Komárom erődbe zárt múltjáról mesélt Gráfel Lajos a Zichy-pontban
Január utolsó csütörtök délutánján, a komáromi Zichy-pontban egy rendkívül izgalmas beszélgetéssel indította a komáromi Nec arte nec marte polgári társulás a múlt év januárjában, Janković Nóra újságíró ötlete alapján elindított kulturális klubest sorozatát, melynek vendége ezúttal Gráfel Lajos grafikus, történelmi építész és műemlékvédő volt.
A teltházas rendezvényt Varga Tamás a polgári társulás megalapítója és elnöke nyitotta meg. Gráfel Lajos, akinek a neve mostanra egybeforrt a komáromi erődével, az újságírónő első kérdésére, hogy a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején, amikor a műemlékvédelem még gyerekcipőben járt hazánkban, milyen impulzusok hatására választotta életcéljának a műemlékvédelmet, és szerzett diplomát a Prágai Műszaki Főiskolán a ebből a szakirányból, köntörfalazás nélkül elmesélte, hogy már egészen fiatal korától művészi pályára készült, mivel azonban a pozsonyi képzőművészeti középiskola grafikai szakának elvégzése után nem jutott be a képzőművészeti egyetemre, pedagógusként diplomázott. Két évig tanított is szlovák nyelvet és képzőművészeti nevelést, de amikor 1978-ban megalakult a Járási Műemlékvédelmi Hivatal, pályát módosított, mert már gyerekként, amikor a komáromi bástyákhoz járt a barátaival játszani, vonzotta őt a titokzatos építmény és született komáromiként mindig rajongott a város történelmi múltját idéző épületeiért. Így újra „iskolapadba” ült.
A szocializmus éveiben, amikor a komáromi erőd a megszálló orosz katonaság kaszárnyájaként funkcionált ill. később, amikor már a Szlovák Honvédelmi Minisztérium használta, azon kevés kiválasztottak egyike lehetett, akik lehetőséget kaptak a bejutásra. És miközben a nemzetközi szimpóziumok tagjait kísérte végig az egykori Osztrák-Magyar Monarchia bevehetetlen végvárában, akkor még puritánul gondolkodó műemlékvédőként megdöbbenve tapasztalta, hogy az Öregvár és az Újvár egyes részei mennyire elhanyagolt, lepusztult állapotban van.
A nemzetközileg elismert szakember elmondta, hogy az erődrendszer felújítási projektjének kidolgozása csak egy alapos „nyomozás “után kezdődhetett meg, ugyanis a különböző dokumentumokban sok olyan adatra bukkantak, ami nem felelt meg a történelmi eseményeknek. Miután sikerült hozzájutnia a Bécsi Állami Levéltár Hadtörténeti Levéltárában porosodó eredeti építkezési tervdokumentációkhoz, és a budapesti Hadtörténeti Intézet archívumában őrzött eredeti dokumentumokhoz, tudatosította, hogy az elmúlt évszázadok során, az erődöt mindenki úgy alakította, ahogy csak akarta. Toldozták és foltozták. A nem használt részeget, pedig a természeti erózió pusztította.
Ahogy jöttek egymás után a kérdések, úgy ismerkedhettek meg a jelenlévők annak az erődnek a múltjával, melyről annak idején úgy vélekedtek, „míg áll Komárom vára, nincs veszve az ország”. Jogosan, hiszen mégha az utókor méltatlanul el is feledte, az öregvár védői 1594. októberében a Szinán nagyvezír vezette ötvenezer fős oszmán sereg támadásait is visszaverték. Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc idejében pedig Klapka György vezetésével sikeresen állt ellent a császári hadak rohamainak és blokádjának. Bevehetetlenségét hirdeti az Új erőd Korona-bástyáján található Kőszűz felirata is, Nec Arte, Nec Marte (sem csellel, sem erővel).
„Kiemelt stratégiai, hadászati és kereskedelmi szerepét a római kortól kezdődően földrajzi elhelyezkedésének köszönheti. A két folyó, a Duna és a Vág ugyanis természetes vizesárokként védte a várat. Valószínűleg ennek köszönhetően esett Mátyás király választása is a helyre, amikor olasz mesterekkel itt építtetett fel egy reneszánsz palotát. A gerendás mennyezetű, gyönyörű építményről azonban pontos leírás nem maradt ránk, csupán a korabeli metszetekből tudunk erről a nyári rezidenciáról. “– részletezte a hallgatóságnak a lelkes műemlékvédő.
