komaromonline.sk

egy portál Komáromról és polgárairól

Gál Tamás: Megkaptam életem eddigi legnagyobb szerepét

az interjút készítette Janković Nóra

 

 

 

Két ország nemzeti színházában játszott, két ország legnagyobb színészi elismerését tudhatja a magáénak, két ország nézőterein szólt neki megszámlálhatatlan alkalommal a taps, csak mi, komáromiak nem láthattuk őt már vagy tizenöt éve színházunk világot jelentő deszkáin. A napokban azonban a Nyitra Megyei Önkormányzat ellenszavazat nélkül öt évre őt, Gál Tamás Dosky-díjas és Jászai Mari-díjas színész- rendezőt, a Szevasz Színház, az Epopteia Műhely és a Csavar Színház megalapítóját választotta meg a Komáromi Jókai Színház igazgatójának. A függöny felment.

Ha most életed elmúlt két hónapjáról írnál egy darabot, mivel kezdenéd az első felvonást?

Talán azzal, hogy a karantén ideje alatt életemben először kicsit úgy éltem, mint az átlagemberek. Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés. Végre olvastam, Vonnegutot, Péterfyt, Camut… Dokumentumfilmeket néztem a csillagászatról, az univerzumról. Nagyon érdekel. Megnyugtat. Persze közben ott volt bennem a rettegés családom és szeretteim egészségéért, a kérdés, hogyan zárul a majd fél éve tartó igazgatóválasztási hercehurca, és az aggodalom, hogy szabadúszóként meddig fogunk tudni kitartani a tartalékunkból. Rossz érzés volt, amikor több mint nyolcvan előadást le kellett mondanunk, de igyekeztem nem ezekre koncentrálni, hanem örülni annak, hogy ennyi időt tudunk tölteni a gyerekeinkkel. Valószínűleg hosszú ideig erre nem lesz ismét alkalmunk. Réka ősszel egyetemre megy, és saját tapasztalataink alapján tudjuk, hogy a színművészeti mennyire leterhelő. Alig fogjuk látni. A fiunk, Ádám, szeptemberben kezdi a gimnáziumot. Jóval elfoglaltabb lesz. Jó, hogy Virág még csak hét éves. Néha végig nézek a házon, igazi falusi nagy ház, és felmerül bennem a gondolat, hogy egyszer „kirepülnek” a gyerekek. Kettesben maradunk benne a feleségemmel (Kiss Szilvia színművész). Nagy boldogság, hogy mi annyi időt szeretünk együtt tölteni, amire egy élet is kevés. Egy kirobbanó, hatalmas szerelem volt a miénk az első látásra az és az is maradt.

Lányotok a napokban vehette át a komáromi Selye János Gimnáziumban a Kaszás Attila-díjat, szeptembertől pedig megkezdi színművészeti tanulmányait Pozsonyban. Saját tapasztalataid alapján támogattad a pályaválasztását vagy inkább óvtad tőle?

Nagyon tisztelem őt azért, hogy kiskorától hihetetlen kitartással és szorgalommal készült a színészi pályára. Az iskolában mindig jól tanult, sorra nyerte a szavalóversenyeket, melyekre mindig Szilvia készítette fel. A felvételire egyedül készült. Rendkívül büszke vagyok rá, mert maximális pontszámot ért el. Pedig nem is sejtették, hogy a mi lányunk. Nem akartam, hogy tudják, mert úgy gondolom, hogy ez a pálya még azok számára is nehéz, rögös, akik tényleg tehetségesek. Ha pedig tehetségtelen valaki, akkor mentse meg az ég ettől a szakmától. Természetesen van bennem egy adag apai félelem, mert már rengeteg kollégámat láttam lelkileg tönkre menni, társadalmilag lecsúszni…A mi hivatásunk borzasztó sok örömmel és borzasztó sok csalódással jár. Egy-egy időszakban könnyen érezheti az ember azt, hogy mellőzve van, nincs elismerve a tehetsége. Ezt egyszerűen nem lehet se kivédeni, se elkerülni.

 

Gál Tamás családjával

Miközben Réka sikerét ünnepeltétek, végre megszületett a hivatalos döntés, mely szerint a Nyitra Megyei Önkormányzat ellenszavazat nélkül öt évre téged választott meg a Komáromi Jókai Színház igazgatójának. Évekkel ezelőtt egy interjúban azt mondtad, hogy van benned egy kis szakmai csalódottság. Azóta megkaptad a szlovákiai színházi élet Oscaraként számontartott Dosky-díjat, a Jászai Mari-díjat, most pedig a direktori kinevezést. Milyen érzéseket vált ki belőled?

