Fazekas Zsuzsanna: A gyülekezetet szolgálni nem munka, hanem kegyelem

2019/2/1

az interjút készítette Janković Nóra 

A Komáromi Református Egyházközség lelkészi hivatalának kapujában várakozva eszembe jut, hányszor hány helyen hallhattuk már szavait, mondatait, melyek mindig bátorítottak, erőt adtak és hitet, nekünk, véges emberi létben élőknek a végtelen isteni kegyelemben, ami nélkül „elhagyatnak akkor mindenek”. Nagy felelősség egy gyülekezetnek megmutatni az utat, a csöndben meghallani az igét, ahogy teszi azt Fazekas Zsuzsanna a komáromi gyülekezet lelkésze.

Nehezen talált szabad időpontot. A laikus nem is gondolná, hogy mennyire sokrétű a lelkészek munkája. Pontosan mi tartozik Önnek, mint gyülekezeti lelkésznek a hatáskörébe?

Nagyon szerteágazóak a szolgálatok. Öt lelkész, négy hitoktató, valamint majd 70 önkéntes szolgál rendszeresen a komáromi gyülekezetben. Amióta a férjemet (Fazekas László szerk.megj) megválasztották püspöknek az én feladatkörömbe tartozik a gyülekezeten belüli lelki élet szervezése, a diakónia, vagyis a szeretetszolgálat ( idősek, betegek, nagycsaládosok, hajléktalanok segítése) koordinálása. Nagyon hálás vagyok Istennek azokért az igaz segítőtársakért, akiket elhívott a gyülekezeti szolgálatra.

Hazánkban a rendszerváltás után indult el érezhető pozitív változás, addig a felszentelt lelkésznők is többnyire diakóniai munkát vagy hitoktatást folytattak. Önt tizenhét évvel ezelőtt, amikor elkezdte lelkészi szolgálatát, könnyen elfogadták?

Ma már csak elvétve működik ez a régi sztereotípia. Kevesen tudják, hogy a felvidéki református egyház kötelékén belül a 60-as évektől teljesítenek szolgálatot női lelkészek. Komáromban azonban 1996-ig mind a lelkészek, mind a presbitérium tagjai kizárólag férfiak voltak. Negyven férfi volt a vezetőségben! Azóta ez, ha nem is egyik napról a másikra, de jelentősen megváltozott. Ma már összegyházi szinten is a felvidéki református lelkészek fele a „gyengébb” nemhez tartozik. Pedig egy nőnek nem mindig könnyű vezetnie egy gyülekezetet. Annak ellenére, hogy nekem könnyebb a helyzetem, hiszen a gyülekezet gazdasági, építkezési feladatai a férjem felelőssége, én is érzem néha, hogy „belekeményedek”.

Sajnos a nők karrierje az egyházon belül gyülekezeti szinten el is éri az „üvegpalafont”. A vezetői pozíciókban, a zsinati testületben, a teológiai karok oktató gárdájában jobbára férfiak vannak. Még a felvilágosult, liberális Németországban vagy Finnországban is csak minden tízedik püspök nő. Soha nem érezte úgy, hogy az egyházi hierarchia megvonja Öntől a tovább lépés lehetőségét?

Tudom, hogy a világ szellemisége a feminizmus irányába tolódik el, és az egyenrangúság, egyenjogúság a nők „harcának” alapelvárása lett, mégis úgy gondolom, Isten nem hiába teremtette különböző habitussal, különböző feladatokra, eltérő szerepekkel a férfit és a nőt. Okkal mondja azt az Úr, hogy a családfő a Férfi. Például, ha egy nő elindul a gyülekezet irányába, sokszor családon belül is magára marad a hitével. Ellenben, ha egy férfit szólít meg Isten, akkor az egész családja betagolódik a gyülekezetbe. A gyülekezet pedig úgy működik, mint egy nagy család. Az ige szerint a nő kettős védelem alatt áll. Egyik védelmezője Isten, a másik pedig a férfi. Nem baj, ha ennek tudatában vagyunk. Máskülönben egyházunkban a nők a férfiakhoz hasonlóan jelölhetők és választhatók magasabb tisztségekre.

A komáromi református gyülekezet országos viszonylatban is a legnépesebbek közt van számontartva. Ez a hétköznapokban, a tagok aktivitásában is megmutatkozik?

