Nagyné Strasszer Etelka: Hetvenöt éve kísért Auschwitz emléke
Szürke, ködös, mélabús délután érkezünk. Már az ajtóban vár ránk. Kedvesen, mosolyogva. A szobában kellemes meleg, családi képek a falakon, körülöttünk fehér kis öleb motoszkál. Miközben semmitmondó dolgokról ejtünk pár szót, a korát meghazudtoló fürgeséggel felteszi a kávét. Szinte hihetetlen, hogy Nagyné Strasszer Etelka, a komáromi hitközség tagja, kilencvenhárom éves. Leül velünk szembe a kényelmes fotelba, kíváncsian ránk néz, várja a kérdést, az elsőt, amit most rendkívül nehéz kimondani, mégis ki kell, és ahogy belekezd a válaszba, ahogy visszatekint arra az időre, amit Európa legborzasztóbb haláltáborában töltött, egyre távolabb kerül tőlünk, egyre mélyebbre merül az emberi történelem legsötétebb és leggonoszabb időszakában, a holokauszt korában, hangjából, szavaiból azonban nem veszik el az erő, az a belső erő, ami mindig is a sajátja volt.
Elfelejteni?! Hetvenöt év telt el azóta, de nincs olyan nap, nincs olyan este, hogy ne futnának végig a fejemben az emlékek. Kíméletlenül élesen. Ezt nem lehet elfelejteni, csak meg lehet tanulni együtt élni vele. Nehéz életem volt. Csupán az elmúlt tíz évről mondhatom el azt, hogy jó volt. A régi Benében, a hajógyár tőszomszédságában, ahol édesapám dolgozott, egy egyszobás kis házban laktunk. Tisztességes szegénységben, de szeretetben éltünk. A második világháború kitörése és a zsidó törvények szigorodása után egyre nehezebben boldogultunk, mivel édesapámat, aki a fő kenyérkereső volt a családban, azonnal elbocsájtották, amint hadiüzemmé nyilvánították a gyárat. Néha sikerült találnia valami kis ideiglenes munkát, legtöbbször a Lúdpiac melletti üveges bízott rá egy-egy megrendelést. Nem sokkal később a három évvel idősebb nővéremnek is felmondtak a komáromi lengyárban. Megesett, hogy a napi betevőnk csak egy-egy darabka kenyér volt, vagy még az sem. A zsidók azonban összetartóak voltak, és azok a jómódú családok, akik a városban laktak, segítettek a rászorulóknak. A hitközségnél osztottak reggelit, ebédet. Gyakran elmentünk mi is iskola után, majd benéztünk a Lengyel nagymamához, akit nagyon szerettünk.
A háború kitörésekor még diák volt. Az iskolai közegben érezhető volt az akkori zsidó ellenes náci propaganda hatása? Tapasztalt antiszemita megnyilvánulásokat, vagy kiközösítést?
A gyerekek részéről nem. A tanítók közt már voltak, akik érezhetően másképp viszonyultak hozzánk, mint korábban. Megjegyzéseket tettek. Megkülönböztettek minket és sokszor igazságtalanok voltak velünk. Az alapiskola befejezése után már nem is mehettem tovább tanulni, mert kizárták az iskolákból a zsidó származású tanulókat. A nővéremmel együtt Raabék kisüzemében készítettem borotva pemzliket. Egy nap, 1944 elején, pont moziba indultam, amikor megláttam a bevonuló német katonákat. Hirtelen nagyon rossz érzésem támadt. Vissza is fordultam. Április 5-én hatályba lépett, hogy a zsidóknak sárga csillagot kellett viselniük. Rettenetesen megalázó volt. Sokat sírtam miatta. Nem is volt kedvem menni sehová. A beneiek tudták rólunk, hogy zsidók vagyunk, kezdetektől ismertek minket, így soha egy szóval nem bántották egyikünket sem. Sőt, amikor súlyosbodott a helyzet, az egyik legnagyobb nyilas ajánlotta fel az édesapámnak, hogy elbújtatja. Csak az egész családot nehéz lett volna. Édesapám egyre gondterheltebbé, egyre megtörtebbé vált. Közben a zsinagóga és hitközösség központjánál, a mostani Ispotály utcai idősek otthona helyén, felhúzták a komáromi gettó kerítését, és május 8-án be kellett költöznünk. Vittük magunkkal a bútorainkat és azt a keveset, amink csak volt. Sokan voltunk. (Több mint kétezerötszáz főt számlált a komáromi zsidóság akkoriban. Szerk.megj.) Itt két hétig voltunk, majd átvittek minket a komáromi Csillagerődbe. Napokig ültünk a csupasz földön, fogtuk egymás kezét és vártuk, mikor olvassák fel a nevünket az indulóké közt. Végül június 15-én vagonírozták be a családunkat.