Nem érzékenyülhetek el, mert akkor nem tudnék az előttem álló munkára koncentrálni. Az elmúlt két évtizedben több mint tíz színház tagja voltam, játszottam a budapesti és a pozsonyi nemzeti színházban, láttam, hogy működnek. Mi az a jó, amit érdemes átvenni és mit érdemes elkerülni ahhoz, hogy a Komáromi Jókai Színház a jelenleginél még jobb legyen. Rengeteg szakmabelit ismertem meg a szlovákok és a magyarok közt egyaránt. Egy olyan jól működő kapcsolati tőkére tettem szert, ami hosszútávon ebben sokat segíthet. Folyamatosan jár az agyam, jönnek az ötletek. A magyar-, a szlovák- és a világirodalomban is számtalan remek darab van, aminek a bemutatása szóba jöhet. Drámák, komédiák, régebbi és kortárs darabok. Zenés művek. Meg kell találnunk azt az egyensúlyt, amely minden közönségréteg számára kedvező. A Vasmacska stúdiót pedig egy önálló, alternatív stúdiószínházzá szeretnénk átformálni. Boldog és elégedett igazán majd akkor leszek, ha az én vezetésem alatt a művészeti tanács ajánlásai alapján a színház egy sikeres produkciót már maga mögött tudhat.

A jelenlegi bizonytalan helyzetben átvenni egy ilyen komoly intézményt hatalmas kihívás. Nincs benned félelem ezzel kapcsolatban?

Szabadúszóként az elmúlt húsz évben a kihívásokkal szemben nagyon megedződtem. Az alternatív színházaknál napi szinten szembe találja az ember magát valamilyen problémával. Mivel a Csavar Színház alaptársulatát ketten alkotjuk a feleségemmel, így a rendezéstől a díszletek és jelmezek elkészítésén át a szervezésig mindent önerőből kell megoldanunk. Többnyire azonnal. Megoldottuk. Ráadásul most egy rendkívül magas szakmai színvonalú tanácsadó csapat áll mellettem. Garajszki Margit dramaturg-rendező, a Stúdió Színpadért felelős Matusek Attila színművész , Olasz István színművész, aki a folytonosság jegyében maradt társulatvezető is, Culka Ottó színész, aki a Pozsonyi Színművészeti Egyetem tanáraként összekötő kapocs a két intézmény közt , Kiss Szilvia a Csavar Színház művésze igazgatói asszisztens lesz, továbbá Mokos Attila színművész ki nélkül a művészeti tanács elképzelhetetlen számomra és visszatér Varga Emese, aki tizenkilenc éven át volt a Jókai Színház dramaturgja. Nincs okom félelemre. A felelősség terhe már sokkal nyomasztóbb, hiszen a Komáromi Jókai Színház a felvidéki magyarság legnagyobb színháza. Mondhatni, a mi Nemzetink. A bizonytalan, nehéz helyzet megoldására viszont a „bezártsággal “időt nyertünk arra, hogy az intézmény belső működését, anélkül, hogy az ott dolgozók a változásoktól elveszítenék a biztonságérzetüket, nyugodtan átfolyassuk egy másik rendszerbe, minden szempontból megfelelően kezeljük a bezárás miatt kialakult helyzetet és kész, kidolgozott koncepcióval várjuk a napot, amikor ismét benépesülhet a színpad, elindulhatnak a próbák.

 

A kisiskolás Gál Tomika

A kinevezésed május 20-án kezdődik, akkor lesz az első munkanapod. Van valamiféle terved arra nézve, hogy mivel fogod tölteni?

Már nagyon várom, mert szeretném megismerni a színház összes alkalmazottját, akik biztosítják a művészek számára a hátteret, hogy ők gond nélkül, nyugodtan összpontosíthassanak a szerepükre. A színészek viszik vásárra a bőrüket, ők állnak ki a színpadra, övék a nézők részéről az elismerés, de ahogy egy óra se működik pontosan az apró fogaskerek nélkül, úgy ők sem tudnák kihozni magukból a legtöbbet, átadni magukat a játéknak, ha nem működne minden olajozottan. Véleményem szerint egy színház akkor jó, ha mindenki egyformán megbecsültnek érzi magát, és tisztában van munkája fontosságával. Terveztük a jelenleg tizenkét tagú társulat bővítését, csak ezt a színház mostani anyagi helyzete fölülírja. Idővel minél több felvidéki magyar színésznek szeretnénk munkát adni.

