Juhász György: Az egyetem a magyarság fennmaradásának egyik fontos pillére
Janković Nóra 
A rektori hivatal felé tartva, ami Komárom történelmi épületében kapott helyet, felnézek a Tiszti Pavilon homlokzatára, melyre a provizórium korában sokatmondóan a „Viribus Vitt – Egységben az erő” feliratot vésték üzenetként őseink. Hát igen, magyarnak születni könnyű, de magyarnak maradni már nehezebb. Ehhez már kell a magyar iskola, a magyar egyetem, ahol olyan értelmiségi réteget képeznek, amelynek küldetéstudata van, formálni tudja a magyarság szellemiségét, nézeteit, véleményét, ízlését, miközben kulturális értékeket hoz létre és közvetít. A Selye János Egyetemnek mindezt eddig sikerült megvalósítania. De vajon mit hoz a jövő? Milyen változásokra számíthatunk most, hogy Andrej Kiska, a Szlovák Köztársaság elnöke, 2017. február 1-i hatállyal Dr. habil. PaedDr. Juhász Györgyöt, PhD. nevezte ki a rektori tisztségbe? – töprengek, miközben az egyetem vezetőjéhez igyekszem.
Az egyetem egy élő rendszer, – kezd bele nyugodtan Juhász György rektor úr – amely mindig változásban van, és ez által folyamatosan alakítja ki saját céljait. Az egyetem vezetésének feladata pedig ezen célok elérése és az ezzel járó feladatok megoldása. A legfontosabb cél továbbra is az akkreditáció teljesítése. Emellett sok hosszú távú fejlesztési terven gondolkodunk, de a készülő új felsőoktatási koncepció végleges elfogadásáig és életbe lépéséig még minden nagyon esetleges és képlékeny. Abban az esetben, ha az új felsőoktatási koncepció a jelenlegi formájában lép érvénybe, több pozitív változással is számolhatunk. Az egyik az akkreditációs folyamat leegyszerűsödése, ami megkönnyítené a tanulmányi szakok bővítését. A gazdaságtudományi karon belül szeretnénk a közeljövőben elindítani a vidékfejlesztési szakot, ami igencsak hiánypótló lenne, hiszen Szlovákiában egyáltalán nincs ilyen jellegű képzés magyar nyelven. Tervezzük továbbá az alkalmazott informatika mesterszak és az alkalmazott pedagógiai doktori iskola elindítását is. A nagy igényre és érdeklődésre való tekintettel keressük a megoldást az ápolástan szak elindítására, de figyelembe véve a tanulmányi program jelenlegi akkreditációs kritériumait, egyelőre nagyon korlátozottak a lehetőségeink. Remélem céljainkat sikerül úgy teljesítenünk, hogy az ne csak a jelenlegi és jövőbeli hallgatóinknak váljon a javára, de az egész szlovákiai magyarságnak is.
A magyar nyelvű felsőoktatásért már ez idáig is sokat tett, hiszen részben Önnek köszönhető, hogy a SJE-en négy évvel ezelőtt elindult a kémia szakos tanárképzés. Nem voltak Önben kétségek, amikor a több mint fél évszázados múltra visszatekintő Nyitrai Konstantin Egyetemet hátrahagyta?
Az ember életét meghatározzák azok az elvek, amelyekhez ragaszkodik. Az én életemben kiemelten fontos szerepet kapott a magyarság, a szülőhely, a hit és a család iránti elkötelezettség. Amikor a kilencvenes évek elején a Nyitrai Konstantin Egyetem kialakulóban lévő Kémia Tanszékére kerültem, még magyar anyanyelvű diákokat taníthattam, magyarul. Sajnos 2010-re már nem volt magyar nyelvű oktatás a Természettudományi Kar Kémia Tanszékén. Szlovák nyelven, jobbára szlovák nemzetiségű közegben pedig más jelleget kapott a tanítás. Így amikor 2012-ben felkértek, hogy Gyepes Róbert docens úr – szakfelelős vezetésével és Tóth János akkori rektor támogatásával dolgozzuk ki a Selye János Egyetemen a kémia tanári program akkreditációs tervét, örömmel vettem ebben részt. Ráadásul, mivel kis csoportokban folyik a képzés, itt Komáromban nem egy arctalan masszát tanítunk. Szeretem név szerint ismerni a diákjaimat, tudni honnan jöttek, kik is ők valójában, hová tartanak, és miképpen alakul a sorsuk. Még azokra a diákjaimra is emlékszem, akiket a pályám kezdetén tanítottam.
