komaromonline.sk
INTERJÚ
Csengel Mónika: Megtaláltam a helyemet
  •   

Szinte mindig, minden eseményen, ahol magyar a szó, magyar a vers, magyar az ének, Ő ott van, szervezőként, zsűritagként vagy éppen a komáromi Selye János Gimnázium színjátszó körének rendezőjeként. És miközben sikerei hangosak, eredményei maradandók, munkája példaértékű, jelenléte soha nem harsány, személyisége soha nem tolakodó, szavai soha nem hangosak. Vajon miért szeret Bajkai Csengel Mónika kultúrmenedzser inkább a háttérben maradni? És hogy lett belőle a komáromi Városi Művelődési Központ kultúrreferense?

Tényleg kíváncsi vagy rá?! – néz rám kételkedő mosollyal Mónika.

Tényleg. És biztosra veszem, hogy sokan mások is szeretnék tudni.

Hát…kalandosan. Kanyarokkal. A hetényi általános iskolából ahová jártam, rendszeresen elhoztak minket a Komáromi Jókai Színház előadásaira. Így utólag már nem tudnám megmondani, hogy egy előadáshoz köthető-e, vagy lassan, észrevétlenül történt, de megcsapott a színház kitörölhetetlen, elfelejthetetlen „szaga”. Most lehet, hogy sokan felkapják majd a fejüket, de a színháznak tényleg szaga van, és nem illata. Ahogy a nehéz bársonyfüggönyt felhúzzák, felkavarodik körülötte a levegő, a színpad pora, a színfalak mögötti szűk folyosók, a kulisszák, a díszletek, a jelmezek illata összekeveredik és egy semmihez sem hasonlítható színházszagot sodor a nézőtér felé. Lelkes tagja lettem hát az iskolai gyerekszínjátszó csoportnak, sorra nyertem az országos szavaló-, és kiejtési versenyeket, közben pedig tiszta egyes tanuló voltam. Amikor bekerültem a komáromi Selye János Gimnáziumba, a szüleim már biztosak voltak benne, hogy innen egyenesen a pedagógusi pályára vezet majd az utam.

 

Gimisként

Mikor került homok a fogaskerekek közé?

A gimis éveim minden pillanatát imádtam. Az utolsó évben pedig alapítótagja lettem az akkor alakuló GIMISZ-nek (a gimnázium máig működő színjátszó csoportja ‒ a szerk. megj.) és ezerrel készültem a Pozsonyi Színművészeti Egyetem dramaturg-rendezői szakára. A színészettel azonban soha nem kacérkodtam. Mivel már akkoriban is inkább irányító-tervező típus voltam, engem mindig a másik oldal érdekelt. A színészi pálya egy állandó kiszolgáltatottsággal jár, amit én nagyon nehezen, vagy nem is tudnék elviselni. Ösztönösen éreztem, hogy az a pálya nem nekem való. A sors fintoraként azonban öt jelentkezőt vettek fel abban az évben, az én nevem pedig a hatodik volt a listán. Mivel megígértem a szüleimnek, hogy ha nem vesznek fel, akkor elmegyek a tanítóképzőre, szeptemberben már a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem magyar-szlovák szakán találtam magam. Mindazonáltal, hogy nem éltem meg csalódásként, ‒ elvégre magamnak bizonyítottam ‒ valahol mélyen nyilván bennem élt a kudarc, mert akkor és ott bizony nagyon nem találtam a helyemet. Későn érő típusként csak évek múlva tanultam meg, hogy nem szabad valamit elsőre feladni. Tudtam, hogy tovább kell keresgéljek, de a pontos irány még nem körvonalazódott ki bennem. Úgy gondoltam, ahhoz, hogy pontosan el tudjam dönteni valójában mi az a hivatás, ami magába foglalja mindazt, ami engem érdekel, jobban meg kell ismernem a világ működését, többet kell látnom a világból.

 

Otthon, a szüleid nem próbáltak meggyőzni, hogy csak idő és kitartás kérdése és lelkes pedagógus válik belőled?

