komaromonline.sk
HÍREK
Keszegh István: Gondolkodni tanítottam, nem biflázni
  •   

2019/2/21

az interjút készítette Janković Nóra 

 

 

 

Tanárként következetes és szigorú volt. Néha szavai keményen pattantak le a Selye János Gimnázium évszázados falairól, diákjaiban mégsem volt félelem, mégsem volt ellenérzés, csak lelkesedés és rajongás, mert látták, hogy a nemzetközi Beke Manó-díjas, Felvidéki Magyar Pedagógus Díjjal és a Szent Gorazd-emlékérem kisplakettjévek kitüntetett tanár, Keszegh István tekintetében ott csillog valamiféle cinkosság, megértés, elfogadás és szeretet. A matematika, a tanítás és a diákság iránt.

Több mint negyven évet töltött el a katedrán. Már várta azt a napot, amikor végre nyugdíjba vonulhat, vagy inkább szorongással töltötte el a gondolat?

Bizony öt évvel ezelőtt, amikor nyugdíjaztak, fájdalmas volt szembesülni azzal, hogy véget ért életemnek ez a korszaka. Nekem mindenem volt a tanítás. Már kisgyerekként is tanító szerettem volna lenni. Édesanyám, egyszerű falusi asszony létére rendkívüli pedagógiai érzékkel nevelt minket, és oldott meg minden családi konfliktust. Ösztönösen tudta, hogy kell egy gyereket arra nevelni, bíztatni, motiválni, hogy tanuljon. Szeretettel, türelemmel, odafigyeléssel. Ilyen volt az elsős tanító nénim is, akire a mai napig nagy tisztelettel gondolok. Meghatározó személy volt az életemben. Jó fejű gyerek voltam. A legjobban azonban a matematikát szerettem. Hatodikos koromban már matematika szakkört tartottam az ötödikeseknek. Kilencedikben pedig járási és országos szintű matematika versenyeket nyertem, amiért megkaptam a legeredményesebb tanulóknak járó polgármesteri elismerést. A díjátadó idején azonban pont ágendáztam. Később, a komáromi gimnázium végzőseként úgy terveztem, hogy Nyitrára megyek tovább tanulni, mint a bátyám, de Imre Bátyám (Oláh Imre a szerk. megj.), aki matematika tanárom és osztályfőnököm volt, ellentmondást nem tűrően kijelentette: Neked fiam, Prágában a helyed!

Egyszer egy interjúban azt nyilatkozta, hogy az Ön életében minden esemény jelentős évszámokhoz köthető, hiszen a nagy árvíz évében lett a gimnázium diákja, 1968-ban pedig a csehszlovákiai forradalom idején kezdte meg tanulmányait a prágai Károly Egyetem Természettudományi Karán. Hogy élte meg ezt a „viharos” kezdetet?

A mai napig élénken él bennem a tankok hangja, ahogy dübörögtek végig az utcákon. Mi, egyetemisták is csatlakoztunk a megszállás elleni tüntetőkhöz. Ahogy ott álltunk a tömegben, szembe az orosz tankokkal, nem volt bennünk félelem. Nem is gondoltunk bele, hogy mekkora veszélynek vagyunk kitéve. Az egész szemeszter alatt tartottak a tüntetések. Mint utóbb kiderült, sok tanár, értelmiségi menekült külföldre ebben az időszakban. A „prágai tavasz” eltiprása után két évig nem oktattak politikai tantárgyakat az egyetemen és a tanárok is kerültek mindenfajta véleménynyilvánítást. Az egyetem, mint intézmény igyekezett elhatárolódni a „világtól “. Falain belül hihetetlen tolerancia, elfogadás és egymás iránti tisztelet uralkodott. Még a kezdeti időszakban sem tettek soha semmiféle megjegyzést a hiányos nyelvtudásomra. Első fizika beszámolóm során Kašpar professzor, aki nemzetközi szaktekintély volt, észrevette, hogy páran megmosolyogtak, mire azt mondta: „Hölgyeim és uraim, gondolják végig, milyen lenne, ha önöknek két hónap után németül vagy oroszul kellene előadniuk. Neki két hónap után kellett előadnia most másfél órán át egy olyan nyelven, amit eddig nem is tanult. “Szakmailag és emberileg is nagyon sokat kaptunk prágai diákként.

 

 

A mára legendássá vált Ady Endre Diákkör (prágai magyar diákok szervezete) már azokban az években is aktívan működött, amikor Ön az egyetem hallgatója volt. Tanulmányai mellett maradt ideje a klub rendezvényeire is?