A kémia nem igazán tartozik a népszerű tantárgyak közé. Honnan ered a tárgy iránti érdeklődése?
Édesapám munkásember volt, édesanyám pedig az érsekújvári kórházban dolgozott egészségügyi nővérként. Mivel a mai napig igyekszik segíteni, ahol tud, mindig is nagy tisztelet és szeretet övezte őt a községben. Látva, hogy nemes, de áldozatos munkájával hány embernek tudja elviselhetőbbé tenni az életét a kiszolgáltatott időszakokban, gyerekként úgy gondoltam, ha nagy leszek, követni fogom a példáját és orvos leszek. Azonban a gimnáziumi évek alatt egyre távolabbi viszony alakult ki köztem és a biológia közt. Lemondtam az orvosi pályáról. A matematikát mindig is szerettem, a kémiát viszont a gimnáziumban szerettette meg velem a tanárom, így amikor be kellett adni az egyetemi jelentkezési lapot, előbb a Szlovák Műszaki Egyetem Vegyészeti Karára adtam be, majd egy szerencsés véletlen folytán átjelentkezhettem a Comenius Egyetem Természettudományi Karára, ahol 1992-ben vettem át a matematika-kémia szakos tanári diplomámat. A mai napig rendkívül hálás vagyok a szüleimnek, hogy támogatták a továbbtanulásomat. Nagy erőfeszítést és rengeteg lemondást igényelt a részükről, főleg abban az időszakban, amikor a húgommal egyszerre voltunk egyetemisták.
Köztudott Önről, hogy igazi lokálpatrióta, és anno polgármesterként, valamint parlamenti képviselőként is igyekezett minden téren szülőfaluja, Tardoskedd javát szolgálni. Milyen érzelmeket táplál ma is ezen közösség iránt?
Ha az ember ugyanazon a helyen él tudatára eszmélése óta, akkor egészen másképpen viszonyul az ott élő emberekhez. Ismeri az életüket, a sorsukat. Rokonok, barátok, jó ismerősök – egyfajta védőhálót jelentenek. Sajnos az utóbbi időben felhígult a közeg, sokan vettek házat a községben, és ez által elindult egyfajta asszimilációs folyamat. Elkeserítő látni, hogy sok magyar ember önként adja fel a nemzetiségét és feledi el azt, amit a nagyszülei hagytak számára az egyik legfontosabb örökségként, a magyarságát. Nekem még szerencsém volt, mert olyan értékes emberek adtak irányt az életemnek, mint Drozdy Gyula esperes plébános, aki a fellelhető dokumentumok, írásos emlékek, valamint a szájhagyomány útján fennmaradt történetekből megírta Tardoskedd történelmét, a Historia Domust, melynek történeteit igyekszem továbbadni gyermekeimnek is. Később nagy hatással volt rám a kommunista üldöztetést, bebörtönzést megélt mons. Lénár Károly pápai káplán, aki a rendszerváltás éveiben volt községünk plébánosa. Sokat beszélgettünk a meghurcoltatása éveiről, a felvidéki magyarság hitének és nemzeti önérzetének fontosságáról, a hagyományos keresztény értékrend megőrzésének jelentőségéről. Később a nyitrai egyetemen találkoztam a Tardoskeddről induló Cornides István címzetes egyetemi tanárral, akinek annak ellenére, hogy Magyarországon az 56-os forradalomban való részvétele miatt kettétört a pályája és csak 1990-ben rehabilitálták, lehetővé tették, hogy vendégtanárként Nyitrán oktasson. Ezek az emberek hűségesek maradtak még a nehéz időkben is hazájukhoz, hitükhöz és a magyarságukhoz. Példájukkal mindenki számára magasra tették a mércét.
