komaromonline.sk
HÍREK
Kovács “Gerzson” Dávid: Többször is szembesültem önmagam hiányosságaival
  •   

2018/3/2

Fontos, hogy a gyermekeink egy élhető városban nőjenek fel!

Kovács Dávid városi képviselő nagyjából hat évvel ezelőtt megmondóemberként jelent meg a komáromi közélet színpadán, azóta viszont megfordult a helyzet, hiszen a városi képviselő-testület tagjaként tavaly decemberben már a második ciklusát kezdhette meg. A megosztó személyiségű 38 éves családapa ráadásul két bizottság elnökeként komoly feladatokat is ellát, így arra kértük, meséljen nekünk arról az útról, ami a városházáig vezetett.

Ha bekukkantunk a facebook oldalára, akkor azt látjuk, hogy gyakran vív szélmalomharcot. Nehéznek gondolja az életet?

Próbálom nem így felfogni, bár olykor magamat sem értem, miért megyek bele az értelmetlen és gyakran egyoldalú vitákba. Megtanultam ugyanis, hogy az ilyen eszmecseréknek csak akkor van értelme, ha a felek képesek kizárni az érzelmeket, és tényekre alapozva érvelnek. Sajnos a mi kis komáromi közösségünkben ez gyakran nem sikerül, ezért tűnhet úgy, hogy szélmalomharcot vívok.

Akkor mégis miért van az, hogy a komolyabb vitákban képviselőként visszatérő vendégnek számít? Nem gondolja, hogy túl sok mindenhez szól hozzá?

Közhelyesen fog hangzani, de amióta csak élek, szétvet az igazságérzet. Van egy megmagyarázhatatlan defektusom, melynek köszönhetően úgy gondolom, nekem kell elhoznom az egyensúlyt. Ismétlem, ez csak egy gondolat, de valószínűleg azért jött, mert gyermekkoromban sok vélt, vagy valós igazságtalanság ért. Ha valakit túlzottan szidnak, a védelmére kell kelnem, ha pedig agyondícsérik, akkor vissza kell rántanom a földre. Az évek múlásával azért már megtanultam kordában tartani ezt a tulajdonságomat, de bevallom, a szellem olykor kiszabadul a palackból. Főleg akkor, amikor azt látom, hogy az emberek különösebb tapasztalat vagy tudás nélkül zsigerből ítélkeznek ahelyett, hogy kicsit gondolkodnának is.

Azért korábban ez Öntől sem állt távol, hiszen nyíltan kritizálta a mindenkori városvezetést…

Nos, pont ezért. Amikor az ember szembesül önmaga hiányosságaival, pokoli dolgok zajlanak le a fejében. Így voltam ezzel én is, amikor visszaolvastam néhány irományomat a múltból, és világossá vált, mennyi ostobaságot összehordtam, és milyen károkat okoztam ezzel nem csak önmagamnak. Itt nem álltam meg, így összehasonlítottam azokkal a gondolatokkal, melyek mostanság lepik be a komáromiak által uralt virtuális felületeket. Az eredmény lesújtó, hiszen önmagamból okulva már látom azt a mérhetetlen frusztrációt, ami valójában néhány egyén saját nyomorúságából fakad. Szomorú dolog ez, de ha én képes voltam valamilyen szinten továbblépni, bárki más előtt is ott a lehetőség.

Gondolja, hogy azok, akik csak kritizálnak, parázsló hangulatot keltenek, tisztában vannak a szavaik súlyával?

Abszolút nincsenek. Illetve, azt hiszik, hogy igen, pedig szerintem ez nem igaz. A legrosszabb, amikor valaki jóindulatba csomagolva adja elő a mondókáját, elhitetve a közönséggel, hogy megfelelően informált, pedig a bennfentesek számára világos, hogy gyakran légből kapott gondolatokkal, vagy féligazságokkal érvel. Ilyenkor persze megpróbálom elsorolni a tényeket, de gyakran érkezik olyan reakció, mely szerint a politikus mindig csak magyarázkodik, és nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. Elég csak odafigyelni ezekre az eszmecserékre, az előbb említett mondatok gyakran előjönnek.