A kezdetektől fogva Ady-s voltam. Volt nekem időm. Én ugyanis mindig, már az alapiskolában is, maximálisan odafigyeltem az órákon, így otthon már sokkal kevesebb időmet vette el a felkészülés, a tanulás. Nagyon sokat jelentett nekem az ottani magyar közösség. Éjszakába nyúló, hatalmas „világmegváltó” beszélgetéseink, vitáink voltak. Minősítés és ítélkezés nélkül próbáltuk pusztán észérvekkel meggyőzni egymást, és ha nem ment, akkor megtanultuk elfogadni a másik véleményét. Életre szóló barátságokkal gazdagodtam. Sőt! A harmadik évfolyamot kezdtem, amikor az egyik Adys esten megjelent egy ismerős komáromi lány, aki akkor kezdte a tanulmányait a jogi karon. Elkezdtünk beszélgetni és ez a „beszélgetés” Titivel ( JUDr.Keszegh Margit a szerk. megj.) most már negyvenhét éve tart.

 

Titi és István

Örömmel vagy fájó szívvel csomagolták össze a prágai „diákéveiket”?

Komárom mindvégig mágnesként vonzott vissza minket. Sajnos pont abban az évben, amikor lediplomáztam, nem volt szabad hely a gimnáziumban, így elfogadtam a Nagymegyeri Magyar Tannyelvű Gimnázium akkori igazgatója, Szuh Kálmán által felkínált állást, mellyel egy tanító lakás is járt. Egy évvel később összeházasodtunk. Tanítottam, szakköröket vezettem, mellette pedig bekapcsolódtam az ottani Csemadok városi szervezetének a munkájába. Kollégámmal és barátommal, Varga Lászlóval, megalapítottuk a Csemadok Klubot, melynek elnöke lettem. A feleségem abban az időben anyasági szabadságon volt a kislányunkkal, így sokszor nálunk szerveződtek és fejeződtek be a klubestek. Az előadások után éjszakába nyúló beszélgetések voltak szűkebb körben az előadókkal a lakásunkban. Nagyon szép emlékek fűznek ehhez az időszakhoz. A szívünk, a családunk azonban visszahúzott minket Komáromba.

Sokat kellett várnia addig, míg visszatérhetett a régi alma materébe?

Hat évvel később, 1980-ban jöttem át. Attól kezdve nekem nyugdíjazásomig az iskola a második otthonom volt. Reggelente mindig örömmel indultam tanítani. Én nem munkába jártam, mert nekem a tanítás nem munka volt, hanem hivatás. Még a nehezebb időszakok sem szegték kedvemet. Inkább megerősítettek.

 

 

Arra az időszakra céloz, amikor kezdő iskolaigazgatóként próbálták „megleckéztetni”?

Igen. Anno, 1985-ben iskolánk igazgató nélkül maradt, és az általam nagyra becsült idősebb kollégák, Oláh Imre, Gáspár Tibor, Hatvanger László és Szénássy Zoltán felkértek, szó szerint rábeszéltek, hogy vállaljam el az igazgatói tisztséget. 1985.április 9-én kineveztek igazgatónak. Gondoltam, hogy ez lehet, hogy szúrni fogja „egyesek” szemét, mivel nem voltam párttag, és Bajnok Pista barátunkkal a Csemadok keretein belül gyakran feszegettük a határokat. A hatalom már a kezdet kezdetén fitogtatta az erejét, és az 1985/86 -os szalagavató ünnepség kapcsán nyilvános megrovást kaptam munkaadómtól a Kerületi Nemzeti Bizottságtól. Az indok az volt, hogy az ünnepségen mások kárára gazdagodtam, mert elfogadtam a vacsorát. Ezt felháborítónak tartottam. A felségemmel, aki jogász, úgy gondoltuk, ha most nem lépünk, akkor később esetleg olyan döntések meghozatalára is megpróbálnak majd rákényszeríteni, melyek az én morális értékrendemmel összeegyeztethetetlenek. Pert indítottunk (a munkaadóm ellen!) és másodfokon megnyertük. Eltörölték a büntetést. Ettől kezdve nagyobb erőfeszítéssel próbáltam helytállni és bizonyítani.

Sokan úgy emlegetik ezt az időszakot, mint az iskola fénykorát. Ön is így látja?