Tudták, hogy hová viszik önöket?
Édesapám biztosan tudta, de mi nem. A félelem azonban ott volt bennünk. A mi családunk, a nagymamám, az anyukám testvére a férjével és egy másik ismerős család, akiknek a Jókai utca sarkán volt vaskereskedésük egy kocsiba került. Ők rengeteg holmit hoztak magukkal, és útközben kérdezgettek minket, nem kell-e valamelyikünknek cipő. Én elfogadtam egy bakancsot. Akkor még nem is sejtettem, hogy milyen nagy hasznát veszem majd. Másfél nap után először egy tónál állt meg a vonat. Minden famíliából leengedtek egy férfit vízért. Édesapám is hozott nekünk. Tettünk a kilenc hónapos kistestvérem cumisüvegébe is, mert édesanyámnak elállt a teje és már rettenetesen éhes volt szegény, de nem maradt meg a gyomrában. A szükségleteink kielégítésére egy vödröt kaptunk. A következő megálló Kassán volt, ahol a kakastollas csendőrök mindenkitől elvették az aranyaikat, a pénzüket – már amit bevallottak – és átadták a szerelvényt a német Schutzpolizei embereinek. Ők már ütötték-verték a népet. Minket nem.
Hogy viselték a nyári rekkenő hőségben a zárt marhavagonokban a több napon át tartó utat?
A mi vagonunkban mindenki túlélte, de minden „szállítmánynál “voltak, akik meghaltak mielőtt a vonat célba ért volna. Ahogy megérkeztünk Auschwitzba, azonnal szétválogattak minket. Az idősebbeket, a gyengéket, a várandós nőket, és azokat, akiknek gyerek volt a karjukon azonnal külön állították. Megesett, hogy ha az anyuka munkára alkalmasnak tűnt, a kicsit egy idősebb nő kezébe adták, és azzal küldték a gázkamrába. Ekkor láttam utoljára a szüleimet, a 14 éves öcsémet Artúrt, az 5 éves húgomat Ilonkát, a kilenc hónapos kistestvéremet Editkét, a nagymamámat és a két túlélő nagybátyám, Lengyel Sándor és Ignác családját. Édesapám lánytestvéreinek szerencséjük volt, őket olyan jó emberek, akik nem féltek vállalni a veszélyt, itthon elbújtatták.
El tudtak búcsúzni egymástól? Emlékszik az utolsó mondatokra, amit még váltottak?
Nem. Ahogy megérkeztünk, hihetetlenül gyorsan pörögtek az események. Mire felocsúdtunk, már bikacsökkel noszogatva tereltek minket a zuhanyozóba, majd német katonák lenyírták a hajunkat, a szőrzetünket. Miután kaptunk ruhát a tizenöt éves húgomat máshová vitték. Jobb munkára. Minket meg a szállásunkra kísértek. Útközben nem szólhattunk egymáshoz, nem is bírtunk volna, csak néztük, ahogy a kéményből száll föl a fekete füst. Szinte elviselhetetlen volt a kemencék felől áradó émelyítő szag. Akkor már biztosan tudtuk, hogy haláltáborban vagyunk. Amíg ott voltam állandóan, megállás nélkül füstölt a kémény.
Ilyen körülmények között, hogy lehetett egyszerre feldolgozni a gyászt és azt, hogy az ember élete esetlegessé, bizonytalanná válik?
Nehezen. Köztünk is voltak, akik megtébolyodtak. Furcsa, hogy amikor ott voltam, abban a kilátástalan helyzetben, mintha úgy próbált volna védekezni a lelkem, a túlélő ösztönöm, hogy érzelmi szinten nem engedte hozzám közel a látottakat. Volt, hogy elsírtam magam, de az életszeretetem erősebb volt a félelmemnél. Meg hát akkor még csak tizenhét éves voltam. Valójában már itthon, amikor a látottak emléke megállíthatatlanul tört utat magának a gondolataimba, tudatosítottam, hogy mit éltem át, minek voltam a részese, és hogy sokszor mennyire a véletlenen, vagy a szerencsén múlt az emberek élete.
Akiket a tábori orvosok munkára alkalmasnak ítéltek, azokat a közeli bányákban, gyárakban dolgoztatták. Önöket hová osztották be?
