Kepes András: A nők a hétköznapok hősei

Némi kis szerencsével a mai világban bárki lehet, médiasztár vagy celeb. Egy napig, egy hónapig. Ahhoz azonban, hogy valaki évtizedeken át vezesse a népszerűségi listákat, hiteles, elfogadott tévés legyen, aki kedves visszafogottsága ellenére is milliókat vonz a tévé elé, több kell. Olyan szerethető Embernek kell lennie, akihez mi is hasonlítani szeretnénk, akivel szívesen elbeszélgetnénk egy desszert mellett vagy járnánk be világfalukat, pusztákat. És ha mind ebbe belefáradnánk, akkor olvasnánk könyveit, például legújabb sikerkönyveit, a Tövispusztát és a Világképet. Tudom, kitalálták. Az egykori tévésre és dokumentumfilmesre, Kepes András íróra gondolok.

Évek óta eltűnt a képernyőről. A kamerát számítógépre és katedrára cserélte, hiszen az utóbbi években könyveket ír és a Budapesti Metropolitan Egyetem professzoraként a fiatal filmesek oktatásán fáradozik. A tévénél eltöltött több évtized után, nem hiányzik Önnek ez a közeg?

Egyáltalán nem hiányzik a televízió. Egy évtizede én döntöttem úgy, hogy abbahagyom. A mai napig hívnak, de már el sem tudnám képzelni magam ebben a műfajban. A nyolcvanas években, amikor kollégáimmal elkezdtük a Stúdió ’80-at, a minőségi kultúrának még volt helye a képernyőn. Akkoriban politikai értékrendtől függetlenül nem volt olyan jelentős író, festő, színész, rendező, zenész, táncos, aki ne kapott volna teret a heti kulturális műsorban, amit 3-4 millió ember nézett rendszeresen. Igaz, akkoriban gyakorlatilag egyetlen csatorna volt. Most is kitűnő íróink, remek színházi előadások, filmek, kiállítások, koncertek vannak, de alig tűnnek fel a tucatnyi televíziós csatorna képernyőjén, vagy ha igen, nézhetetlen, eldugott, késői időpontban. Az Apropónak, a Desszertnek, a Világfalunak, a dokumentumfilmjeimnek is jó nézettsége volt, de az a tapasztalatom, hogy az értelmiség és az értelmes fiatalok jelentős része azóta leszokott a televízióról. Pedig a televízió fontos kulturális médium lehetne, főként olyan gazdasági helyzetben, mint a mai, amikor a humán értelmiségnek, a fiataloknak és a nyugdíjasoknak egyre kevesebb pénzük jut könyvre, színházra, kultúrára, mert a pénz ennivalóra kell. Nem látom még az esélyét sem annak, hogy ez belátható időn belül megváltozna, mert a televíziós csatornák többsége vagy a nézettség és a bevétel után lohol vagy a politikai propaganda szócsöve lett. A szórakoztatás és a politika természetesen fontos területei a televíziózásnak, de úgy gondolom, a szórakoztatásnak is színvonalasnak kell lennie, egy hírműsor pedig nem hazudhat, és nem lehet a politika eszköze.

Ezidáig kilenc könyve jelent meg, riportok, irodalmi válogatások, dokumentumregény, legutóbb pedig Világkép című esszéregénye, és Tövispuszta című regényének új kiadása. A szépirodalom lett az érdeklődésének új iránya?

Igazából kamaszkorom óta regényíró szerettem volna lenni. De akkoriban elsősorban a külsőségek vonzottak. A legszükségesebb kellékeket be is szereztem; volt pipám, egy viharvert táskaírógépem, és apám kinőtt zakóiban jártam. Aztán J. D. Salinger egyik regényében olvastam, hogy „nem pofás kis történeteket várok tőled, hanem a zsákmányodra vagyok kíváncsi”. Egy életre meghatározó volt számomra ez a mondat, még a televíziós munkáimban is. Arra vártam, hogy ráérezzek, mi az a zsákmány, ami engem megkülönböztet másoktól. Úgy döntöttem, átmenetileg újságíró leszek, mint a magyar és a világirodalomban sokan, aztán majd a küszöb alatt csöndben átcsúszok a szépirodalomba. De a rádiós és televíziós pályám váratlanul olyan sikeres lett, annyi időmet lekötötte, s közben sorra születtek a gyerekeim, a regényíráshoz pedig rengeteg idő és nyugalom kell, hogy évtizedekig tartott, míg belevágtam az első regénybe.