Büszke vagyok az elért eredményekre. Rácz Lajos kollegámmal, aki a pályaválasztási tanácsadó volt iskolánkon, személyesen kerestük fel el a járás összes alapiskoláját, hogy népszerűsítsük a gimnáziumot. Munkánknak meg is lett az eredménye, hiszen öt év alatt kétszázzal nőtt iskolánk diákjainak a száma. Igazgatóként az egyik legfontosabb célom az volt, hogy tanintézetünk a bencés hagyományokhoz méltó, minőségi oktatást nyújtson. Rengeteg tervem volt. Volt, amit sikerült megvalósítani, mint az épület posta oldali szárnyának visszaszerzése, amit addig a szlovák iskola használt, a tető felújítása. Volt, amit nem, mivel 1991-ben hoztak egy rendeletet, miszerint azok, akik legalább öt éve töltenek be vezetői posztot, nem pályázhatják meg az igazgatói funkciót. Nem mondom, hogy nem voltam csalódott, de az, hogy teljes óraszámban visszatérhettem a katedrára, kárpótolt mindenért. Tanárkért ugyan szigorú voltam, néha „repült” is a kréta, mert elvártam az odafigyelő fegyelmet a tanulóktól, de ha valamit nem értettek, bármikor rákérdezhettek. Mindig is úgy tartottam, hogy az iskola van gyerekekért, és nem fordítva. Jó érzés, hogy a mai napig gondolnak rám, megkeresnek a volt diákjaim. Többen mesélték, hogy az egyetemen megkérdezték tőlük, melyik középiskolába jártak, hogy ilyen magas szintű matematikai tudással és ismeretekkel rendelkeznek. Soha egy diákomnak sem okozott gondot, még külföldi egyetemeken sem, a matematika, s erre vagyok a legbüszkébb.

Közel két évtizeden át Ön szervezte és koordinálta a Zrínyi Ilona Nemzetközi Matematika verseny felvidéki fordulóját, a Kenguru Nemzetközi Matematika versenyt és diákjait számtalan hazai és nemzetközi megmérettetésre készítette fel. Matematika szakosként talán nem találja furcsának, ha megkérdezem, hogy van-e pontos számbeli adat arról, hogy hány diákja szerepelt sikeresen a versenyeken?

Egyszer puszta kíváncsiságból összeszámoltam, hogy 135 tanítványom lett eredményes a Matematika Olimpia kerületi fordulóján, 19 jutott be az országos döntőbe, amit többen meg is nyertek. Két diákom pedig a Nemzetközi Matematikai Olimpia versenyein szerepelt sikeresen. Ezek mellett azonban még tíz másik megmérettetésre készítettem fel rendszeresen a diákjaimat, de az ott elért eredményeiket, helyezéseiket nem számoltam. Nem a számok a fontosak, hanem az, hogy ezek a gyerekek könnyebben boldogultak a felvételiken, nagyobb eséllyel jutottak be nagy nevű egyetemekre. Sokan úgy gondolják, hogy „a tehetség utat tör magának”, csak hagyni kell kibontakozni. Nem így van. Azért meg kell dolgozni. Tanárnak és diáknak egyaránt. Keményen, kitartóan, alázatosan. Minden nap. Úgy gondolom, hogy semmilyen területen, legyen az tudomány vagy művészet, nem szabad veszni hagyni a tehetségeket. Én, matematika-fizika szakos tanárként a természettudományokat tudtam jobban láthatóvá tenni, népszerűsíteni a diákság körében. Ezért is hoztam létre 1995-ben a PROMATEK Alapítványt, ami jelenleg PROMATEK Társaság néven működik. Még nyugdíjazásom után is részt vettem a Veszprémi Műszaki Egyetem Erdős Pál Matematikai tehetséggondozó Iskola programjában és a nyári szünetekben rendszeresen szerveztünk matematikai táborokat, előadásokat. Soha nem esett nehezemre, mert nekem a matematika olyan volt mindig, mint a szerelem. Örök.

 

 

Több volt diákja mesélte elragadtatva, hogy az óráin milyen gyakran fűszerezte a „száraz” matematikai magyarázatokat vers idézetekkel. Az irodalom kaland vagy véget nem érő utazás az Ön számára?