Minket a Krakkó közeli Płaszówba, a kőbányába vittek. Embert próbáló munka volt. Jól jött nagyon a bakancs, mert akiknek nem volt cipőjük, csak papucsuk, sokkal kiszolgáltatottabbak voltak. Egész nap, reggeltől estig hordtuk a nehéz köveket a hegy másik oldalára, miközben a lengyel kápók durván, kíméletlenül bántak velünk. A jobb családokból származó asszonyok, akik nem voltak hozzászokva a fizikai munkához, nem sokáig bírták. Elfáradtak, megbetegedtek. Őket ott helyben lelőtték. Meg tizedeltek is. Sorakozónál igyekeztünk a nővéremmel mindvégig a sor közepére állni. Valami csoda folytán megúsztuk. Egy idő után visszakerültünk Auschwitzba. Hivatalosan csak akkor vettek minket nyilvántartásba. A bal alkaromba tetoválták a számomat, 19010. Jól látható még most is. Ezúttal nem a főtáborban, hanem a birkenaui altáborban szállásoltak el minket. Nem volt ott még víz sem. Ha esett az eső, kitettük a bögrénket, és akkor legalább tudtunk inni egy kis esővizet. Naponta egy tányér üres levest és egy darab fekete kenyeret kaptunk. A barakkban, ahol laktunk, a deszka priccseken nem volt még egy darab rongy sem. Hideg időben egymást melegítettük, hogy valahogy kibírjuk. Egyre jobban aggódtam a nővéremért, mert neki testileg-lelkileg is fogytán volt az ereje. A létszámellenőrzéseknél állandóan rettegtem, nehogy összeessen, mert aki beteg volt, vagy gyenge azt azonnal elhurcolták a gázkamrákba. Volt, hogy halkan énekeltem neki. Azt hiszem nekem az a tudat adott erőt, hogy benne tartanom kell a lelket. Ha én összeomlottam volna, akkor mindkettőnknek vége. De nem esett nehezemre, mert alapvetően mindig optimista ember voltam.
Auschwitz-Birkenauban minden harmadik ember magyar volt. Érezhető volt valamiféle összetartozás? Igyekeztek segíteni egymásnak?
Igen, de többnyire a rokonoknak, ismerősöknek, barátoknak. Egyik este a barakkunk körül járkáltunk, amikor a drótkerítés túloldalán megláttam a húgomat. Elmondhatatlan mennyire megörültünk egymásnak. Elmesélte, hogy neki „jó “sora van, mert a kápó, akihez tartozott, az anyukánk pőstyéni unokatestvére volt, és rokoni alapon annyi ennivalót szerzett neki amennyit csak tudott. Megígérte, hogy esténként a drótkerítés alatt csúsztat át nekünk is. Az őrtoronyban szolgáló katona azonban észrevette, hogy beszélgetünk, és lőtt. A mellettem álló, „ártatlan” asszonyt találta el. Holtan esett össze. Többet beszélgetni nem mertünk, de esténként, amikor könnyebb volt kijátszani az őrök éberségét, rendre juttatott nekünk egy kis ennivalót.
A szövetséges katonák ekkor már egyre közelebb jártak a táborhoz. Érezni lehetett a feszültséget, a németek nyugtalanságát?
Aki munkaképes volt azokat átküldték más táborokba. Mi még szeptemberben a nővéremmel együtt a gubeni munkatáborba kerültünk. Borzasztóak voltak a körülmények. Mindenki kapott egy pokrócot, ami éjjel takaróként szolgált, nappal meg kabátként. A szállásunkon dermesztő volt a hideg, és ha valakit rajta kaptak, hogy beszélgetett egész éjjel mezítelenül kellett állnia. Napi tizenkét órát dolgoztunk, két műszakos beosztásban a helyi lőszergyárban. Itt nemcsak foglyokat alkalmaztak, de német asszonyokat is. Volt két nagyon aranyszívű nő, akiknek megesett a szívük rajtunk, és rendre becsempésztek nekünk egy kis zsíros kenyeret, paradicsomot a fiókba. Többnyire odaadtam a nővéremnek, mert neki az a kis marharépa leves, amit ellátmányként kaptunk nem volt elég. Már majd elfújta a szél, pedig előtte nálam sokkal nőiesebb, csinos egy lány volt. A nagynénink itt betegedett meg. Amíg ő a betegszobán feküdt, kölcsönadta a ruháját, mert mindenkinek csak egy volt, így végre ki tudtuk mosni a sajátunkat. Azt más ember el sem tudja képzelni, hogy mi mennyire örültünk annak, hogy tiszta lett a ruhánk. Február 3-án, amikor felszámolták a lágert, a tábori kórház többi betegével együtt kivégezték őt is.