Igen. Gyülekezeteink 2/3-a nő, akik eredendően érzékenyebbek, empatikusabbak, lelkileg könnyebben megérinti őket Istennek a szeretete. Fokozottabban segítenek a gyakorlati szolgálatban is. Gyülekezetünkben is így van ez. Városunkban 137 évvel ezelőtt alapították meg a Komáromi Protestáns Jótékony Nőegyletet, mely az egyházi szervezetek munkáját betiltó 1945-ös törvény életbelépéséig működött. A rendszerváltás után az egyház hűséges tagjai, Oláh Ilona tanárnő vezetésével újra indították ezt az egylete. Húsz év után már egy jól működő, aktív szervezetet vehetett át Dr. Körtvélyesi Piroska, aki áldozatos munkával, napi szinten szervezi a 88 tagot számláló közösség hitmélyítő, egyháztársadalmi, közösségépítő és diakóniai munkáját. A gyülekezeten belül is sok mindent magukra vállalnak, például ők segítenek a szeretetvendégségek szervezésében. De nem csak a nőegylet tagjaira számíthatunk, sok önkéntes is segíti a munkánkat. Ők azok, akik a „hanghordozókra” felvett istentiszteleteinket heti rendszerességgel, valamint az egyházközösségünk hírmondóját, a Kis Tükröt, eljuttatják azoknak az idős, beteg egyházközösségi tagoknak, akik nem tudnak kimozdulni otthonról. A lejátszókat a gyülekezet biztosítja, jelenleg tíz darab van „körforgásban”. Önkénteseinkre nem csupán a betegek, de a nagycsaládosok, és az egyszülős családok támogatásában is rendre számíthatunk.

Annak idején a Prágai Károly Egyetem Teológia karán végzett. Miért érezte szükségét annak, hogy tudását bővítse és elvégezze a Selye János Egyetemen a magyar-kateketika szakpárosítást is?

Kassai diákéveim alatt gyakran vettem részt anyanyelvi versenyeken. A magyar nyelv szerves része az életemnek, létemnek. Szeretem, a magyar szó hatalmát, erejét, szépségét. Ha egy lélegzetvételnyi szabad időm akad, azonnal könyvet veszek a kezembe. Így a Selye János Egyetem megindulását kiváló lehetőségnek éreztem arra, hogy magyar szakosként még inkább „hazataláljak” a magyar nyelvbe. Végtelenül szeretem a magyar irodalmat, a magyar költészetet. Ráadásul kateketika szakon végre lehetőségem nyílt arra, hogy az anyanyelvemen tanulmányozzam a Szentírás csodálatos nyelvezetét.

Gyerektáborokat szerveznek, óvodákban és iskolákban tartanak hittanórákat. Mennyire fogékonyak a gyerekek a hitre?

A gyermeki szív az nyitott. “Neveld a gyermeket a neki megfelelő módon, még ha megöregszik, akkor sem tér el attól.” – olvashatjuk a Példabeszédek könyvében. Néha kamaszként ugyan elbizonytalanodnak a hitükben, eltávolodnak az egyháztól, hogy aztán felnőttként visszataláljanak a helyes útra, Istenhez. Nem véletlenül mondja Jézus, hogy „ha olyanok nem lesztek, mint a gyermekek, nem mehettek be Isten országába”. Ami azt jelenti, hogy nekünk felnőtteknek, ugyanolyan feltétel nélküli bizalommal, őszinte hittel kellene felnéznünk az Atyára, mint amilyennel a gyermekek néznek a szüleikre. Mindennek érdekében, heti rendszerességgel tartunk gyermek-istentiszteleteket, ahol önkénteseink foglalkoznak a kicsikkel. Helyet biztosítunk a gyülekezetünkhöz tartozó Napsugár csoportnak, melynek tagjai (kilenc halmozottan sérült gyermek és szüleik) hetente találkozhatnak és egy bátorító, sorsközösséget vállaló közegben megoszthatják egymás között a tapasztalataikat, gondjaikat.

Hamarosan megnyitja kapuit városunkban a református egyház óvodája és bölcsődéje. Nagy az érdeklődés?

Valószínűleg áprilisban, az átadás után, még nem indul teljes kapacitással, de ez természetes. Intézményünk hatvan óvodás korú és huszonnégy bölcsődés gyermek befogadására lesz alkalmas. Nagy öröm és nagy kihívás ez most nekünk. Természetesen attól függetlenül, hogy egyházunk az intézmény fenntartója, hitbéli hovatartozástól függetlenül bárki kérvényezheti gyermeke felvételét.

A legkisebbek néha rendkívül zavarba ejtő kérdéseket tudnak feltenni. Feltételezem, sokat segített Önnek, hogy három gyermek édesanyjaként jobban megismerte a gyermekek világát. Mennyire volt nehéz összeegyeztetni az anyaszerepet a lelkészi hivatással?

