Magyar Örökség-díjas, Vitézi Rend tagjává avatott, Oláhné Domonkos Ilona tanárnő, a Komáromi Református Egyházközség gondnokasszonya mindig, minden körülmények közt azon van, hogy jobbá, szebbé, élhetőbbé tegye a világot maga körül. De vajon mikor és hogy került városunkba?

Oláhné Domonkos Ilona

Édesapám, aki Nagymegyeren, ahol éltünk, református tanító volt, – kezdi mesélni Icuka néni – odahaza mindig úgy beszélt a bencés gimnáziumról, ahol 1927-ben érettségizett, mint egy csodálatos katedrálisról. Ha bármi elintézni valója volt Komáromban, hozta magával az egész családot „kirándulni”. Akkoriban még a vonatállomás előtt nem taxik várakoztak, hanem fiákerek, és mi egyenest apa „piros” iskolájához vitettük magunkat. Még nem tudtam írni-olvasni, kicsi voltam, édesapám szavainak hatására tudat alatt mégis úgy éreztem, hogy ez a csodálatos épület a magyarság szellemiségének a bástyája. A későbbiekben mindent elkövettem annak érdekében, hogy életemnek meghatározó tényezője legyen. Utána a macskaköves utcákon elsétáltunk Jókai Mór és Klapka György szobrához, majd beültünk egy jó ebédre a Dózsa vendéglőbe (a mai Lehár panzió helyén állt). Mivel rengeteg kellemes, szép emlék fűzött a városhoz, az iskolához, magától értetődő volt számomra, hogy a Comenius Egyetem Természettudományi Karának  végzős hallgatójaként először ide adom be az álláskérelmemet. És Isten meghallgatta a kérésemet!

Gyerekként egy ideális kép alakult ki Önben az intézményről, amit akkoriban „tizenegy éves” iskolának hívtak. Miután 1958-ban friss diplomás matematika-fizika szakos tanárként elkezdett oktatni, itt-ott nem repedezett meg ez a kép, nem érték csalódások?

Nem, pedig a negyvenkilenc tagú tanári karból csak hármójukat ismertem. Kovaly Bélát, édesapám egykori tanárát, Zsömböly Józsefet, édesapám volt osztálytársát és a fiatal, magyar-történelem szakos tanárt, Gáspár Tibort, akinek szülei kulcsodi református házaspárként a szüleim megbecsült barátai voltak.  A matematikus kollégák, Miklós Elemér, Czókoly Béla és a fiatal Oláh Imre szeretettel fogadtak, felkaroltak. Igyekeztek könnyíteni a kezdeti nehézségeimen, és segítettek a  magyar matematikai szakkifejezések elsajátításában.  Törődtek velem.

Ica néni férjével, Oláh Imrével

Mint említette, a tanári kar tagjai közt volt a fiatal, „kezdő” matematika-fizika tanár, Oláh Imre. A kezdetektől kölcsönös volt Önök közt a szimpátia vagy csak idővel, szép lassan alakult ki?

Az egyetemen jó páran akartak udvarolni, hiszen az évfolyamunkban, ahol én voltam egyedül lány, harmincnyolc fiú volt. Abban az évben, amikor elkezdtem tanítani, hosszú, kellemes volt az ősz. Mivel szinte minden tanárnak volt csónakja, délutánonként nagyokat csónakáztunk a Vágon és a Nyitrán. Egy hét után a spiccen evezve Oláh Imre kijelentette, hogy feleségül vesz. Hat hét múlva, az első fizetéséből megvette a karikagyűrűket, és eljött hozzánk Nagymegyerre, hogy édesapámtól annak rendje-módja szerint, megkérje a kezemet.  Az igencsak emlékezetes polgári esküvőnket, hiszen hol a tű akadt meg a lemezjátszón, hol az eskető nyelve bicsaklott meg, a komáromi városházán tartottuk. Egész idő alatt attól tartottam, hogy elnevetem magam. Utána a két kedves kollégánkkal, akik az esküvői tanúink voltak, megebédeltünk a Centrálban. Később, az egyházi esküvőnket a nagymegyeri református templomban tartottuk szűk családi körben. Titokban.

