Laboda Róbert: Lehetőséget kaptunk jobb emberré válni

Az elmúlt hónapokban alapjaiban változott meg az életünk. Hirtelen egy másik élettörténetben találtuk magunkat, ami csak nagyvonalakban hasonlít arra, amit a sajátunknak éreztünk, amiben nem volt oka és miértje az olyan szavaknak, mint a vírus, járvány és óvintézkedés, amiben megvolt a szeretem – nem szeretem mókuskerék és amiben örökösen az eltűnő idő nyomában kajtattunk, reménykedve, egyszer utolérjük, magunkhoz kötjük és végre a miénk lesz. Aztán jött a karantén, sokak számára a „home office” és ránk telepedett a mellénk társuló idő. Vajon milyen érzéseket váltott ki mindez Laboda Róbertből, aki tanárként, szlemmerként, rendezőként, költőként szinte folyamatosan versenyt futott az idővel?

Mivel biztosra vettem, hogy a „karantén” egy hosszabb lélegzetvételű történet lesz, az első napokban hatalmas kétségbeesés kerített hatalmába. Jellemzően a jelen megélésekor is szeretek a jövőre gondolni, és amikor rájöttem, hogy nem megy, bestresszeltem. Talajvesztetté váltam. Egy hétig biztos tartott ez az állapot. Fellázadtam. Egy-két napra. Aztán megadtam magam. Leredukálta az élet a lehetőségeket? Akkor próbáljunk meg Robi az új játékszabályok szerint élni, – gondoltam – és „megvertem magam sakkban. Igazán könnyen ment, mivel egyik énem sem tud játszani. Megszámoltam, hogy hányféle huzatot tudok csinálni a lakásban, és a nappaliban kergetőztem, s elkapott a hányinger“. Lehet lubickolni a lehetőségekben. Meg pihenni. Ami kiváltság. Az elmúlt években annyi mindent csináltam a tanítás mellett, hogy kifacsartam magam. Alaposan. Elfáradtam. Tőmondatok maradtak.

A biztonságos élet érzésének elvesztése, a hirtelen tervezhetetlenné vált jövő fölötti szorongásod, a pedagógusként házi feladatként kapott home office vagy a rád zuhanó holt idő zökkentett ki inkább a lelki nyugalmadból?

Szeretem érteni és megérteni a dolgok miértjét, és most, hirtelen nem értettem mi történik velem. Hatalmas önismereti lecke volt. Most, a negyvenedik nap után boldogan tudom kijelenteni, hogy abszolút nem tudom mi történik velem. Mintha lent volnék a semmiben, ahol csak úgy történgetnek dolgok. Lényegtelenek. Inkább próbálok a legfontosabb emberi rítusokra koncentrálni. Milyen az, amikor odafigyelve, ráérősen csinálok meg egy reggelit. Már nem a világot akarom megérteni, hanem azokat a dolgokat, amiket én teszek. Mennyi vizet iszok meg az egészségemért naponta? Leredukálódott azoknak a tevékenységeknek a száma, amikkel ki tudom most tölteni a napjaimat, így megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy alaposan, aggályosan odafigyelve vegyem meg a reggelimhez a pástétomot. Azelőtt örökösen rohantam valahová, és fel sem tűnt, hogy a polcon nem csak kétféle pástétom és háromfajta ásványvíz van. Fantasztikus felismerések érik az embert, ha belemerül a jelen pillanatba. Az életem újra értelmezésének „romantikáját” élem meg.

Általában, ha az ember kénytelen kilépni a megszokott komfortzónájából, akkor a régi szokásai, napi rítusai helyett-mellett újak jelennek meg. Neked erről mi a tapasztalatod?

Egyre többet főzök. „Online ötletekkel, online átéléssel, online végeredménnyel. S mindezt boldogan, online boldogan.“ Közben földhözragadt dolgokkal foglalkozom a háztartásban. Felértékelődtek. Nagyon jó érzés elmerengeni olyan dolgokon, amik eddig csak a margón túl kaptak helyet. Hiszem, hogy mindennek megvan a maga oka, ideje, semmi sem történik véletlenül.

Amióta ismerlek, folyamatosan készíted fel a diákjaidat versenyekre, miközben elhivatott pedagógus vagy, és annyi szakkört vezetsz, hogy jóformán te zárod este az iskola kapuját. Apropó iskola, a nevelési tantárgyak oktatása mennyire oldható meg online formában?

Abból, amit most felhoztál, és még azon is túl, minden leredukálódott nullára. A tanítás elméletileg megoldható, de őszintén szólva, nem érdemes. Kétéltű dolog testnevelést oktatni neten keresztül, mert itt nincs lehetőség arra, hogy fizikailag is segítsek a gyakorlatok kivitelezésében. Azt gondolom, hogy egy jó testnevelőtanárnak és oktatónak a nevelés szó határozza meg leginkább a munkáját. Nem elég tanítani, inspirálni és motiválni is kell a gyerekeket, hogy ne miattam, ne az érdemjegy miatt kezdjen el mozogni, hanem saját maga miatt. S innen üzenem nekik, hogy minden gyereknek a tekintete és a mosolya hiányzik a legjobban.

Rendkívül nagy nézettségnek örvend a Szlovák Televízió kettes csatornáján heti rendszerességgel vetített Laboda c. tv műsorod, nemrég pedig telt ház előtt aratott nagy sikert a Pillanat, amely kilóg az időből c. sci-fi monodráma, melyet Matusek Attilával közösen írtatok. Most, hogy „adásszünet” van, készül esetleg egy új darab vagy tovább dolgozol a készülő harmadik versesköteteden?

