komaromonline.sk
INTERJÚ
Habodász István: A sikerért és a boldogságért meg kell küzdeni
  •   

Az ő története kicsit olyan, mint a mesékben a legkisebb gyereké, aki elindul szerencsét próbálni, és kezdetben egy lyukas petákot sem adnánk a sikeréért. Miért is adnánk, mikor sokáig ő a problémás kisdiák, ő a tanuló aki csak fizikailag van jelen a matematika órákon, aki kémiai képletek megoldása helyett inkább a labdát rúgja a KFC-ben, de ahogy az már a mesékben lenni szokott, mindig jön valaki, aki utat mutat, bíztat, és a lázadó tinédzser hamarosan elnyeri a Kaszás Attila-díjat, szerepel az István a királyban, a Kőműves Kelemen c. rock operában, önálló műsort kap az Okey rádióban és szép lassan a kétségekkel, bizonytalansággal küszködő, érzékeny kamaszból egy érett, sikeres, céltudatos színművész lesz. De vajon itthon, a szülővárosában miért nem viszhangoznak jobban, miért nem hangosabbak Habodász István sikerei?

Egyre ritkábban van időm – válaszolja kicsit szomorkás mosollyal István – hazajönni Komáromba a szüleimhez, a nővéremhez, akire nagyon büszke vagyok, mert családunkban ő szerzett először doktori címet. Megtalálta a helyét a katedrán, és közben feleségként is kiteljesedett az élete. Jó lenne gyakrabban találkozni velük, gyakrabban végigsétálni a városon. Ráérősen, nem sietve, rácsodálkozni az új dolgokra, örülni a felújításoknak, elszomorodni az omladozó homlokfalakon és beülni egy sörre. Mert igazi lokálpatrióta vagyok. A múltkor is összetalálkoztam volt alma materem egyik tanárával, aki sajnálkozott, hogy keveset hallani az eredményeimről és gratulált. Talán több emberhez eljuthatnának a volt „selyések” eredményei, ha az iskola facebook oldalán nem csak a „világrengető” sikerekről számolnának be. Annak miért nem viszi hírét az iskola, hogy például Szurcsík Ádám éppen a Bánk Bán előadásban játszik a Nemzeti Színházban?! De nem csak ő jutott messzire a pályáján, Hernandez Franco Vivientől Dékány Nikiig sok nevet sorolhatnék fel.

 

 

Először a Slovensko má talent c. tehetségkutatóban tűntél fel, és azonnal sikerült megosztanod a közvéleményt. Voltak, akik felnéztek Rád, becsültek a bátorságodért, míg mások azt gondolták, hogy jobb lett volna, ha nem jelentkezel. Mára sikerült elfeledtetned az emberekkel ennek az emlékét?

Jó kérdés. Ennek már pont tíz éve, de a mai napig sokan felismernek, azonnal tudják, hogy ki vagyok. Tudatosan soha nem próbáltam elfeledtetni, mert az is én voltam. A versenyen, és az utána szerzett tapasztalatok sokat segítettek a felnőtté válásban. Ami hamarosan hivatalossá is válik, hiszen jövőre már lediplomázom a Kaposvári Színművészeti Egyetem mesterszakán. Közben évek óta játszom. Csak ebben a színházi évadban négy bemutatóm volt. A balatonfüredi Kisfaludy Színházban Luigi Pirandello: A férfi, aki virágot hord a szájában c. darabjával kezdtem az évadot, majd a Soproni Petőfi Színházban Eperjes Károly által rendezett Hippolyt, a lakájban, – aminek a főszereplője Revicky Gábor – léptem színpadra. Ezt követte a Kassai Thália Színház színpadán a Montmartre-i ibolya című darab bemutatója, amiben Henry Lőry író szerepét eredetileg a tragikusan fiatalon elhunyt kollégámnak, barátomnak Benkő Gézának osztották ki. Megrázó volt a helyébe lépni. Ezt követően Martin McDonagh Leenane szépe című fekete komédiájában kaptam meg Ray szerepét. Nagyon jól érzem magam Kassán, és nem csupán azért, mert a darab főszereplője Szarvas József, a budapesti Nemzeti Színház művésze, akitől rengeteget tanulhatok, hanem mert azonnal befogadott a társulat, és olyan szerepeket kaptam, amik igazi kihívást jelentenek. Fejlődni pedig csak így lehet. Ősztől pedig a Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig c. darabjából készült musicalben láthat majd a közönség. Szívem szerint maradnék. Végleg.

 

 

Nem fog hiányozni Kaposvár?

Nem. Maga a város annyira nem nőtt a szívemhez, nem is nagyon volt mikor, hiszen már több mint egy éve Budapesten élek a kedvesemmel. Ettől függetlenül azonban én haza a Felvidékre jövök. Ide kötnek a gyökerek, a családtörténetem, az emlékek, az érzékelések. Jók, rosszak. Mindaz, ami rétegről-rétegre egymásra rakódott, ami belém ivódott, ami nélkül én ma nem ugyanaz a Habodász István lennék, aki vagyok. Az én identitásomnak szerves része a kisebbségi magyar lét, látásmód- és gondolkodásmód, ezért is vágyakozok ide vissza, a nem éppen könnyű helyzetben lévő felvidéki színházakba, legyen az Kassa vagy Komárom, és nem azért, hogy a szüleim láthassanak a színpadon. Ők, ha csak tehetik, így is, úgy is eljönnek a bemutatóimra. Az egyetemi közeg azonban biztosan hiányozni fog majd. Annak idején felvételiztem a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemre is, és már ott, a futószalagon zajló rosták alatt megtapasztaltam mennyire más a tanárok hozzáállása a diákokhoz, mint Kaposvárott. Itt nem csak, mint érző lelkű lényre figyelnek az emberre, de arra is, hogy az empátia, az egymásra figyelés és a sikeres csapat- és színészi munkához szükséges szakmai alázat is kialakuljon mindannyiunkban. Osztályfőnökünk, Eperjes Károly szinte napi szinten figyelemmel követi a tanulmányainkat, a munkánkat, a fejlődésünket. Kimondhatatlanul hálás vagyok neki. Fantasztikusan erős alapokat kaptunk. Szakmailag, emberileg. Azért mondom, hogy alapokat, mert egy színész soha „nincs kész”, mindig van hova fejlődnie, mindig van mit tanulnia, mindig meg kell tudnia újulni. Nem lehet rutinból, sablonszerű elemekből felépíteni egy karaktert.