Emlékszem, gyakran láttam Önöket reggelente együtt érkezni, vagy délután hazaindulni, és már akkor feltűnt, hogy milyen különleges harmónia és szeretet van Önök közt!

Isten kegyelméből boldog életet éltünk.  Mi együtt olvastunk, együtt hallgattunk zenét, együtt méhészkedtünk, együtt mentünk mindenhová. Mindenben támogattuk, kiegészítettük egymást. Úgy tudtunk mindketten a hivatásunknak élni, hogy az nem elválasztott minket, hanem még jobban összekötött. Együtt indítottuk el 1959-ben, az első fizika olimpiát. Húsz év után, amikor már a velünk élő édesapámat gondoztam, aki élete utolsó tizennégy évében mozgásképtelen volt, már a délutáni szakkörök vezetése, a diákok felkészítése a megmérettetésekre, a férjemre maradt. Sokszor annyi diák volt nálunk délutánonként, hogy alig fértek el. És miközben a férjem magyarázta nekik a matematikát, fizikát, addig én hordtam be nekik a kacsazsíros kenyeret, télen lila hagymával, nyáron paprikával, mert éhes gyomorral nem lehet gondolkodni. Ha Imre észrevette, hogy már fáradtak, már nem bírnak összpontosítani, akkor feltett nekik egy-egy lemezt, néha még táncoltak is, majd feltöltődve folytatták. Amikor betöltöttem a nyolcvanadik évemet, sorra jöttek a „gyerekeim”, volt, hogy húszan ültünk a kandalló mellett.

A Pro Urbe díj ávételekor

A tanár úrról köztudott volt, hogy minden óra elején, amíg ő beírta az órát az osztálykönyvbe, a diákoknak egy-egy magyar népdalt kellett elénekelniük. Pedig azokban az években még a falnak is füle volt. Nem féltek a „lebukástól”?

Harmadikos alapiskolás voltam, a háború utolsó évét írtuk, amikor vakbélgyulladást, majd hashártyagyulladást kaptam. Helyben nem volt orvos, Komáromba meg nem lehetett eljutni, mert nem jártak vonatok. Aznap éjjel, amikor már üvölteni is alig volt erőm a fájdalomtól, sebesült katonákat hoztak a Muzsla környéki harcokról a református iskola termeiben kialakított hadikórházba. A kántortanító, aki az iskola udvarában lakott, azonnal elmondta az érkező orvosnak, hogy kollégája kislánya válságos állapotban van. Még azon az éjszakán, édesapám tantestületi asztalán műtöttek meg. Az életemet megmentették, de mint évtizedekkel később kiderült, olyan komoly alhasi összenövések alakultak ki nálam melyek miatt soha nem lehetett gyermekünk. Isten megmentette az életemet, és a lelkemet is. Nekünk nem kellett „lemondanunk”, látszatra lemondanunk a hitünkről, mert nem volt kit féltenünk, hogy nem mehet tovább tanulni. Egy ideig Nagymegyerre, Tatára jártunk templomba, majd az uram megelégelte és kijelentette: „Nem megyünk sehová, bemegyünk a komáromi templomba és ha kirúgnak, megélünk a méhészkedésből!” Volt, hogy bevittem az órára a Bibliát és történeteket olvastam fel a diákoknak vagy gramofonon lejátszottam nekik Bach János- vagy Máté-passióját.  Nagyon szerettük a zenét. Huszonhat éves koromban, mint alapító tag, bekerültem a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos Kórusába, ami az évek során számos hazai és nemzetközi elismerésben, díjban részesült. Rengeteg szép emlékem fűződik az itt eltöltött időhöz, hiszen a ritmus és a dallam hatolnak be legjobban az együtt éneklés örömével átitatott lélek belsejébe. Mindemellett rengeteget tanultam Vass Lajostól, aki nem csupán kiváló karnagy, de rendkívüli pedagógus is volt. Szerinte a pedagógiában és egyáltalán az életben, dicsérettel sokkal többet el lehet érni, mint büntetéssel.