Isten nagyon bölcsen építi fel az ember életútját. Időről-időre más szerepek kerülnek előtérbe. Volt olyan időszak, amikor az anyaszerep volt az elsődleges, és eljött az idő amikor ismét a gyermeki szerepre került a fő hangsúly. Eleinte, gyakran vívódtam, próbáltam magamban felállítani a sorrendet, eldönteni a prioritást, míg egyszer, miután a gyerekek elindultak az iskolába, óvodába, megnéztem a naptáramban mi mindent kell az nap a gyülekezeten belül elintéznem, és hirtelen azt éreztem, nem fog menni. Végtelenül fáradtnak, elcsigázottnak éreztem magam. Elkezdtem imádkozni, útmutatásért fohászkodni, majd kinyitottam a Bibliaolvasó Kalauzt, amiben a napi ige a Példabeszédek könyvéből volt: „Ha nincsenek ökrök, üres a jászol, de a gabona bősége az ökrök erejétől van.” Akkor nagyon mélyen megértettem, hogy gyülekezeti szinten is, családon belül is, Isten ajándéka, hogy van kiről gondot viselni, és ehhez Ő az erőt is és az áldást is meg fogja adni.

A két fiú után, családjuk „legkisebbje” is hamarosan befejezi főiskolai tanulmányait, és önálló életet kezd. Nem hatott nyomasztóan Önökre az elcsendesült családi otthon?

Miután kirepültek a családi fészekből a gyermekeink, Isten azt a feladatot bízta rám, hogy ismét gyermek legyek édesanyám mellett, aki évekig velünk együtt élt. Az utolsó másfél évben már fekvőbeteg volt, folyamatos ápolást igényelt, és akkor, amikor a legnehezebb volt, Isten megszólított a 84. zsoltárral: „Boldog ember az, a kinek te vagy erőssége, s a te ösvényeid vannak szívében…Átmenvén a Siralom völgyén, forrássá teszik azt… Erőről erőre jutnak, míg megjelennek Isten előtt a Sionon.” Akkor tudtam, hogy Isten elég erőt ad majd az édesanyámnak is, és nekem is. Miközben édesanyám elfele ment, az unokám készült a világrajövetelre. Csak miután édesanyám itt hagyott minket, s gyermekszerepem befejeződött, értettem meg, hogy minden szerephez az adott nekem erőt, hogy Isten gyermeke vagyok. Ez a szerep pedig nincs időhöz kötve, Krisztus által örökké tart. A kis unokánk megérkezésével pedig egy csodálatos ajándékot kaptunk az Úrtól.

A pedagógus azonban nem sokat tehet, ha otthon a család más értékrendet képvisel. Ön és férje, Fazekas László püspök évek óta rengeteget tesznek azért, hogy a minél több családba megmaradjanak ill. visszakerüljenek a keresztény értékek. Milyen módon segítik a családokat a bibliai életszemlélet megerősítésében?

A Kárpát-medencei magyarság körében a múlt év a Családok éve volt. Ennek keretében belül volt egy igehirdetés sorozat, melyeken igyekeztünk a ki nem mondott kérdésekre válaszolni. Emellett rendszeresen szervezzük meg Bálint-napon a házasok napját, júniusban nagyszabású családi napunk volt több mint száz résztvevővel, egyhetes kirándulásokat szervezünk a családoknak, és hitbeli kérdésekkel, személyes, családi problémákkal is felkeresnek bennünket gyülekezeti tagjaink, fiatalok és idősebbek egyaránt. Ezek a lelkigondozói alkalmak, beszélgetések számomra is sok tapasztalatot, hitbeli megerősödést jelentenek. Igyekszünk olyan alkalmakat szervezni, melyeknek a célja az emberi kapcsolatok, az elköteleződés és ami a legfontosabb az egymás iránti szeretet és az elfogadás megerősítése.

Csak a társadalmi-gazdasági változások hatása a családmodellek is megváltoztak. Elvétve találni olyan családot, ahol még több generáció élt egy fedél alatt, ahol az otthon ápolás, gondoskodás megoldható. Egyre több idős ember él magányosan.

Sajnos tényleg így van. Ezért láttuk fontosnak a Timóteus-ház megnyitását, ahol Alzheimer-kórban, szklerózisban, demenciában szenvedő idősek találhatnak otthonra. Jelenleg az intézmény teltházzal működik, harmincnyolc lakója van. Hetente tartunk az otthonban istentiszteletet, ezzel is segítve az ott élők hitének megerősödését. Rendszeresen tartunk biblia órákat, lelki gondozást, emberileg minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy szebbé, jobbá tegyük napjaikat életük utolsó szakaszában.