 

 

Van szerepálmod?

Miért ne lenne?! Több is van, például Tartuffe-ot egyszer majd szívesen eljátszanám. Idejében. Egyelőre többnyire negatív hősöket alakítok, de nem bánom, mert színészileg sokkal több a kihívás egy-egy ilyen szerep megformálásában. A rossz fiúk a való életben is izgalmasabbak, érdekesebbek, hiszen nincs teljesen, velejéig romlott ember. Mindenkiben valahol ott lakozik a jó is. Legalábbis én szeretném ezt hinni. Egyébként is álmodozó típus vagyok. De azt tapasztaltam, hogy ha az ember valami után nagyon vágyakozik, sokszor elképzeli milyen lenne, ha megtörténne, beteljesülne, akkor előbb vagy utóbb meg is valósul. Volt időszak, amikor sokan úgy gondolták, hogy teljesen hiábavaló az én álmodozásom, soha nem lesz belőlem színész, soha nem fognak nekem tapsolni a nézőtéren, és lám Isten meghallgatott. Mindenem megvan, ami nekem a boldogsághoz kell. Szakmailag és magánéletben egyaránt. Boldog, kiegyensúlyozott, harmonikus az életem !

 

 

Majd tíz évvel ezelőtt egy beszélgetés során azt mondtad, hogy három lehetőséget adsz magadnak, és ha nem sikerül bekerülnöd a színművészetire, akkor vallását gyakorló katolikus emberként papi szemináriumban folytatod a tanulmányaidat. Évekkel később pedig a Páduai Szent Ferenc életét megelevenítő misztériumjáték főszerepében láthattunk téged a Szent András-templomban. Nem szoktál azon gondolkodni, hogy mennyire másképpen is alakulhatott volna a sorsod?

Isten más utat szánt nekem, és ezért nagyon hálás vagyok neki. De bárhogy is alakult volna az életem, nem mondom, hogy a sorsom, mert én abban nem hiszek, azt megingathatatlan hittel fogadtam volna. Töretlenül hiszem, és tudom, hogy minden Istentől ered, de nem vagyok sem szenteskedő, sem elvakult. A mai napig, ha Komáromban megyek misére, beállok ministrálni. Nagyon jó viszonyban vagyok Kiss Róbert esperes-plébánossal, a Szent András bazilika rektorával, aki igyekszik megszólítani a fiatalságot, és nagyon sokat tesz azért, hogy szülővárosom a katolikus magyarság központja legyen. De annak ellenére, hogy istenfélő ember vagyok, rengeteg hibát követek el. Gyakran bántok meg másokat a túlzott, nem átgondolt őszinteségemmel.

 

 

Mi az, ami szabadidődben feltölt, ami pihentet?

Mi számít szabadidőnek?! Két próba közti pár óra, vagy a vonatút két város közt?! Az egyetemen meg már kezdem próbálni a diplomaelőadásomat, készülök egy önálló esttel a felvidéki magyarságról Nem tudhatom címmel, és közben készülök az egyetemi vizsgáimra. Kevés az olyan nap, amikor nincs semmiféle kötelezettségem, feladatom, munkám. Ha nagy ritkán mégis akad, akkor azt általában a kedvesemmel töltöm. Otthon, szeretetben, nyugalomban. Néha találkozunk a barátainkkal, vagy Komáromban a volt osztálytársaimmal. Sajnos a régi, amatőr színjátszó kori barátságok idővel kikoptak az életemből. Ki ezért, ki azért maradt el. Amikor felvettek az egyetemre, és én boldogan meséltem az élményeimet, benyomásaimat, a velem történteket, bizony nem mindenki tudott osztozni az örömömben. A legjobb barátságot is alá tudja ásni az emberi kicsinyesség – az irigység. Én azonban a mai napig szeretettel gondolok rájuk! Hiányoznak! Ebben a legszomorúbb az, hogy én mindent ellenszélben, önerőből értem el. A nehézségek, az akadályok azonban engem nem csak megerősítettek, de megtanítottak arra is, hogy tudjam értékelni a jót, az élet apró örömeit, megtalálni a szépet a borús napokban is. Azt hiszem, most, ha végig nézek magamon, az életemen, akkor szívesen megállítanám az időt. Mondjuk egy tíz évre. Akkor visszanéznék, mosolyogva, elégedetten, és azt mondanám, jó, akkor most menjünk tovább, lássuk mit tartogat még számomra a jó Isten.

(komaromonline.sk, fotók: Habodász István archívuma)     

az interjút készítette Janković Nóra 

 

 

 


  •   

Hozzászólások

hozzászólás

About the author

komaromonline.sk

Like Us On Facebook