A tanítás, az éneklés, a társadalmi szerepvállalás mellett jutott ideje arra is, hogy szenvedélyesen kutassa a város múltját, történelmét, sőt a Selye János Gimnáziumról írt könyve a Honismereti Kiskönyvtár sorozatban 1995-ben nyomtatásban is megjelent. Lokálpatriótákat megszégyenítő várostörténeti érdeklődésének mi volt az origója?

Gyerekkoromba nyúlik vissza, amikor édesapám mindig mély tisztelettel és elismeréssel beszélt a bencés atyákról. Miután a gimnáziumba kerültem, úgy éreztem, apámra és magyarságomra való tekintettel meg kell ismernem az iskola múltját, történelmét. Gondolj csak bele, hogy mekkora jelentőséggel bírt, hogy Nagyegyed, Sárospatak, Pápa és Debrecen után 1649-ben Komárom felsorakozhatott a neves magyar iskolavárosok közé. Igaz, kezdetben még csak négyosztályos volt, de 1749-ben, amikor a jezsuita rend díszes gimnáziumépületébe kapott helyet, már hat osztályosként működött.  Majd 1776-tól, több mint százötven éven át, a pannonhalmi Szent Benedek–rend vezetése alatt állt. Padjait, olyan híres személyiségek koptatták, mint Czuczor Gergely, Konkoly – Thege Miklós, Selye János, Feszty Árpád, és még sorolhatnám, hogy az iskola hány volt diákja járult hozzá a magyar nemzet hírnevének öregbítéséhez tudásával, művészetével. Sajnos a magyar tudomány kultúrtörténetét nem tanítják, pedig minden magyarnak tudnia, ismernie kellene tudósaink, Nobel-díjas büszkeségeink munkásságát. Tanítványaimnak is azt szoktam mondogatni, hogy nem baj, ha tíz év múlva nem fog emlékezni a szinusz tételre, nem fogok miatta haragudni, de azért igen, ha nem fogja tudni ki volt Bolyai János, Bolyai Farkas, Eötvös Lóránd, Teller Ede, Neumann János…. A gimnázium intézménye azonban nem egy önálló entitás, nem lehet a múltját, történelmét elkülöníteni a városétól.  De nem csak azt tartom fontosnak, hogy a helyet ahol az ember él, ahol az otthona van, ismerje, hanem azt is, hogy tegyen érte. Nem nagy, hangzatos dolgokra gondolok. Elég lenne, ha mindenki rendbe tartaná a saját környezetét, ha odafigyelne a körülötte élőkre, és ismerné nemzetének, szülőföldjének, családjának múltját. Elvégre „aki gyökereit nem ismeri, jelene sivár, jövője pedig nincsen”.

Önnek azért ennél nagyobb dolgokat is köszönhet a város, hiszen elszántsága, kitartása nélkül ma nem állna a Csokonai-szobor, de támogatta az 1944-45 karácsonyán a Dunába ölt zsidóknak állítandó emlékmű ügyét is!

Radnóti Miklós írja a Töredékekben, hogy „Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra…“és az ehhez fűződő emlékek fájó, mély nyomot hagytak bennem. Gyerekkoromban az utcánkban voltak zsidó barátnőim, ismertem a szüleiket, családjukat.  Ha Nagymegyeren járok mindig látom magam előtt, soha nem felejtem el a képet, amikor egyik kisbarátnőm családját elhurcolták. Egyikük sem jött vissza. Komáromból több mint 2500 zsidó lakost deportáltak munka- illetve haláltáborokba. Azon a karácsony estén, amit Te is említettél, nyilas suhancok a lakásaikból hajtották el az asszonyokat, de mivel úgy gondolták szenteste mégsem ildomos lövöldözni, léket vágattak velük, meztelenre vetkőztették őket, és a jeges vízbe lökték őket. Öröm töltötte el a szívemet, amikor ez év tavaszán a Duna-partján leleplezték a Ryšavý Boldizsár által kivitelezett emlékművet, mely most már örök mementóként emlékezteti az utókort a múlt bűneire, tragédiáira.