A múltkor töprengtem azon, hogy mennyire érdekes, hogy a darabban a főhős, Majoran Hektor érzelmi csapongása az önként választott magányosság és a kozmikus magány közt mennyire hasonlít arra, amit most társadalmi szinten élünk meg. Ülünk otthon, ülök itthon és mintha napról napra jobban szűkülne a tér, és egyre jobban fogynának a lehetőségek. Négy fal közé zsugorodott a világ, éppen ezért befelé kell nyitni. Érezhetően. Ami akár kedvezhetne is az alkotásnak. És mégse. Még a múlt évben, egy végtelennek tűnő szombat éjszakán megnyomtam a delete gombot, és kitöröltem az egész dokumentumot, amiben a harmadik kötetbe szánt versek voltak. Rájöttem, hogy felszálltam egy olyan vonatra, ami vakvágányra vitt. De verskészítő kisiparossá nem akarok válni. Azt sem a bennem lévő alkotó ember hiúsága, sem a hozott maximalizmusom nem viselné el. Kiszabadítottam magam. Most többet adok azzal, ha nem jelentetek meg egy harmadik ugyanolyan „Labodarobit”. Irányom, elképzelésem van. De, ami a legfontosabb, a jövőben szeretném, ha azok a célok, amiket szépen kitűztem magamnak az alkotás elején, a végén is érvényesek maradnának.

A befelé nyitás?! A legnehezebb. Hiszem, hogy sokan a karanténban nem a bezártságtól szenvednek, hanem attól, hogy akarva-akaratlanul önmagukkal kell időt tölteniük.

A karantén szembesített minket önmagunkkal. Saját felületességünkkel. Észre sem vesszük, hogy már elfelejtettünk rácsodálkozni a világra, elfelejtettünk le-és meghajolni, rákérdezni dolgokra és megélni az érzéseinket. Sok minden hiába volt eddig a miénk, észre sem vettük, nem értékeltük, csak most, hogy elvette tőlünk a vírus. Helyettük viszont megadta nekünk a lehetőséget, hogy bátrabban merjünk érezni. Pontosítok. Nem megadta, hanem visszaadta, azt, amit mi valahol az idők során elveszítettünk. Lehetőséget kaptunk felismerni ebben a rendezetlen rendetlenségben, amit világnak hívunk, a rendszert.

Ezekből az új, intenzív érzésekből születtek meg a facebookon olvasható karantén-napló bejegyzéseid is?

Száz százalékig impressziók, nincsenek köztük agyonrágott mondatok, gondolatok. Reggelente felkelek, mint amikor tanítani megyek, és napindítóként megírom ezeket a kis öniróniával, humorral átitatott bejegyzéseket. Nagyon örülök neki, hogy sokaknál betaláltak a gondolataim és tudunk egyformán érezni. Valaki megpróbál, valaki megtanul és valakinek nem sikerül ezzel együtt élni. Most olyan, mintha abba a nagy fogócskába, ami a mi életünk, beszállt volna fogónak a vírus. Kettőt lépek jön utánam, követni tud, de bízok benne, hogy elkapni nem. Lehet, hogy ezekből a karantén-bejegyzésekből lesz új könyv?!

A következő generációnak mit fogsz mesélni erről az időszakról, mi az, amit biztosan nem felejtesz el?

Hogy mindenkit összekötött. Közös nevezővé vált a félelem, és kihozta belőlünk a jót. Az emberit. Lehullott a máz és megtanultuk, hogy a legfontosabb embernek maradni.

Bezártak a színházak, a mozik, nincsenek koncertek, előadások…egyre több minden költözött át a virtuális térbe, aminek köszönhetően létrejött a karanténkultúra. Szerinted mennyire lesz ez időtálló?

A karanténkultúra a maga intimitáshiányos állapotával együtt nagyon erősen helyet kapott a jelenünkben. Rengeteg dolognak, ami most, ebben a zárt világban létrejött, vitathatatlan az értéke. Nem tudom mi lenne most velünk művészet nélkül? Mi lenne velünk könyvek, versek, filmek, zene nélkül? Mi lenne velünk?! Közben meg mintha sok ember megfeledkezne a kultúráról, a szellemi táplálék fontosságáról. Karinthy Frigyes írja Nihil c. versében, Vagyis az a művészet, amit az ember gondol/ És ha nem gondol semmit, az is művészet -/ És ha csak érez valamit, az is művészet/ És ha neked nem, hát nekem. “ A kultúra megítélése szubjektív. Majd idővel derül ki, hogy mi marad meg és fentebből.

Egy jó könyv, egy jó előadás, még maga a katarzis is csak ideig-óráig tudja az emberrel elfeledtetni a hiányt, amit szeretteink hiánya okoz most. Te, hogy éled meg a távolmaradást a szülőktől?

Nagyon rosszul. Nekem még két nagyim él és nagyon hiányoznak. Most úgy tudom kimutatni végtelen szeretetemet, ha nem látogatjuk őket. A szüleimhez sem járunk haza. Meglehetősen nehéz nap mint nap úgy elaludni, hogy közben folyamatosan azon töprengek, miképpen élik meg a bezártságot. Interneten, telefonon tartjuk a kapcsolatot, de már elmondhatatlanul jól esne egy anyai-apai ölelés, és ha végre egymás szemébe tudnánk mondani, jó, hogy itt vagyunk egymásnak. Azt gondolom, ha egyszer véget ér ez az időszak és ismét együtt ülhetünk a kertünkben az asztal körül, akkor duplán meg fogom becsülni az együtt töltött időt.

(komaromonline.sk, Janković Nóra, fotók: facebook)