Általában a színigazgatók ritkábban lépnek közönség elé. Nem fog hiányozni a színpad?

Egyelőre annyira tele vagyok ötletekkel és annyira élvezem az új helyzetet, a csapatmunkát, hogy úgy gondolom, nem. Már annyit voltam színpadon, annyit játszottam, hogy most úgy gondolom, hogy nem fog hiányozni egy ideig. A jelenlegi szereposztás szerint igazgató vagyok és ez életem eddigi legnagyobb szerepe. Majd, ha már kialakul a helyzet meglátjuk. Egyelőre a kollégáknak szeretném megteremteni a lehetőséget. Közben, pihenésképpen azért építem a “pajtaszínházat” próbateremmel, szabadtéri színpaddal, amit az alternatív színházak találkozási pontjának szántunk. Félbe hagyni nem lehet, mert némi állami és szponzori támogatás mellett már a saját bevételeinkből is ötvenezer eurót invesztáltunk bele. Mindemellett a Csavar Színház előadásait is visszük tovább.

Kevés színészünk mondhatja el magáról, hogy az egész országban annyira ismert és népszerű, mint te. Lehet, hogy a közönség szeretetét a tehetséged mellett a színház és szakma iránti végtelen alázatodnak is köszönheted?

Színészként nem nehéz népszerűnek lenni, mert a közönség rendkívül hálás. Alázat és szorgalom nélkül viszont a tehetség önmagában nem elég. A sikerhez 10% tehetség és 90% szorgalom kell. A pályázatomat sem azért adtam be, mert az alternatív színházi életformánál kényelmesebbre vagy igazgatói babérokra vágytam volna, hanem mert úgy gondoltam, hogy a megszerzett tapasztalatomat, tudásomat kamatoztatni tudnám a felvidéki magyar színházkultúra érdekében. Egy igazgatónak viszont sokszor kell népszerűtlen döntéseket hoznia. Nem tudom, igazgatóként egyáltalán lehetséges népszerűnek maradni?! Azért megpróbálom a lehetetlent.

Jól érzem, hogy fontos része az identitásodnak, hogy felvidéki magyar vagy?

Igen. Én mindig is felvidéki magyarként határoztam meg magamat, annak ellenére, hogy édesapám békéscsabai és nekem születésem óta járna a kettős állampolgárság. Amikor nagyvárosokban játszottam, mindegy, hogy az Pozsony vagy Budapest, két nap után menekültem haza. Hetényre. Nekem itt jó, én itt érzem magam teljesnek. Ezzel együtt van bennem mindig egy kis fájdalom, ha a történelmünkre gondolok. Pedig pont ez a viharvertség tesz minket különlegessé, szívóssá. Panaszkodhatunk, de ha igazságosan akarjuk nézni a helyzetünket, akkor el kell ismernünk, hogy az a kisebbségi lét, ami egy nemzet tragédiájából született, és még mindig harcolnunk kell a megmaradásunkért, egyéni szinten sokat adott nekünk, gazdagabbá tett minket, hiszen megismerhettük a cseh és a szlovák kultúrát is, láthatjuk a másik oldalt, megismerhetjük az ő álláspontjukat is. Pozsonyban jártam egyetemre, játszottam szlovák színházaknál, Szilvia forgatott több szlovák televíziós sorozatban és sok olyan embert ismertünk meg, aki szereti és tiszteli a magyarokat. Ugyanakkor saját élethelyzetünkből adódóan sokkal nyitottabbak vagyunk, jobban ismerjük és szorosabb kapcsolatokat ápolunk a többi leszakadt területen élő magyarsággal. Jobban értjük őket, ők jobban megértenek minket, mert hasonlóképpen éljük meg a magyarságunkat.

Egyetemi diplomaosztó Rékussal

 

Az, hogy vidéken élsz, természetközeli létben, segít abban, hogy szellemileg és fizikailag is bírd azt a hihetetlen tempójú életformát, amit mostanáig diktáltál magadnak?

