komaromonline.sk

egy portál Komáromról és polgárairól

Kockakövet lopott a Klapka térről a riporter!

MEGOSZTÁS:

Minden interjúnak megvan a maga előzménye, története és hangulata. Ez a beszélgetés március elején indult, egy finom tea mellett, közvetlen, fesztelen és akkor még gondtalan hangulatban, amit akkor azzal zártunk a komáromi Kiss Réka újságíró-riporterrel, hogy majd március 15-én folytatjuk, mert akkor biztosan itthon lesz, akkor felvidéki magyarként itthon a helye, de hiába készültünk, vártuk, sorra jöttek az aggasztó hírek, egymás után zárták le a határokat, és neki döntenie kellett. Ausztriában próbálja átvészelni a járványt, minden szabályt betartva.

Nehéz. Furcsa mód, már másodszor állított döntés elé az élet. Megyek, vagy maradok?! Pedig nekem azelőtt soha nem fordult a fejemben, hogy Komáromon kívül máshol is élhetnék. Az elmúlt jó húsz évben, hiszen még gimnazistaként kerültem a városba, úgy simultam bele Komáromba, mint az itatóspapírba a tinta. Beleszerettem. A belvárosába, a rögös utcáiba, a hangulatába és később, amikor megismertem a hibáit, a hibáiba is. Aztán úgy alakult, hogy Száva Zolival, aki nyolc éven át az egyik legjobb barátom volt, valami megváltozott köztünk. Megfogant a gyermekünk és összeházasodtunk. A logika viszont azt diktálta, hogy ha neki egészségügyi mérnökként Bécsben biztos egzisztenciája és munkája van, akkor én kövessem őt, így Bécsben született meg Kinga kislányom is, aki hamarosan 16 hónapos. Bevallom, bűncselekményt követtem el. Amikor már tudtam, hogy a költözés most a helytálló döntés, elloptam a Klapka térről egy kockakövet, és nagyon sokszor, ha hiányzik Komárom, megszorongatom. Azon a kockakőn csak az utca pora van rajta, s éppen ez az, ami számomra értékessé teszi.

Amíg nem ütötte fel a fejét Európa ezen részén is a koronavírus-járvány, mondhatni kétlaki életet éltél. A múlt hónapban viszont annak a lehetősége, hogy „hazamegyek pár napra” megszűnt. Hogy éled meg a bizonytalanságot?

Házasságunk kezdetétől fogva próbáltam egy egészséges kétlakiságra törekedni. Pont elkezdtem a komáromi kislakásomat lecserélni egy nagyobbra, ahol kényelmesebben elférünk családként is. Szerencsére a férjem a Komáromhoz való ragaszkodásomat teljes mértékben elfogadja és kislányom, Kinga is mindig örömmel, mosolyogva viselte a jövést-menést. Megszokta, hogy mindig mindenhová viszem magammal. Csodálkozik is most, hogy nem megyünk, nem kelünk útra a zsigárdi mamához, mert számára édesanyám és édesapám háza egy külön szeretetsziget. És számomra is. Persze anya komáromi barátai is hiányoznak és a kispajtások is, akikkel együtt totyogott a komáromi utcákon. Szerencsére a mai online korban a kommunikációban nem léteznek távolságok, így mindenkivel tudjuk rendszeresen tartani a kapcsolatot, és a munkámat is tovább tudom végezni. Ugyanúgy fordítom és narrálom a városi tévé riportjait, mint eddig. És ez jó. Nagyon. Szívügyem a komáromi városi tévé. Amikor megjelent a pályázat kiírása az igazgatói posztra, egy pillanatra még az is átsuhant a fejemben, hogy megpályázom. De erről gyorsan lebeszéltem magam, nekem most a család, a kislányom van az első helyen, és egyelőre egy ilyen váltásnak meggyőződésem szerint nincs itt a helye.

 

Kingával

Pár éve, amikor annak apropóján készítettem veled interjút, hogy Hégető Honorka díjra jelöltek az operatőr kollégáddal együtt és a Televíziós Újságírók Európa bajnokságán különdíjjal jutalmazták a stábot, aminek tagja voltál, azt mondtad, hogy már nem szakmai sikerekre vágysz a legjobban, hanem arra, hogy végre megtapasztalhasd az anyaságot. Most már több, mint egy éve, hogy megszületett a kislányod. Teljesen átadtad magad az anyaságnak, vagy azért igyekszel továbbra is a média vérkeringésében maradni?