Elég kiábrándító lehet, ha valaki minden nap vállalja az efféle kommunikációt…

Az emberek már csak ilyenek. Nem fogom elmondani, kitől származik a következő gondolat, de egy történelmi diktátor már rég a fején találta a szöget. Azt mondta ugyanis, hogy rövid, egyszerű gondolatokkal kell kommunikálni, és azokat szajkózni körbe-körbe, amíg a többség a magáévá nem teszi. Nos, neki ez olyannyira sikerült, hogy a fél világ égett miatta. Én viszont nem szeretnék erre a vízre evezni, inkább a nehezebbik utat választom, még akkoris, ha ez sokak számára nem szimpatikus, vagy egyenesen dühítő.

Már hogy lehetne dühítő, ha mondjuk értelmesen kommunikál a lakosokkal?

Az, hogy mi az értelmes, nézőpont kérdése. Az emberek egy része utálja, ha valaki egy adott témában többet tud, mint ő, főleg akkor, amikor biztos a dolgában. Ehhez még hozzájön a tudat, hogy a beszélgetést százak, ezrek figyelik, így ha a vitában rosszul áll a szénájuk, gyakran bekapcsol a szégyenérzet is. Innentől pedig már semmi sem fontos, csak a harag, a düh és a bosszú. Ezt is szépen meg lehet figyelni az egyes beszélgetésekben. Az érvek pedig végül elfogynak, és jön a személyeskedés. Ez sajnos szinte mindig így van.

Ön pedig még ekkor is a ringben marad?

Mit mást tehetnék? Ha elfutok, gyávának hisznek. Ez egy ördögi kör. Ha belekerülsz, minden negatívum dacára végig kell csinálnod. Én pedig egyelőre még bírom, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem visel meg.

Előfordul, hogy botrányosnak tartják a stílusát.

Csakis azok, akik hasonló stílusban nyitnak felém. Nálam sajnos ez még mindig így működik, vagyis amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten is. Tudom, hidegvérrel kellene válaszolnom a legvadabb embereknek is, ez viszont sajnos nem mindig megy. Aki azonban normális hangnemben közelít, azzal én is normálisan beszélgetek. Beszélgetni ugyanis szeretek, valakinek a lábtörlője lenni viszont kevésbé.

A családja hogy viszonyul a szerepéhez?

A párom sosem akarta, hogy politikai pályára álljak. Mindig emlékeztet arra, hogy amikor először találkoztunk, elmondtam, engem senki sem ismer, és talán így van ez jól. Érdekes módon ő volt az első lány az életemben, akinek teljes mértékben önmagamat adtam. Annak ellenére, hogy előtte volt több kapcsolatom is, nem voltam túl szerencsés a gyengébbik nemmel. Valószínűleg az volt a probléma, hogy gyakran próbáltam másnak, többnek beállítani magam annál, aki voltam, és rátelepedtem az aktuális partneremre. Heni volt az első, akivel nem így tettem, és ma már több, mint 10 éve együtt vagyunk, egy csodálatos gyermeket nevelünk.

De azért annak gondolom nem örül, hogy az ideje egy részét a politikára, a sehova sem vezető harcokra pazarolja?

Ki örülne ennek? Ahogy azonban az előbb említettem, ismer engem, és azt is tudja, hogy valószínűleg szükségem van erre ahhoz, hogy ki legyek békülve önmagammal. Vagy legalábbis közelítsek afelé. A dédnagypapám, Kovács Ferenc, nagy köztiszteletnek örvendett. Híres vadász és fegyverműves volt, valamint a második világháború utánig volt egy hatalmas autószervize a Rákóczi utcán. Komárom egykori elismert polgármesteréhez, Ölveczky Feri bácsihoz is fűznek rokoni szálak, és úgy tűnik, bennem is mozog valami, ami egyfolytában a közélet felé terel. Ugyanakkor lehet, hogy van ennek egy sokkal banálisabb magyarázata is, amiről már korábban ejtettem néhány szót. Gyermekkoromban ugyanis mindig vágytam mások elismerésére, csak valahogy soha nem kaptam meg. Vagy nem figyeltem eléggé.

Kifejtené ezt bővebben? Ha jól értem, akkor most is mások elismerésére vágyik?