Nem, bár nagyon rosszul érintette a szüleimet az elhatározásom, hogy inkább kimegyek Angliába au-pairnek (gyermekfelügyelő) de később belátták, hogy jól döntöttem. Szerencsém volt, mert egy rendkívül elfogadó, kamaszgyerekes családhoz kerültem házvezetőnőnek, egy igazi vidéki hangulatú kisvárosba, Haywards Heathbe, így munka mellett lehetőségem nyílt nyelviskolába is járni. Többnyire kerékpárral mentem mindenhová. Szerintem nem csak bennem, de a sofőrökben is emlékezetes élményként maradt meg, amikor a legelső alkalommal beverettem a körforgalomba, szembe az autókkal. Szabadidőmben pedig, ha csak tehettem, máris bevettem magam a londoni színházakba. Kezdetben a musicalektől a prózai darabokig, mikor mire tudtam kedvezményes jegyet szerezni,‒ mondja nevetve ‒ válogatás nélkül mindent megnéztem. Egy idő után azonban már meg tudtam ítélni, mit érdemes megnézni, és mit nem. Közben pedig egyre jobban éreztem, mi az, ami engem érdekel. Két év után hazajöttem és beadtam az egyetemi jelentkezésemet kultúrmenedzsment szakra. Annak ellenére, hogy rendkívül jól éreztem magam kint, sok barátra tettem szert, akik közül sokakkal a mai napig tartom a kapcsolatot, meg sem fordult a fejemben, hogy akár kint is maradhatnék. Nekem haza kellett jönnöm, mert én ide tartozom.

 

Mónika angol “családja”

Lassan tizenhét éve tevékenykedsz főállású kultúmenedzserként a Városi Művelődési Központban. Mindjárt bekapcsolódtál az akkor még Kiss Péntek József által vezetett GIMISZ munkájába is?

Igen, bár A padlás, és a Jóestét nyár, jóestét szerelem c. produkciók létrejötténél még csupán Jóska bá asszisztenseként vettem részt a munkában, majd 2002-ben jött a Csárdáskirálynő, ahol már dramaturgként és társrendezőként dolgoztam. Ezután átvettem a prózai előadásokat bemutató „közép” GIMISZ vezetését. Több bemutatónk is nagyon sikeres lett. Most már hatodik éve én viszem mindkettőt. Idén a szalagavatói műsor keretén belül Szabó Magda Abigél c. regényének színpadi változatát mutattuk be a végzős diákokkal.  Mivel a GIMISZ nevéhez az elmúlt huszonöt évben magas színvonalú, sikeres előadások kötődtek, évről-évre egyre nagyobb az érdeklődés és az elvárás is a diákokkal szemben. Csakhogy mi nem egy profi társulat, hanem egy amatőr diákszínjátszó csoport vagyunk. Vannak évfolyamok, ahol sok a kimagasló tehetségű fiatal és vannak persze olyan évek is, hogy legtöbbjük teljesen „átlagos” művészi adottságokkal rendelkezik. Léc alá pedig én sem szeretnék menni, de ezt nem mindig könnyű elérni. Meg kell érte dolgozni. Többet-kevesebbet. A közönséget azonban soha nem szabad lenézni és abban reménykedni, hogyha a fiúk tütüben fogják táncolni a hattyúk tavát, majd úgyis tapsolni fognak. Nagy segítség, hogy abban az időszakban, amikor a gyerekek a közép GIMISZ-be járnak, megismerem a „kemény mag” képességeit, mert így könnyebben tudom rájuk szabni a kiválasztott darabot.

 

Mónika kislányával és legjobb barátnojével, Varga Emesével

Nemrég az egész felvidéki magyarság együtt izgulhatott a Testről és lélekről c. film főszerepéért Oscar-díjra jelölt Borbély Alexandrának, aki annak idején kifejezetten a GIMISZ miatt felvételizett a komáromi Selye János Gimnáziumba. Gyakran látni a volt „gimiszeseket” színpadon vagy a tévé képernyőjén?

Hihetetlenül jó a „gimiszes” diákokkal együtt dolgozni. Sokukkal a mai napig rendszeresen tartom a kapcsolatot. Érdekel mi lesz azokból a gyerekekből, akik a kezem közül kikerülnek és azt látom, hogy rendkívül jól veszik az akadályokat. Borbély Szandra, Csémy Balázs, Habodász István, Hostomský Fanni, Melecsky Kristóf, Molnár Gusztáv, Ficza István, Szebellai Dániel, Szurcsík Ádám, Ponty Tamás neve mostanra nem csupán itthon, a Felvidéken, de a magyarországi színházi berkekben is ismerősen cseng. Mindannyian sokat foglalkoztatott, sikeres színművészek. Végtelenül büszke vagyok rájuk. A három ill. négy évvel ezelőtt végzett évfolyamból pedig ketten is bekerültek a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Aranyosi Zsolt, Hernandez Franco Vivien pedig televíziós műsorkészítő szakra nyert felvételt.