Egy kalandokkal teli végtelen utazás. Bajnok Pista barátom szokta mondogatni, hogy én egy „humán matematikus” vagyok. De lehet más az ember Jókai városában? Nálunk mindig is az volt a természetes, hogy rendszeresen olvasunk a feleségemmel. Majd megbeszéljük, megosztjuk egymással az olvasottakat, a gondolatainkat, a véleményünket. Most éppen Mácza Mihály: Komáromi anziksz c. könyvét olvasom. Nem csak az irodalom, a történelem, a helytörténet érdekelt, hanem az egész egységes magyar kultúra. Ezért is csatlakoztam a komáromi Csemadok-ban a „szent őrültek tisztes társaságához”, ahogy az előbb említett Bajnok Pista barátom „keresztelt” el bennünket. Szerveztünk előadásokat, később minden évben nyári művelődési tábort is, meghívtuk előadónak Czine Mihályt, Jeszenszky Gézát, Németh Zsoltot és még nagyon sok elismert tudóst, zenészt, színészt, előadót. Az alatt a hét év alatt pedig amíg a Csemadok helyi alapszervezetének az elnökeként tevékenykedtem, a feleségem ötletét és jogi tanácsait követve sikerült megvásárolnunk a Csemadok részére a jelenlegi székház épületét.

 

 

Közel fél évszázada annak, hogy „az ismerős komáromi lány” belépett az Ady klubba és az Ön életébe, és még most is ellágyul a hangja, ha róla beszél. Megkérdezhetem, hogy miben rejlik a hosszú távú harmonikus párkapcsolatuk titka?

Nyugdíjasként minden reggel elmegyek megvenni az újságot, majd megfőzöm a teát, elkészítem a reggelit, és mire feleségem felébred, már minden az asztalon várja őt. Biztos vagyok benne, hogy ha két ember szereti és feltétel nélkül elfogadja egymást, akkor mindent meg tudnak oldani. Nekünk mondjuk ez nem volt nehéz hiszen nagyon egyforma az értékrendünk, a világnézetünk, az érdeklődésünk. Mi mindenben meg tudtunk egyezni. Nem „senkinek sem jó” megoldásokat keresünk, hanem olyan kompromisszumokat, amelyek mindkettőnknek megfelelnek. Az évek során szépen, csendben, hangos szavak nélkül csiszolódtunk egymáshoz. Még a barátaink is közösek voltak. Rendszeresen találkoztunk, összejöttünk. A nagybetűs Barát Bajnok Pista és felesége, Ica voltak. Hol ők jöttek hozzánk, hol mi mentünk hozzájuk beszélgetni, terveket szőni, szervezni a rendezvényeket, s nagyokat kanasztázni. Mi mindig mindenhová együtt mentünk. Mivel feleségem tősgyökeres komáromi családból származik (Kubicza család szerk.megj.), ha úgy adódott a nagyszülők, a család szívesen segítettek, vigyáztak a gyerekekre. Elszaladtak az évek. Most már mi „unokázunk”. A fiam, aki a MTA Rényi Alfréd Matematikai Kutatóintézetének munkatársaként a Gráf-elmélet nemzetközi szinten elismert fiatal kutatója, egy kétéves kisfiú édesapja. Mivel ő a családjával nem Komáromban él, s gyakran tölt rövidebb-hosszabb időt külföldön, kutatóintézetekben, őket ritkábban látjuk, mint lányunk gyermekeit. Ők Komáromban laknak, férjével közös ügyvédi irodájuk is itt van, így nagy örömünkre gyakran lehetünk a három komáromi unokával. A feleségem igazi „tyúkanyó” típus, akkor van elemében, ha mind itt vannak és kényeztetheti őket. Nagyokat játszunk a számokkal, „matematikázunk” is együtt. Ma már rengeteg olyan játék van, amiben érdemi szintű matematika van, s az unokák hihetetlenül fogékonyak, könnyen lehet csiszolni az agyukat, megtanítani őket a logikus gondolkodásra.

 

Még ugyan elkel a téli kabát, de a nappalok már hosszabbak, érezni, hogy közeleg a tavasz. Van olyan hely, ahová elszokott „szökni” a városból?

Van a szigetben egy kis kertünk gyümölcsfákkal. Minél többet törődők velük, minél többet gondozom őket, annál hálásabbak, gazdagabb terméssel ajándékoznak meg. Sok időt töltök a szigetben Jókai szavaira is gondolva: „Az Erzsébet-sziget nyáron gyümölcsöt, télen gondolatot terem”. Régebben az apósom segítségével méhészkedtem és szőlészkedtem is. Elvégre, ahogy városunk nagy mesemondója írta: „a bor az felvidít, lelkesít, elméssé tesz, bátorságra hevít, szerelmet költ, kiszínezi, szivárványossá teszi ezt a szürke világot, eltemeti a bút, feltámasztja a reményt.”

(komaromonline.sk, Janković Nóra, fotók: Keszegh István archívuma)

 


  •   

Hozzászólások

hozzászólás

komaromonline.sk

Like Us On Facebook