Ezt követően az est háziasszonya arról faggatta a vendéget, hogy mennyi az igazság abban a városi legendában, hogy a várból kiinduló katakombák a Duna medre alatt meghúzódva összekötik a folyó két partját. Gráfel derűsen megjegyezte, hogy ez az a kérdés, ami mindig a legjobban foglalkoztatta az embereket. „A középkori várak építésénél megszokott volt a menekülő utak építése. A komáromi alatt is húzódik kiépített folyosó rendszer, de az valószínűleg a csatornahálózat részeként működött, esetleg az évszázadok során megsemmisült épületekhez tartoztak. A városban egyébként sok helyen, például a Zichy-palota udvara alatt, és az egykori zsidó negyed helyén is húzódik pincerendszer, melyek olyan épületek részeként szolgáltak, amik a földrengések során elpusztultak. “– árulta el.
Az UNESCO Világörökségének várományosi listáján szereplő komáromi erődrendszer 2003-tól Komárom tulajdonába került, így a törvény szerint a város a felelős a műemlék megóvásáért, fenntartásáért és hasznosításáért, ami Gráfel Lajos szerint minden szempontból egy irreálisan nagy elvárás és teher, hiszen Európa legnagyobb fennmaradt erődrendszerének teljes felújítása a szigorú műemlékvédelmi szabályok betartása mellett csillagászati összegekben lenne mérhető.
A szűkös anyagi lehetőségek miatt hivatalvezetőként fel kellett állítania egy prioritási sorrendet. Elsőként tűzszerészeket kellett hívni, mert mint kiderült a kivonult katonaság különböző lövedékeket, aknákat hagyott hátra, majd elszálltatni a tömérdek szemetet, és csupán után kezdhették el az érdemi munkát. Hogy jobban ki tudják aknázni a pályázati lehetőségeket, 2003-ban megalapította a Pro Castello Comaroiensis műemlékvédelemmel foglalkozó nonprofit szervezetet, melynek elnökeként mindig is úgy gondolta, hogy a nemzeti műemlékké nyilvánított komplexumot a modern kor emberének igényeit kiszolgálni tudó kulturális és idegenforgalmi központként kellene hasznosítani.
A jó hangulatú találkozó résztvevői többek közt megtudhatták a városhoz szívvel-lélekkel kötődő Gráfel Lajostól, hogy szenvedélyesen gyűjti Komáromról a régi metszeteket, fényképeket, képeslapokat. Ezek közül digitalizált formában több százat tett közkincsé a közösségi oldalakon. Elárulta, hogy munkája során, olyan épületek, terek felújításánál, amikről nem maradt fenn egyéb dokumentáció, rengeteget segítettek neki a régi fotók és üdvözlőlapok. A legjobb példa erre a Klapka tér rekonstrukciója és a Klapka-szobor restaurálása, amikor más forrás híján kizárólag ezekre hagyatkozhattak.
Az állami és városi kitüntetéseiről szerényen hallgató Gráfel Lajos, azt azonban elárulta, hogy pályája során többször is kínáltak neki jelentős szakmai előrelépéssel járó pozíciókat a fővárosban, de mivel elkötelezett, igazi lokálpatrióta, a megkeresésekre mindig nemet mondott. Hogy mi köti ide, miért ragaszkodik a városhoz? „Ha megkérdezi a hölgy a férfit, hogy miért szereti, és az tud rá válaszolni, akkor ott baj van. – válaszolta a nézők nem kis derültségére. – Nagyon szép ez a város. Nemcsak történelme van, de megmaradt a történelmi magja is, a polgárság korának régi épületei. Az is mindig tetszett benne, hogy ahogy én, mert bár a nemzetiségemhez szlovák van beírva, és felmenőim öt nemzetiséghez tartoztak, lakosságában vegyes. Magyar, szlovák, német, cseh ősök mellett a nagypapám, aki nagyon közel állt hozzám, szerb volt. Nisben született, és dunai hajósként, – kormányos volt – ismerte meg a nagymamámat. Lehorgonyzott, majd ő lett a pravoszláv egyházi ingatlanok kezelője.”
A megszámlálhatatlan tanulmány, cikk és több kötet szerzőjeként ismert műemlékvédő gyakran vett részt hazai és nemzetközi konferenciákon, folyamatosan bővítette tudását tanfolyamokon és posztgraduális képzéseken, de bármerre is járt a helyi műemlékeket megnézte. Sőt, gyógyszerész feleségével közösen, a szabadságukat is igyekeztek úgy megtervezni, hogy minél több látnivalóval és élménnyel gazdagodjanak.
A jövőbeli tervekre vonatkozó kérdésre kicsit vonakodva válaszolt Gráfel Lajos, aki, mint kiderült, friss nyugdíjasként most végre megvalósíthatná az eddig időhiányban az íróasztalfiókban őrzött terveit és ötleteit, de hogy melyiket előbb, azt még nem döntötte el.
Talán egy újabb könyv?!
(komaromonline.sk, FL)