Önök tudták, hogy valójában a németek már elveszítették a háborút és tulajdonképpen a szövetséges haderő elől menekülnek?
Akkor még nem. Csak azt tudtuk, hogy egyre beljebb visznek minket az az országban ahogy közeledik a harcvonal. Pár nap után az ócska papucs lemállott a lábunkról, mezítláb tapostuk a jeges, fagyos földet. Esténként, többnyire istállókban aludtunk. Egy idős német és egy magyar származású SS katona felügyelte a sorainkat. Emberségesek voltak. Ha valamelyik házból dobtak ki nekünk ételt, cipőt vagy meleg ruhát, szemet hunytak fölötte. Minden nép között vannak jó emberek. Frankfurtnál lekanyarodtunk, erdőkön, mezőkön vágtunk át. A náciknak az volt a tervük, hogy amint megérkezünk Bergen-Belsenben megmérgeznek minket, de arra már nem volt idejük. Sokakat belelőttek a vizes medencébe, mi meg másnap abból kaptunk inni. A németek tomboltak, teljesen meg voltak vadulva. Egy lengyel kápótól hallottuk, hogy már csak pár napig kell kihúznunk, mert vége a háborúnak. És tényleg, jöttek a tankok, és az amerikai katonák felszabadították tábort. Ők nagyon kedvesen viselkedtek. Kaptunk azonnal élelmiszercsomagot. Volt benne keksz, csokoládé, tartós tej, konzerv. Bőséges volt. A kenyér meg halmokban állt, de mi nem mertünk enni. Elvettünk egyet, de attól tartottunk, hogy többet nem kapunk, így eltettük „későbbre “. Ez mentett meg minket. Sokan, a foglyoknak több mint a fele, akik a hosszú éhezés után leterhelték a gyomrukat, a felszabadulás napján haltak bele az evésbe. A kéthetes karantén letelte után, megkérdezték hová szeretnénk menni. A húgomat Svédországba vitték gyógykezelésre, ő egy év után jött haza, mi meg a nővéremmel felszálltunk egy teherautóra és elindultunk szülővárosunkba. Mehettünk volna bárhová, de mi az életünket, ha már egyszer életben maradtunk, csak otthon, Komáromban tudtuk elképzelni.
A háború ugyan már véget ért, de még sok időbe telt míg Európában ismét rend uralkodott, és az élet visszatért a régi kerékvágásba. Viszontagságos volt az útjuk hazafelé?
A pilzeni vasútállomásig teherautóval hoztak el minket. Ott kaptunk fejenként 100 koronát és egy kék igazolványt, amivel bizonyítani tudtuk, hogy koncentrációs táborból jövünk. A Pozsonyba tartó vonat indulásáig még volt időnk, bementünk hát a városba. Amikor megláttunk egy hentesüzletet, elhatároztuk, veszünk tíz deka szalámit. A hentes, egy idősebb ember, ránk nézett, szeme megtelt könnyel és nem volt hajlandó elfogadni tőlünk egy fillért sem, hiába erősködtünk, hogy kifizetjük. A kálváriánk azonban nem ért véget, mert Pozsony előtt az orosz katonák megállították a vonatot, és azokat, akik fogolytáborból tartottak haza leszállították és gyalog bekísérték a pozsonyi rendőr-főkapitányság udvarára. Ott elszedték az emberektől a jobb kabátokat, órákat vagy értékesebb dolgokat, amiket az élelmesebbje a felszabadító katonáktól szerzett magának. Nekünk akkor sem volt semmink. Elkeseredésünkben rettenetesen sírtunk a nővéremmel, mert azt mondták nekünk, hogy ha a németeknek tudtunk ingyen dolgozni, akkor dolgozhatunk az oroszoknak is. Már majdnem ránk sötétedett, mire megérkezett a rendőrfőnök, aki mindenkit azonnal szabadon engedett. Az állomáson meg sem mertünk mukkanni, féltünk nagyon, mert azt már mi is tudtuk, hogy az akkori új csehszlovák kormánynak köszönhetően igencsak magyarellenes a közhangulat. Ráadásul kiderült, hogy Újvárból nem mennek vonatok Komáromba, mert lebombázták a hidakat. Úgy döntöttünk, akkor Budapesten keresztül jövünk haza. Pesten napokig kellett várnunk, mert a vonatok ritkán jártak, az állomás meg tömve volt várakozó utasokkal. De nagyon rendesek voltak velünk, mert amerre jártunk, mindenhol kaptunk enni. Végül az egyik vonatra felfértünk. A nővéremnek a lépcsők tetején, nekem meg a lépcsőkön lett helyem. Egy ismeretlen férfi meg ráállt az utolsó lépcsőfokra és Komáromig védelmezőn előttünk állt, nehogy leessünk. Nyár volt, július, meleg este, de ennek ellenére, amikor leszálltunk a kivilágítatlan komáromi állomáson, mi ketten, senki más, inunkba szállt a bátorságunk. Pesten sok történetet hallottunk az orosz katonák nőkkel szembeni rémtetteiről, így rettegve bekucorodtunk egy bokorba. Gondoltuk megvárjuk a virradatot, amikor léptekre lettünk figyelmesek. Az orosz járőrök voltak. Szerencsére amikor megmutattuk nekik az igazolványunkat, elköszöntek.