Most már negyedik éve ingázik Komárom és Tardoskedd között, ami nem túl nagy távolság, ha valaki a hivatalos munkaidő végére ki tudja kapcsolni a számítógépét. Ön azonban a pozíciójából fakadóan nem állhat fel egy tárgyalás, egy előadás vagy egy megbeszélés kellős közepén, hogy mára „kicsengettek”. Össze lehet a munkát és a családi életet egyeztetni?
Előfordult, hogy egy fontos családi eseményre nem tudtam elmenni. Utána megfogadtam, hogy a családi eseményekről, gyermekeim iskolai fellépéseiről ha lehet, többé nem maradok le, és ezt igyekszem is betartani. A mindennapokban is ügyelek arra, ha csak tehetem, időben érjek haza, hogy még legyen időm velük megbeszélni a nap történéseit, és ellenőrizni a matematika, vagy szlovák leckéjüket. A komáromi Selye János Gimnáziumban tanuló Eszter lányom már tizenhat, Barnabás tizenkét éves, Orsolya Sára pedig a tizedik évében jár. Szerencsére, Tímea, a feleségem, aki a Tardoskeddi Szemerényi Károly Magyar Tannyelvű Alapiskola alsó-tagozatán tanít, igazi, vérbeli pedagógus. Nemcsak szereti a gyerekeket, de könnyen megtalálja velük a közös hangot is. Kicsikkel-nagyokkal egyaránt. A községben nemcsak volt diákjai, de nagyon sokan „tanító néninek” szólítják, így mutatják ki, hogy tisztelik, szeretik őt.
Viszonylag fiatalon, család mellett sikerült ebbe a fontos tisztségbe jutnia. Ez mennyiben a felesége érdeme?
Nagyban. Rendkívül hálás vagyok a feleségemnek! És nem csupán azért, mert nagyrészt tehermentesített az otthoni feladatok alól, de azért is, mert az elmúlt tizennyolc évben, amióta a nyitrai főiskolán megismerkedtünk, mindig, mindenben támogatott. Ha ő nem lenne, akkor nem tudtam volna ezt az utat bejárni. Még úgy sem volt neki könnyű a három gyerekkel megoldani a mindennapok logisztikáját, hogy édesanyám a mellettünk lévő házban él. Hétvégeken azonban igyekszem bepótolni a „mulasztásokat”, próbálok minél több időt tölteni a családommal. Kirándulni, sétálni megyünk. Mivel nem vagyok egy nagy sportember, bár főiskolásként kajakoztam, sőt kenuval végigeveztem a Garamon is, inkább kirándulni járunk. Ilyenkor igyekszem csak rájuk figyelni, ott lenni a pillanatban. Mindezek ellenére megesett már, hogy elkezdtem magamban valamilyen komolyabb problémán töprengeni, de ilyenkor a feleségem mindig visszarángat a földre, a jelenbe.
Ahhoz, hogy az ember jól tudjon teljesíteni a mindennapokban, megfelelő mennyiségű pihenésre, feltöltődésre van szüksége. Jut néha ideje önmagára is?
Kevés. Régebben, amikor még jobban bírtam az éjszakai gyűrődést, néha jóval éjfél után hagytam abba a munkát vagy az olvasást. Nagy rajongója vagyok Robin Cook orvosi krimijeinek és John Le Carré kémregényeinek. Szeretem figyelni, ahogy az írók kőkemény matematikai logikával építik fel a látszatra kiszámíthatatlan, fordulatos cselekménysort. Amire viszont talán kicsit több időm jut, az a zenehallgatás. Gyerekkoromban én is foglalkoztam zenével, és szerencsére a gyermekeim mindkettőnktől örökölték a muzikalitást, a zene szeretetét. Remélem lesz bennük elég kitartás, és majd büszke apukaként ott lehetek az abszolvens koncertjükön. Próbálom őket abban a szellemiségben, azok szerint az értékrendek szerint nevelni, amit én kaptam útravalóul szüleimtől, miszerint a nehézségek elől nem szabad megfutamodni, ki kell tartanunk céljaink mellett, még akkor is, ha közben akadályokba ütközünk. Az életben semmi sincs ingyen, mindenért meg kell dolgozni. Kitartóan, alázattal, szorgalommal.
(Janković Nóra – komaromonline.sk)