Az aktív tévézésről le kellett mondanom. Pedig az én habitusomnak, minden hátulütőjével együtt, talán az felelt meg a legjobban. Ráadásul Pézman Zoli, az operatőr személyében nagyon jó munkatársra és igaz barátra találtam. Igazi kis csapatként működtünk majdnem tizenöt évig. Szerencsére a tévécsatornák soha nem kötötték a kezünket semmiben, szabadon tudtunk szárnyalni, ötletelni és az elképzeléseinket megvalósítani. Kreatív, érdekes, izgalmas, de egész embert kívánó munka volt. Folyamatosan naprakésznek és jól informáltnak kellett lenni. Közben pedig szenzációs embereket ismertem meg, és sok jó barátra tettem szert. Olyan barátságok születtek, amelyek kiállták az idő próbáját. Nem mondom, voltak, akik lemorzsolódtak, kapcsolatok, amik kudarcba fulladtak. Voltak, akik nem bírták a munkámból fakadó bizonytalan életformámat. Soha nem tudtunk előre tervezni, mert ha éjjel háromkor történt valami, akkor éjjel háromkor kellett ugranunk. Mindig is úgy gondoltam, hogy a televíziós riportkészítés műfaját addig lehet csak teljes erőbedobással, magas színvonalon művelni, amíg az ember egyedülálló, és ezt változatlanul vallom ma is. Ami nem jelenti azt, hogy teljes mértékben hátat fordítottam volna a hivatásomnak, csak más tempóban élek.

 

Pézman Zolival

A szó pozitív értelmében munkamániás voltál, folyamatosan pörögtél, most pedig az anyaság időszámítása szerint telnek napjaid. Nem volt benned hiányérzet, miközben átálltál az új életformádra?

A változás valóban hatalmas az életemben. Otthon, Komáromban, amint kiléptem a lakásomból ismerősökbe, barátokba botlottam. Itt a férjemen és az ő összetartó, szerető székely családján kívül nincs számomra más érzelmi megtartó erő. Persze idővel majd kialakulhat. Biztosra veszem, hogy az itt élő magyarság túlpolitizálódása, ami engem elriaszt, is enyhülni fog majd. Apa most a sokat emlegetett „home office”-ban dolgozik, de a járvány kitörése előtt többnyire kettesben voltunk Kingával, így volt alkalmam arra is, hogy magamba nézzek. Rájöttem, hogy valójában a magánéleti problémáimat kompenzáltam a munkamániámmal. Kapcsolataimban kudarcot kudarcra halmoztam, és beleestem abba a hatalmas hibába, hogy mindig másikat okoltam, ahelyett, hogy magamba néztem volna, és kimondtam volna, a határtalan és teljesen irrális megfelelési kényszerem járhatatlan utakra visz. Ma már tudom, hogy az életben, és ez minden területre igaz, nagyon elenyésző, szinte minimális és láthatatlan hányadban felelősek mások a saját kudarcainkért. Ha mi a helyünkön vagyunk, törekszünk az önreflexióra és a harmóniára önmagunkkal, akkor nem nagyon érheti az embert fiaskó. Már nem akarok „megfelelni”, nem akarok tulajdonságokat kényszeresen elfedni, csak, hogy a másiknak jó legyek. Vagyok, aki vagyok! Elfogadtam magam, a hibáimmal éppúgy tisztában vagyok, mint az előnyösebb tulajdonságaimmal. Csodálatos barátaim vannak, viszonylag nagy a komáromi nyüzsgés a bécsi lakásunkban is és ez olyan jó… ünnep az a nap, amikor a hazaiaknak főzhetem az ebédet, izgatottan várva a betoppanásukat a lakásba. A két legjobb barátnőmmel most három országban élünk – Csókás Zsuzsikám Koppánymonostoron, Molnár Ági pedig a Rima partján, Simonyiban. Ennek ellenére minden nap kommunikálunk, aggódunk egymásért és ösztönözzük egymást. Ide pedig már szinte „haza járnak”. A komáromi baráti körömmel is rendszeres a kapcsolattartás, nagyra értékelem azt a sokszínűséget, amibe általuk csöppentem. Mindnyájan mások vagyunk, mégis egy irányba húzunk. Őszintén szeretem őket.

 

Munka közben

Dolgoztál a Duna TV Világunk c. műsorának, az MTV Kárpát Expressz c. programjának, valamint rendszeresen tudósítottál az STV magyar adásában. Nagy, elismert, milliós nézettségű csatornák. Ilyen vetélytársak mellett, miért lett a komáromi tévé a szívügyed?