A Magyar Tudományos Akadémia székházában

Ez év márciusában a Magyar Örökség és Európa Egyesület Magyar Örökség díj bírálóbizottsága a Selye János Gimnáziumnak ítélte oda a Magyar Örökség-díjat, melyre Ön javasolta az iskolát. Milyen érzések kavarogtak Önben a Magyar Tudományos Akadémia székházában megtartott díjátadó ünnepségen? 

Kimondhatatlanul nagy öröm a számomra, hogy a Selye János Gimnázium megkapta ezt a csodálatos díjat. Büszke vagyok rá! De nem azért, mert én terjesztettem fel az iskolát a díjra, ez nem az én személyes érdemem, hanem mindazoké a tanároké, akik háromszázhatvannyolc éven át olyan kimagasló eredményeket nyújtottak a nevelés, az oktatás terén, hogy az intézmény jó hírneve soha, még a legnehezebb időkben sem halványult el. A bencés tanárok, akiknek a jelmondatuk: Ora et labora! (Imádkozzál és dolgozzál!) keresztény normákra, a haza szeretetére és nemzeti identitástudatra nevelték a „gyerekeket“. Nekünk, mindannyiunknak, akik a hontalanság évei után kezdtünk el tanítani az 1950-ben újraindított gimnáziumban, ők voltak a lámpásaink. Magasra tették a mércét! Minden téren. Ezért is gondolom, érzem úgy, hogy ez a díj mindazoknak az érdeme, akik itt tanítottak, tanultak.

Az Oláh család (Oláh Imréné Domonkos Ilona, Oláh Imre és Oláh György) Magyar Örökség-díj átvétele után sógornőjével Oláh Máriával

Nem először járt a magyar Tudományos Akadémia Dísztermében, hiszen a „több évtizedes matematika- és fizikatanári, valamint a magyar kultúra megőrzése érdekében végzett munkásságáért” 2013. március 23-án az Oláh család (Oláh Imréné Domonkos Ilona, Oláh Imre és Oláh György) Magyar Örökség-díjban részesült!

Pontosan a férjem halálának első évfordulójára esett a díjkiosztó ünnepség. Sajnos sem ő, sem a sógorom nem érhette meg ezt a rangos elismerést. Lélekben azonban ott voltak velünk. Ahogy emlékük ott él több ezer volt diákjukban a mai napig, mert a „jó pap holtig tanul, a jó tanár pedig halála után is tanít“, ahogy azt a család nevében elmondott köszönő beszédemben is mondtam. És itt ennél a mondatnál, nekem a vidéki tanárnőnek beletapsoltak a beszédembe! Alig mertem elhinni, hogy ez tényleg velem történik meg. Ráadásul az ünnepélyes díjátadón mellettem kapott helyet Fekete Károly püspök úr, valamint a debreceni református kollégium igazgatója, aki nem sokkal később megkeresett telefonom, és meghívott, tartsak előadást a kollégium tanárainak és diákjainak „A nemzeti öntudatra nevelés a matematikában” címmel. Ezt követően rengeteg meghívást kaptam, de a korom miatt csak a közelebbi gimnáziumok meghívásának tudtam eleget tenni. A dél-komáromi gimnáziumban viszont többször is tartottam várostörténeti előadást.

Ennek már öt éve. Még mindig ugyanolyan nehéz?

Az élet, nagyon-nagyon szép, de vannak benne nehéz „dolgok”. A legnehezebb, legiszonyatosabb dolog pedig elviselni szerettünk halálát, elvesztését. Esténként, ha magamra maradok, gondolatban leltározom az életemet, melynek szerintem négy alappillére van: Istenhit, család, nemzet, hivatás…. És nekem megadatott, hogy mindegyikben kiteljesedhessek, boldog és elégedett lehessek. Csak Isten iránti hálával lehet tele a szívem semmi mással!

(Janković Nóra) 

MEGOSZTÁS:

Hozzászólások

hozzászólás