A nemrég újra kiadott Tövispuszta egy nagybirtokos arisztokrata, egy boltos zsidócsalád és egy szegény paraszti család történetén keresztül mutatja be a magyar történelem közel egy évszázadát. Nem lehetett könnyű a három társadalmi osztály életét és viszontagságait ilyen korrekten és hitelesen ábrázolni.

Ugyan a Tövispuszta első kiadása is nagy siker volt, de amikor a Libri tavaly fölvetette, hogy ismét kiadná, újra elolvastam, és hat év távlatából rájöttem a hibáira. Mint amikor egy festő eltávolodik a vásznától, hogy jobban szemügyre vegye. Olyan alaposan átírtam, hogy majdnem új könyv lett belőle. Az alapgondolat és a karakterek nem változtak, a történet alighanem aktuálisabb, mint hét éve volt, de letisztultabb lett a regény szerkezete, a helyükre kerültek a részletek, jobban kibontottam egy-két fejezetet és szereplőt. Annak idején is különböző szemléletű történelmi elemzéseket, visszaemlékezéseket, naplókat olvastam, családi anekdotákat gyűjtöttem, hogy megpróbáljam az eltérő értékrendű családok megpróbáltatásait átérezni és feldolgozni. Az embercsoportokat, társadalmakat a közös történetek tartják össze: eredetmítoszok, vallások, közös kultúra és közös történelem. De nálunk az elmúlt száz évben a különböző hatalmak politikai érdekből már annyiszor hazudták újra a történelmet, hogy az emberek inkább hisznek a családi anekdotáknak, mint a történelemkönyveknek. A családi anekdoták ugyan szintén elfogultak, de hitelességüket a személyes átélés, a bizalom és a családi kötődés adja. A Tövispuszta főhőse családi anekdotákból igyekszik összeilleszteni három, pontosabban négy egymásba fonódó család szerelmekkel, barátságokkal, árulásokkal, hősiességekkel és kisszerű megalkuvásokkal tarkított történetét. Trianont, a két világháború közti időszakot, a második világháborút, a holokausztot, az ötvenes éveket és 56-ot, a Kádár-korszakot és a rendszerváltozást másképp élte át egy polgári, egy kereskedő, egy arisztokrata, egy szegényparaszti, egy sváb, egy keresztény és egy zsidó család, másként azok, akiket a határon belül aláztak meg, és másként, akik a határon kívül rekedtek. A mi történelmünk és kultúránk sajnos kevéssé nevelt együttérzésre. Az emberek többsége csak saját családjának traumáit képes átélni. Holott Trianon, a Don-kanyar, a nyilas idők, a holokauszt, a szovjet megszállás, az ötvenes évek, 56 és a többi sorsfordító időszak mindannyiunk közös tragédiája. Azt szerettem volna, hogy aki elolvassa ezt a regényt, megértse mások fájdalmát is, mert csak így lesz közös a történelmünk és közös a sorsunk.

Honnan a személyes élményanyag?

Ami a tanyasi élményeket illeti, egyszálbélű kisgyerek voltam. Anyám mindig azon drukkolt, legyen végre hideg idő, mert akkor hosszúnadrágot adhatott rám, és mások nem látták a pipaszár lábaimat. Akkoriban négyes társbérletben laktunk, és az egyik szobában egy kedves házaspár élt, Horváth néniék. Egy nap a néni felajánlotta, nyárra levisz a bátyjáékhoz falura, hogy kicsit felerősödjek. Attól kezdve minden nyarat a Baranya megyei pusztán töltöttem, és ez alapvetően meghatározta az életemet. Legalább olyan fontos volt, mint a külföldi utazásaim, hiszen sikerült egy olyan világba betekintenem, amibe egy aszfalton felnőtt kisgyereknek kevés esélye lett volna.

Gyerekkora nagy részét külföldön töltötte. Ez mennyiben befolyásolta a személyiségfejlődését?