Másodéves voltam a Pázmány Péter Katolikus Egyetem kommunikátori szakképzésén és úton hazafelé a komáromi vasútállomáson vártam a vonatra, amikor a szél a lában elé fújta a Komáromi Lapok egyik számát. Volt jó másfél órám, gondoltam felveszem, átolvasom. Találtam benne egy hirdetést, hogy a komáromi tévé szerkesztő-riportert keres. Megpróbálni meg lehet – gondoltam az esélytelenek nyugalmával, és a következő héten jelentkeztem. 21 éves voltam akkor, nulla tapasztalattal. Felvettek, és egy nagyon családias közegbe, fantasztikus kollégák közé kerültem. Segítettük, kiegészítettük, egymást és együtt tudtunk gondolkodni. És erre a kollegialitásra, ösztönző légkörre nagy szükség volt, mert egy korlátozott anyagiakkal működő lokális tévénél sokkal több múlik az alkalmazottak kreativitásán, odaadásán, szakmai alázatán, mint a nagy kereskedelmi csatornáknál. Valójában én itt tanultam meg a szakmát. Érdekes ez a „karantén”, annyi régi történet eszembe jut, annyi kedves, vagy derűs pillanat, hogy alig bírják követni az agyhullámaim az áradatot. Szeretem a Komáromi Városi Televízió egykori és jelenlegi csapatát. Kurucz Otti és Kren Arni – ki-ki a saját egyéniségéhez mért stílusban – mindig jókat tanácsolt. Először lázadtam, aztán megfogadtam ezeket a szakmai és magánéleti tanácsokat. Rengeteget tanultam, hálás vagyok!

 

A városi tévé régi csapatával

Felvidéki magyarként mennyire volt nehéz bekerülni a Duna tévéhez?

Nincs erre oldóképlet, de a mi esetünkben a szerencse mellé kitartás is párosult. A székelyföldi Tusványoson beszélgettünk először a „dunásokkal”, majd hónapokon át minden vasárnap este küldtem nekik egy témaajánlót Komáromból. Ők sokáig nem reagáltak, de mi nem adtuk fel. Végül 2006-ban jeleztek, hogy készítsek a Kempo EB-ről riportot, amit Komáromban Szayka Robi szervezett meg. Elmondhatatlanul vártam a riport műsorba kerülését, komolyan mondom, könnyek szöktek a szemembe, amikor felkonferálták, és akkor jött a döbbenet! A szöveg egy az egyben az enyém volt, de a hangomat más narrálta át, mivel nekem akkor még nem volt mikrofonengedélyem. Jó hír volt, amikor jelezték: szerezzem meg én is. Ez azt jelentette, hogy számítanak a riporteri munkámra a jövőben is.

 

Riporterként

A közelmúltban megkaptad a Média a Családért Külhoni díját, a Ma7 oldalán az anyaság témakörében megjelent cikkeid pedig rendkívül népszerűek voltak az olvasók körében. Az utóbbi időben mégsem publikáltál újabb írásokat. Mi az oka?

Az utóbbi hónapokban nagyon sok teendőm volt a Villa Camarum 2020-ra tervezett projektjei körül. Nem mondom, hogy most mindez kárba veszett, mert remélem, hogy az év második felében meg tudjuk valósítani a terveinket, de bizonytalan. Kérdéses, ahogy minden. Most, ez az időszak inkább az írásnak kedvez. Rengeteg volt a pozitív visszajelzés. Aztán valami történt velem, magamnak sem tudom megmagyarázni, hogy mi, talán a maximalizmusom miatt, de abbahagytam a publikálást. Írtam én sorra a cikkeket, de az „asztalfióknak”. Mára az anyaság témájában egy kötetnyi anyag lapul a gépemben. Most ezeket csiszolgatom, de mindenképpen visszatérek majd a rendszeres írásokkal. Valahogy még nem teljes az egész, ezt érzem.

Annak idején civil kezdeményezésből, amikor még tíz évvel ezelőtt barátokkal, önkéntesekkel együtt vártakarítást, kórháztakarítást, parkrendezést szerveztetek nőtte ki magát a Villa Camarum, melynek a nevéhez fűződik Szlovákia legnagyobb egynapos gyermekfesztiváljának, a Komálom Gyerkőcfesztiválnak az elindítása és megvalósítása, ami egyelőre elmarad, a Zichy-pont kulturális közösségi rendezvényközpont létrehozása és működtetése, ami bizonytalan időre bezárt…