Szerintem az emberek többsége vágyik az elismerésre, ami pedig engem illet, mondok egy példát. A bátyám hat évvel idősebb, és az ő baráti köre mindig jobban érdekelt, mint a velem egykorúak. Persze, ők csicskáztattak, ami normális dolog, ezért emiatt a szívemben nincs is harag. Örültem, ha közöttük lehettem. Ugyanakkor ki tudja, milyen nyomokat hagyott bennem az, hogy folyton én voltam a legkisebb, aki semmit nem tud, semmit nem ért, és nem szólhat bele a nagyok dolgába? Egy biztos, azóta is nagy bennem a bizonyítás vágy, és elképzelhető, hogy ez is közrejátszott ebben.

A lázadó, forradalmár Gerzson sztori is innen ered?

A becenevet a bátyám akasztotta rám, amikor még húsz kiló voltam vaságyastól. Voltam Gresnya, Gíbic, Gedeon, majd végül ezekből kialakult a Gerzson. Eleinte zavart, ma viszont már különleges dolognak tartom, hogy van egy olyan becenevem, melyet többen ismernek, mint az igazit. És valóban, ez a becenév a változásom szimbóluma, mely akkor teljesedett ki, amikor azt mondtam, engem többé senki sem fog akaratomon kívül csicskáztatni.

Fogta tehát magát, és elkezdett beszólogatni mindenkinek, aki él és mozog?

Hogy stílszerű legyek, csak annak, akinek az inge volt. Először a Facebookon hőbörögtem, majd blogot indítottam. Beszámolókat kezdtem írni a testületi ülésekről, később pedig fogtam a laptopomat és a kamerámat, majd beverettem a nagyterembe, és mindenki legnagyobb döbbenetére közvetítetni kezdtem az üléseket. Írásaimba gyakran savanyú és csipkelődő humort csempésztem, az olvasottság pedig egyre csak nőtt.

 

 

Hirtelen mindenki a közügyekkel kezdett foglalkozni…

Pontosan. Minden önelégültség nélkül mondhatom, én voltam az, aki a sötétségben gigawattos reflektorokkal világította meg a komáromi városvezetés munkáját, az élő közvetítések pedig azóta sem maradnak el, hála Králik Robinak, aki úgy gondolta, ha már ott ül és kameráz, miért ne közvetíthetné éppenséggel ő a dolgot? Ezzel levette a vállamról ezt a gondot, amiért utólag is hálás vagyok.

Aztán a nagyszájú megmondóemberből képviselő lett.

Sokan azt hiszik, hogy az egészet csak emiatt kezdtem el, pedig ez nem igaz. A gondolat nagyjából egy évvel később született meg, és nem fogják kitalálni, de főleg az akkori alpolgármesternek, Novák Tamásnak köszönhetően. Ő volt az ugyanis, aki egyszer élesen beszólt nekem, és azt mondta, hogy kintről könnyű okoskodni, de bentről megmutatni már más tészta. Nos, ezzel engem fel is kért a keringőre, azóta pedig már másodszor választottak meg képviselőnek. Mellesleg ma már én is azt mondom, igaza volt. A kívülről beordibálás nagyon kevés a változáshoz, bár kétség kívül szükséges. Már csak azért is, hogy senki se hihesse odabent, hogy elkényelmesedhet. Ma már több száz szempár figyeli napi szinten a munkánkat, és azt mondom, ez is hozzájárul ahhoz, hogy Komárom végre a helyes út felé tart. Ez pedig nagyon fontos, hiszen az egyik fő ok, amiért beléptem a helyi politikába az volt, hogy a gyermekeink egy élhetőbb városban nőjenek fel.

A második mandátumát ezúttal egy népes csapatban, mondhatni kormányzó erővel érvényesítheti. Mit jelent ez az ön számára?

Azt, hogy a terveinket, a programunkat elvtelen kompromisszumok nélkül hajthatjuk végre. Az előző ciklusban nyolcan voltunk, heten pedig ismét a testület tagjai lettünk, vagyis újraválasztottak minket. Ez azért jelent valamit, sőt, véleményem szerint a nyolcadik is bent lenne, de sajnos szegény Kiss Péntek Jóska bátyám már nincs az élők sorában. Ugyanakkor hat új társunk is bekerült, és még vannak néhányan, akik úgy gondolják, hogy támogatni tudják azt, amit mi képviselünk, így elmondhatom, hogy kényelmes a többségünk. Azt viszont szentül hiszem, hogy mindezt nem a szél fújta össze, és még csak a csillagok szerencsés állása sem kellett hozzá. Az első ciklusunkban bebizonyítottuk, hogy máshogy képzeljük el a városi politizálást, és ennek kézzel fogható eredményei lettek még akkoris, ha van több elszánt ellenlábasunk, akik csak azért élnek, hogy mindezt megcáfolják.