Haza értek, de otthonra is találtak?
Egyenest a szülői házhoz mentünk, amelyben egy idős néni lakott. Rendes volt, mert kiköltözött. A ház azonban kongott az ürességtől, még a parkettát is felszedték tüzelőnek a háború alatt. Mindenünk odaveszett. A szüleimről nem maradt más emlékem, csak az esküvői fényképük. A zsidó hitközség támogatásával sikerült visszatalálnunk a hétköznapokba, az életbe. Rengeteg segítséget, támogatást kaptunk tőlük. Hónapokig a Menházba jártunk enni. A legnagyobb öröm az volt, amikor kiderült, hogy Laci a bátyánk szintén a túlélők közt van. Őt először munkaszolgálatra, majd később munkatáborba vitték, de amikor a németek megtudták, hogy milyen remek harmonikás, megkímélték, hogy alkalomadtán muzsikálhasson nekik. Próbáltunk úgy élni, mint bárki más. A férjem, Nagy János, akit már a háború előtt is ismertem, reménykedve várt rám. Összeházasodtunk, megszületett a három lányunk, és amikor már egy kicsit lehetett volna jobb életünk, a férjem megbetegedett. Az alatt a négy év alatt míg ápoltam, nagyon elszegényedtünk. Negyvenegy éves korában vettem végső búcsút tőle. Gürcöltem amennyit csak bírtam, hogy végre helyre álljunk anyagilag. Szerencsére nagyon együttérző főnököm volt a Stavbánál, ahol először a műhelyben, majd az irodában dolgoztam. Hosszú évek múltán az akkor már felnőtt, házas gyerekeim elkezdtek aggódni miattam, és bíztattak, hogy adjak az egyik kollégámnak, akit gyerekkorom óta ismertem, esélyt. Huszonkét évvel ezelőtt váratlanul, egyik-percről a másikra ért véget a közös életünk. Ismét elvesztettem egy áldott jó embert. Három lány, hat unoka és hat dédunoka mellett azonban soha nem érzem magam magányosnak. Rengeteg szeretetet, törődést kapok tőlük.
Auschwitz után lehet még hinni Istenben?
Nagyon. Talán még jobban, mint előtte. A legnehezebb pokolban adott erőt a túléléshez. A korom miatt a hitközségbe már ritkán járok, de a kilencvenedik születésnapomat még együtt is megünnepeltük. A zsidó identitásomat, amivel egyedül voltam a családomban, mivel a gyermekeink a férjem katolikus hitét kapták, a mai napig sikerült megőriznem.
Isten segített megbocsájtani, vagy még mindig, ennyi idő elteltével is van önben harag a németekkel vagy a „világgal “szemben, aminek a vezetői már rég tudták, mi folyik a náci táborokban?
Nincs bennem harag. Nem is volt. A világban örökösen jelen volt a gonosz, de sokszor azt éreztem, hogy azok a németek, vagy más nemzetiségű kápók, akik pokollá tették az emberek életét, nem voltak született rosszak. Sokan belesodródtak. Parancsot teljesítettek. Egyszer láttam, ahogy két katona állt egy hullákkal megrakott teherautón, és elsírtam magam. Nekik, akik valahol ugyanúgy érző emberek voltak, sem lehetett könnyű. Nem hiszem, hogy mindazok, akik elkövették a holokausztot, őszintén hittek benne. Sokan pont annak köszönhetik, hogy hazajutottak, hogy akadt egy-egy jó ember, aki a saját élete kockáztatása árán is segített. Jó lenne, ha erre gondolnánk. Ha tanulnánk a múltból, és csak a jót követnénk.
Köszönöm szépen Nagy Etelkának, Kollár Zoltánnak és Paszternák Antalnak, a Komáromi Zsidó Hitközség elnökének, hogy a cikk létrejöttében segítettek.
Janković Nóra 