Igen, pontosan eltaláltad a titkomat. Tegnap rettenetesen zsúfolt napom volt. Reggel véradáson voltam, majd interjúkat adtam, utána egy maratoni tanácskozás jött – egy perc szünetem nem volt estig. Hihetetlenül fárasztó volt. Mégsem éreztem kizsigereltnek, kifacsarnak magam, mert úgy indítottam a napomat, hogy kimentem a lovakkal és a komondor kutyámmal a legelőre, majd a metsző hideg szélben futottam egy jót. Egy ilyen napindítás után az ember úgy érzi, hogy a világot is ki tudná mozdítani a helyéről. Célom, hogy idővel kerékpárral vagy futva, kitapasztalt kis ösvényeken keresztül járjak be a színházba dolgozni. Az ember agya a természetben, mozgás közben hihetetlenül kitisztul és akkor születnek a legjobb gondolatok, ötletek.

Vért adsz, karitatív előadásokat szervezel, segítesz, ahol csak tudsz. Honnan ered ez a mások iránt érzett felőségvállalás, segítőkészség?

Számomra nagy tanulság volt, amikor leégett az istállónk. Másnap reggel ott volt ötven ember az udvarunkon, akik önszántukból jöttek segíteni. Önzetlenül. Életem egyik legszebb pillanata volt. Bevallom, nagyon szégyellem magam, hogy korábban a véradás kimaradt az életemből. Egyszerűen a rengeteg munka, az állandó rohanás mellett nem tudtam beiktatni az életembe. Miközben ez a gesztus másnak az életét mentheti meg. A Csavar Színházzal továbbra is szeretnénk karitatív rendezvényeket tartani, mert úgy gondoljuk a feleségemmel, hogy ha nekünk Isten megadta a boldogságot, a gyermekáldást, az anyagi biztonságot és ráadásul azt csinálhatjuk, amit szeretünk, akkor nekünk muszáj visszaadnunk valamit ebből a sok jóból a társadalom felé. Kötelességünk odafigyelni egymásra.

 

A családdal szalagavatón

Állítólag az, hogy ki mennyire értékeli és hálás az élet adományaiért, és ki veszi ezt magától értetődőnek, nagyban függ attól mennyi érzelmi biztonságot kapott gyermekkorában.

Édesanyámék nyolcan voltak testvérek. Sokszor úgy éreztem, mintha hat anyukám lenne, de ezt mind a harminckét unokatestvérem elmondhatja magáról. A vásárúti nagyszüleim és köztem is nagyon szoros szeretetkapcsolat volt. Nagyapám szerette, ha borotválom, az utolsó időben, amikor már pillekönnyű volt a teste, fürdettem is. Nagyanyámmal néha annyit bolondoztunk, hogy potyogtak a könnyeink a nevetéstől. Egy hatalmas erő, amikor valaki ilyen nagy családból kerül ki. Rengeteg szeretetet kaptam.

Édesapád mennyire találta meg a helyét ebben az összetartó nagy családban?

Ő kétéves koromig élt velünk. Nehéz sorsú ember volt. Felvették színművészeti főiskolára, de az anyukája, aki egyébként jó humoráról és remek történetmesélő tehetségéről volt híres a falujában, Csorváson, nem engedte el, mondván, hogy az ő fia nem lehet komédiás. Elvégezte a Rendőrtiszti Akadémiát, majd Békéscsabán lett rendőrkapitány. Csak ő az igazságban hitt és nem a rendszerben. A családi legenda szerint egyszer még a párttitkárra is ráborította az asztalt. Meg is lett a következménye a viselkedésének. Meghurcolta az Államvédelmi Hatóság. Nehezen talált munkát. Végül kellékesként dolgozott a televízióban. Sokszor dolgozott együtt Latinovits Zoltánnal, Ruttkai Évával, a kor nagy színészóriásaival. Édesanyámmal ők azért is találták meg egymást, mert mindkettőjükben ott volt a játék, a művészet szeretete. Anyukám egy rendkívül elhivatott pedagógus volt, valószínűleg tőle örököltem, hogy szeretek gyerekekkel foglalkozni, tanítani őket. Néha úgy gondolom, belőlem is jó pedagógus vált volna. Engem azonban fiatal koromban semmi más nem érdekelt a művészeteken kívül. Egy azonban biztos, ha más pályát választottam volna, nem lett volna belőlem boldog ember.

(komaromonline.sk, Janković Nóra)

Hozzászólások

hozzászólás