A Villa Camarumhoz valahol a lelkem mélyén úgy viszonyulok, úgy ragaszkodok hozzá, mintha a „gyerekem” lenne. És biztos vagyok benne, hogy ezzel ugyanígy van Hanusz Szilvia is, aki nélkül az elmúlt évben nem tudott volna ugyanolyan gördülékenyen működni a Villa Camarum, mint a kislányom megszületése előtti években. Most ő vezeti a csapatot és nagyszerű emberek dolgoznak a háttérben is. Szilvi pedig hihetetlenül sokoldalú, szenzációs ember, akinek nagyon hálás vagyok. Idén volt a hatodik karácsonyi rendezvényünk, és most lett volna az ötödik Komálom Gyerkőcfesztivál. Az elsőt még szó szerint nullás költségvetésből hoztuk össze. Hatalmas szervezői munka volt mindenki részéről, mert ez nem egyszemélyes történet, és amikor álltunk a Klapka téren és kezdés előtt már egy órával hömpölygött be a tömeg a Klapka térre, alig akartunk hinni a saját szemünknek. Fantasztikus érzés volt, hogy a hagyományokra alapuló játékok és programok is meg tudják mozdítani a szülőket, és le tudják kötni a mai kor gyermekeit is. Évről-évre népszerűbb lett, egyre több volt az érdeklődő. Szívvel-lélekkel csináltuk és csinálnánk a továbbiakban is. Talán ezért is követték egyre többen a példánkat, egyre többen próbálták meg színesíteni a város kulturális életét. A Zichy-pont az elmúlt két évben egy jól kihasznált, aktívan működő közösségi rendezvényközponttá nőtte ki magát. A legrosszabb, hogy nem tudjuk meddig marad ez így. De ha fel is oldják a rendeletet, és végre kinyithatnak a kulturális intézmények, akkor sem fogjuk tudni ott folytatni, ahol abbahagytuk. Mindenesetre mi nagyon bizakodóak vagyunk, a rengeteg munka és energia nem veszhet kárba és a táplál a hitünk is. Nagyon lelkesek vagyunk, és szuper érzés, hogy Komáromban már a mi csapatunk is számontartott kulturális és közösségi erő. Pláne, ha abba is belegondolunk, hogy honnan és miből indultunk. Egy baráti társaság, mely a Borozóban verbuválódott össze, akart csinálni valami nagyot és maradandót. Ehhez azonban előtte sok kicsit és illékonyat kellett tennie. Nagyon büszke vagyok mindenkire, aki jelenleg is dolgozik, s azokra is, akik egykoron munkálkodtak velünk.

 

A csapatunk egy része

Mindig a tudatosan élő, hosszú távú tervek embere voltál. Változtatott a gondolkodásodon a járvány megjelenése?

A tudatosság valóban mindig jelen volt az életemben, de ha teljesen korrekt akarok lenni, be kell vallanom, hogy ez a tudatosság kizárólag a szakmai életemben volt jelen – a tévés és a közösségi ténykedéseimben, sajnos a magánéletben nem és erre gyakran fáztam rá. Hatalmas tőkének bizonyult az a rengeteg „hadra fogható”, kiváló ember, akiket megismertem. Földes Pistával is szakmai úton ismertük meg egymást – ez a kiváló pék nem volt rest mellénk állni és minden évben ő süti meg a komáromiak mézeskalácsát a Klapka téren, a mobil kemencéjében. Teszi ezt ingyen és bérmentve. De itt vannak Árvai Reniék is, akikkel sikítva röhögünk azon, hogy a baráti kapcsolatunk szigorú magázódással kezdődött – rengeteget segítenek önkéntesként, de az én drága kislányom fogadott dédikéje, Kravec Magdika néni sem mondott nekünk soha nemet – akkor sem, ha interjú kellett és akkor sem, ha egy egész nyugdíjasklubnyi segítőre volt szükség. Az tölti ki jelenleg a napjaimat, hogy fürdőzöm a közös élményekben és rengeteg mondatot kezdek úgy, hogy „ha majd ennek az egész sz.rnak vége lesz….”. Minden bizonnyal csiszolja majd a dolgokhoz való viszonyulásomat a járvány. Szerintem, ha ennek vége lesz, sokkal értékesebbé válnak a hétköznapi teendők. Gyorsabban torkollnak majd röhögésbe a családi pengeváltások, sokkal több offline érték épül be a mindennapokba és csak arra fogok figyelni, ami épít lélekben, erősít jellemben. Nincs idő semmi másra! Nincs idő olyan emberekkel foglalkozni, akik más energiasíkon mozognak, nincs idő tépelődni, nincs idő feszülni. Ha mindenki tudatosítja ezt és kihozza magából a maximumot, a saját környezetében kiválóan helytáll, tudom, hogy szebb lesz a világ, ha ennek egyszer vége lesz…

(komaromonline.sk, az interjút készítette Janković Nóra, fotók Kiss Réka archívuma)

MEGOSZTÁS:

Hozzászólások

hozzászólás

Copyright © 2016-2020 NEC ARTE NEC MARTE P.T. | Newsphere by AF themes.