A szemfülesebbek valóban le tudják szűkíteni a kört, kik is ezek az emberek. Ott csípik, harapják önt, ahol érik, mégis újra és újra szóbaáll velük…

Ez már így nem teljesen igaz. Valóban, gyakran kitartóan és türelemmel állom a sarat, de sajnos vannak polgártársak, akikkel kapcsolatban világossá vált, hogy minden kommunikáció felesleges. Akár fejre is állhatok, sosem adnak nekem igazat és még véletlenül sem fogadják el tőlem azt, amit mondok. Nem vagyok számukra szimpatikus, sőt, megkockáztatom, többen közülük rögeszmésen utálnak. Ilyenkor két opció közül választok. Ha nem személyeskednek, elengedem a fülem mellett, ha viszont megneszelem, hogy már csak az én idegesítésem az egyetlen céljuk, élek a Facebook adta lehetőséggel, és egyszerűen letiltom őket. Az én időmet és idegrendszeremet senki se rabolhatja pusztán hobbiból, ugyanis bármennyire igyekszem, fájnak az övön aluli ütések, ezek ellen meg máshogy nem tudok védekezni. Persze van olyan is, hogy az utcán összefutok a letiltott alakokkal, és mintha mi sem történt volna, mosolyogva kérdezik meg, mi újság, hogy vagyok? Erős a gyanúm, hogy néhány emberre kimondottan rossz hatással van a Facebook, mert skizoid módon teljesen kifordulnak magukból.

Tavaly decemberben alakult meg az új testület, azóta pedig már több bírálat is érte a csapatát. Szeretne ehhez valamit hozzáfűzni?

Egy részből jó, hogy többségünk van a helyi “parlamentben” és a polgármester is a “miénk”, másrészt életemben először meg kellett tapasztalnom azt is, hogy az erőset a gyengébbek és az irigyebbek ott ütik, ahol érik. Azt gondolom, eddig még csak a bolhát nagyították elefánttá, hiszen semmi olyat nem tettünk, ami miatt komolyabban szégyellenünk kellene magunkat. Nyilván a ciklus elején a ránk ruházott hatalommal élve igyekszünk gyorsan rendet rakni a hivatalban és a városi cégekben, de nem gondolom, hogy ez annyira különös történés lenne. Persze az ilyen esetekben a velünk szembenálló sajtó a semmiből generál botrányt, de nincs ezzel semmi baj, gondolom ez a dolguk. Valamilyen szinten én is ezt tettem azelőtt, a különbség csak annyi volt, hogy én komoly dolgokon akadtam le, melyekből sajnos akkoriban bőven akadt.

Nehéz elviselni a kritikát?

Ha jóindulatú, szívesen fogadom, ha viszont alattomos, azt valóban nehezebb feldolgozni. Ugyanakkor a kritika a közélet része, a város jövőjét befolyásoló dolgokról határozunk, ez pedig természetes módon reakciókat vált ki. Azt tudom csak mondani, amit korábban már többször is: döntéseimnél nem valamelyik egyén vagy párt, hanem a város érdekeit tartom szem előtt. Erre esküdtem fel és ezt nagyon komolyan veszem. Valóban hoztam már több olyan határozatot is, mellyel nem voltam teljesen kibékülve, de ilyen a politika. Az ember néha olyan helyzetbe kerül, amikor csak a rossz és a rosszabb közül választhat. Az emberek ugyanakkor azért szavaztak ránk, hogy az ilyen szituációkkal is boldoguljunk, ahogy már mondtam, a város, és csakis a város érdekében. Aki erre nem képes, annak nincs is odabent semmi keresnivalója. A legfontosabb, hogy szeressük Komáromot, legyünk rá büszkék és tegyünk meg mindent azért, hogy a gyermekeink egy élhető városban nőjenek fel!


  •   

Hozzászólások

hozzászólás

komaromonline.sk

Like Us On Facebook