A regény helyszínei között feltűnik Párizs, London és New York, ezek a helyszínek is személyes élmények. Az első nyolc általánost három földrészen, kilenc iskolában végeztem el. Ha az ember ennyiszer kényszerül eljátszani az új fiú szerepét, akkor hamar rájön, csak akkor tudja magát elfogadtatni, ha ő is megtanul elfogadni másokat. De nem csak az idegenben töltött évek tanítottak meg a nyitottságra, más kultúrák elfogadására. Az ötvenes években, amikor szüleim először kereskedelmi diplomataként Szíriába és Libanonba mentek, nem lehetett gyereket kivinni tőkés országokba. Így egy időre a nővéremmel intézetbe kerültünk. Az intézet pedig olyan közeg, ahol egy kisgyereknek ahhoz, hogy elfogadtassa magát, meg kellett tanulnia bizonyos praktikákat. Visszagondolva, nagy szerencsém volt, hogy én voltam a legkisebb az intézetben, s így a nővérem korosztálya, a nagylányok befogadtak. Bejáratos voltam a lányszobába, beleláthattam a mikrovilágukba, s korán megtanultam kicsit a nők szemével is nézni a világot.

A nőkkel szembeni lojalitását, nagyon szépen kifejezi az a mondata, hogy a férfiak a történelem hősei, a nők pedig a hétköznapoké. Kevés férfi ismeri el ennyire a nőket.

Panni nővéremnek négy lánya született, nekem öt. Így anyámnak összesen kilenc lány unokája volt. Aztán jöttek a dédunokák, sorra fiúk, szegény néha már nagyon nehezen birkózott meg a feladattal, hogy ki kicsoda, végül úgy kategorizálta, ha lány, akkor unoka, ha fiú dédunoka. De aztán felborult a rend, mert unoka is lett fiú és dédunokák között is született lány. Ráadásul nálunk a korosztályok rendesen összekeveredtek. A hatéves Lukács fiam például nagybácsikája a 18 éves Bruno unokámnak. De visszatérve a nőkre, a családban sok lánnyal, nővel voltam körülvéve, és egész életemben a kegyeikért küzdöttem. Az anyám, a nővéreim, az óvó- és tanító nénik, a szerelmeim, a feleségeim, a lányaim, a doktornők és ápolónők, a munkahelyemen a kolléganők kegyeiért. A család, az odafigyelés, a megértés, a szeretet, sok minden, ami szép: hozzájuk köt.

Az előbb említette, hogy hatodik gyermeke, Lukács most hatéves. Így hatvan felett nem érzi úgy, hogy túl nagy felelőséget vállalt?

A feleségemmel ezt alaposan átbeszéltük. Úgy gondolom, ha egy nő gyereket szeretne akkor, ebben nem szabad megakadályozni. Ha kettőt, akkor kettőt. Másrészt, én még mindig nagyon jól érzem magam a bőrömben. Úgy gondolom, fel tudom nevelni őt is. Meg aztán van egy fiatal anyukája és öt testvére, nem hiszem, hogy aggódnom kellene érte.

Ezek szerint nem tartozik a folyton aggodalmaskodó szülők táborába?

Ezt azért így nem mondanám. Találok okot én is az aggodalmaskodásra. Nem csak a gyerekekkel, hanem már az unokákkal is. Ha kicsik, akkor az óvodai és iskolai sikerek, a felvételik, később az egyetem, a szakmai sikerek, a párválasztás, a szülés, a gyereknevelés, az egészség…, nem szülő az, aki mindezt nem érzi át. A nagyokkal is rendszeresen tartjuk a kapcsolatot, akkor vagyok nyugodt, ha legalább hallom a telefonon a hangjukat.

A családján kívül, mi az, ami még fontos az életében?

Még annak idején, húsz éve, a betegségem alatt rájöttem, ha nem akarok ismét megbetegedni, a legfontosabb, hogy egyensúlyban legyek önmagammal. Azóta sokkal keményebben igyekszem védeni magam, és nem engedek az értékrendemből. Egy mondás szerint, amikor az ember öregszik, birokra kel benne a bölcsesség és a hiúság. Látom, ahogy a korombéliek egy része, amikor öregedni kezdett, sértődött lett, pozíciókra, hírnévre, elismerésre vadászott, mások megértéssel és bölcs mosollyal nézik őket. Én elhatároztam, ha egyszer öregedni kezdek, mondjuk úgy húsz-harminc év múlva, akkor mindenképpen igyekszem egy kis helyet szorítani a bölcsességnek a hiúságom mellett.

És az Önben lévő bölcs, mit mond, jó döntéseket hozott az életében?

Azt hiszem, többnyire igen. Az utóbbi időben azt sajnálom kicsit, hogy nem kezdtem korábban szépirodalmat írni. Nagyon élvezem. Most egy újabb regényen dolgozom, némiképp a Tövispuszta folytatása lesz, napjainkban játszódik, és a nők ebben is fontos szerephez jutnak.

az interjút készítette Janković Nóra 

(komaromonline.sk, nyitókép/femina.hu)