 

Mónika kislányával Rozália Lujzával

Napközben a munkahelyeden pályázatokat írsz, szervezed a Jókai-napokat, a nyári színjátszó tábort, a Duna-menti tavasz válogatóját, a művelődési központ előadásait, délutánonként próbálsz a GIMISZ-szel, angolt tanítasz…és még sorolhatnám. Kisgyerekes anyukaként honnan van ennyi mindenre energiád?

Nálunk Hetényen az volt a szokás, hogy iskola után csoportosan mentünk haza. Másodikos koromban egy igazi, fagyos téli napon az „alszeg” felé tartó gyerekeket testületileg mind bevezényeltem a nyakig érő hóval borított árokba. Másnap a tanító néni azt mondta anyukámnak, hogy ha most kellene pályát javasolnia nekem, akkor biztos katonatisztnek küldene. Később ezeregy elfoglaltsággal igyekeztek a pedagógusok is, a szüleim is lekötni a rengeteg szabad energiámat, nehogy valami diákcsínyen tudjam törni a fejemet. Így korán megtanultam könnyen átváltani egyik tevékenységről a másikra. Emiatt nagyon szerencsésnek is érzem magam. Amikor harmincnyolc éves koromban megszületett a kislányom Rozália Lujza, azt gondoltam, innentől kezdve lassítanom kell, ennyi mindent nem lehet tovább párhuzamosan csinálni. De már az első hónapban bebizonyosodott, hogy szigorú, pontos napirendet követve ugyanúgy belefér minden az életembe, mint addig. Édesanyáméknak végtelenül hálás vagyok, mert az első perctől kezdve rendkívül sokat segítenek, ahogy a férjem is, aki fantasztikusan jó apuka. Hatalmas támasz, hogy Jánossal,‒ akit hat éves korom óta ismerek, még a történelem érettségim alatt is ő volt az érettségiztető biztos, ám csak jóval később, felnőtt fejjel találtunk egymásra, ‒ mindent meg tudunk osztani egymással. Igazi, nagybetűs társ. Mindenben. Nagyon szeretjük egymást. Közös, nagy tervünk, hogy egy ilyen elidegenedett, értékvesztett korban becsületes embert neveljünk a lányunkból. Azt hiszem, ez életünk legnagyobb kihívása.

 

Mónika férje Bajkai János kislányukkal

Míg egy kőszínházban öt-tíz ember dolgozik egy darab színrevitelén, addig Te egyszemélyben vagy művészeti vezető, dramaturg, rendező, jelmeztervező és még sorolhatnám. A férjeddel, aki végzettsége szerint történelem tanár, meg szoktad beszélni az ötleteidet, elképzeléseidet?

Szegény nagymamám gyakran szokta emlegetni, hogy én kicsi gyerekkoromtól kezdve mindig azt mondtam, ha valami lecke nem ment könnyen a fejembe, hogy nem baj, majd reggelre megálmodom. Ez a gondolat végigkísér az egész életemen. Ha nehéz döntés előtt állok, vagy valami dilemmám van, őrlődök rajta egész nap, délután elengedem, este elmegyek aludni és reggelre tudom a megoldást. De nem mindig hallgatok a megérzéseimre. Néha átértékelem és inkább a józan eszemet követem. Természetesen, ha hazaérünk, beszámolunk egymásnak az aznapi munkánkról, gondjainkról, sikerélményeinkről, de mindezt igyekszünk nagyvonalakban. Nem szeretjük hazavinni a munkát, leterhelni vele a másikat. Az otthon a családé. Este kilencig „főállású” anyuka vagyok. A hétvégéket is igyekszem szabaddá tenni, hogy érdemben együtt lehessünk. Két-három évvel ezelőtt még nagyon nehéz volt kimondani, hogy ezt vagy azt már nem vállalom el, nem csinálom meg, mert hatalmas megfelelési kényszer és bizonyítási vágy munkálkodott bennem, de mostanra sikerült megtanulnom nemet mondani. A családért. Így elegendő minőségi időt tudunk együtt tölteni. Ha csak tehetjük, megyünk ki a természetbe, mert mindketten ott tudunk csak igazán feltöltődni, pihenni. Remélem egy szép napon sikerül kiköltöznünk Hetényre, mert engem oda kötnek a gyökereim, a szoros családi kötelékek és a nagymamámmal töltött gyerekkori emlékeim. Szeretem Komáromot, itt élek, itt dolgozom, de a szívem mélyén, legbelül, a mai napig hetényi maradtam.

(komaromonline.sk)

az interjút készítette Janković Nóra


  •   

Hozzászólások

hozzászólás

About the author

komaromonline.sk

Like Us On Facebook