Az ember számára rendkívül meghatározó, hogy milyen tanításokat, példát hoz magával a szülői házból. Mélyen hívő családból származik?

Édesapám református volt, édesanyám pedig római-katolikus. Mi édesapám hitére lettünk megkeresztelve. Közben édesanyám volt a hitét gyakorlóbb. Amikor közöltem velük, hogy teológiát szeretnék tanulni, ami a szocialista érában nem volt egy átlagos dolog, örömmel fogadták. Édesanyám is, aki a „szeretem a magamét és tisztelem a másikét” elv szerint élt. Jóval később, már anyaként, amikor az én fiam indult Angliába egyetemre, értettem meg, hogy milyen nehéz lehetett számukra, amikor engem tizenhét évesen, Nagyráskáról elengedtek Prágába, ahonnan tizenöt óra alatt lehetett hazaérni. Mindvégig nagyon jó kapcsolatom volt a szüleimmel, édesanyámmal főleg, és mindig megbízott bennem. Amikor aztán tele kamaszos hévvel és talán daccal, elkezdtem az egyetemi tanulmányaimat, már tisztán, erősen éreztem az elhivatottságot. Istennek célja és tervei voltak velem.

Isten útjai kifürkészhetetlenek. Feltételezem, hogy ott, Prágában, az otthonától majd hétszáz kilométerre ismerte meg a leendő férjét is.

Igen. Én elsős voltam, ő pedig már végzős, amikor összekötött minket a szerelem. Két év múlva megtartottuk az eljegyzést. Időközben ő Komáromba került segédlelkésznek, majd, amikor harmadikos lettem összeházasodtunk. Attól kezdve én ingáztam. Az utolsó két évet már individuális hallgatóként végeztem. Anyukaként, mert közben megszületett a két fiunk, László és Máté. Nem volt könnyű időszak. Volt, hogy annyira elfáradtam, annyira elfogyott az erőm, hogy megfordult a fejemben, hogy feladom. Akkor az évfolyamvezetőnőnk, az egyháztörténelem professzornője, aki annak idején maga is bölcső mellett készült a vizsgáira, vette a fáradtságot és írt nekem egy bátorító levelet. Erőt adott. Miután befejeztem az egyetemet, elmentem utána a kisfiammal és egy nagy csokorral, és megköszöntem neki a bátorítást, az útmutatást. Nehéz pillanatokban Isten mindig rendelt mellém valakit, aki segített, támogatott, bíztatott.

A lelkészek feladata sokszor nehéz, érzelmileg megterhelő, hiszen ők azok, akiknek ki kell mondaniuk „Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak…“ Mi segít Önnek legjobban a felejtésben, a feltöltődésben?

Legjobban a természetben tudok relaxálni, kikapcsolódni. Közel húsz éve horgászom. Áprilistól-novemberig nem egyszer köszönt rám a hajnal a kanális parton. Eddig a legnagyobb fogásom egy hat kilós ponty volt, de most nyáron megesett, hogy másfél óra alatt 24kg halat sikerült kifognom egy magán tavon. Sőt, nyulakat is tartok. Nagyon szeretem a kertet, a virágokat. Minden tavasznak azzal az elhatározással indulok neki, hogy nem kertészkedem, mert a nyár sűrű feladatai között már nem lesz rá sok időm, de a böjti szelek szárította föld szaga újra és újra kicsalogat a kertbe. Valahol a lelkem mélyén falusi lány maradtam.

A segítő szakmákban dolgozókat veszélyezteti leginkább a kiégés. Mi segíti Önt a hétköznapokban a hite, az elhivatottsága megőrzésében?

Általában reggel négy-öt óra körül kelek, igeolvasással indul a napom, hiszen ahogy a testnek szüksége van a táplálékra, úgy a léleknek is. Nagyon hálás vagyok a férjemnek mert, ha a terhek súlya alatt lelkileg megfáradok, ő kívülállóként, racionális szempontból nézve a helyzetet, mindig visszazökkent a helyes vágányra. Ha fáradt vagyok, kudarcokat élek meg, mindig arra gondolok, hogy Jézus azt mondta a tanítványainak az utolsó vacsorán, hogy: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket. “

(komaromonline.sk – Janković Nóra, fotók: Fazekas Zsuzsanna archívuma)