2.0 karantén a Selye gimiben
Pozitívan kell hozzáállni! – legalábbis ezt halljuk mindenkitől, miközben a járvány gyökeresen megváltoztatja az életünket, előre láthatóan nem éppen a legjobb irányba.
Vitathatatlan, hogy ez az időszak mindenki számára tele van idegörlő megpróbáltatásokkal. Külső szemmel úgy tűnhet, a diákoknak most „aranyéletük“ van, hiszen egész nap otthon lehetünk és lebzselhetünk, és ha esetleg éppen kedvünk szottyan, megcsináljuk azt a néhány feladatot, amit a tanáraink küldtek nekünk. Valójában viszont ez közel sincs így. A Selye János Gimnázium diákjainak nagy része úgy vélekedik, sokkal megterhelőbb iskolásnak lenni ilyen módon. Miért? A válasz először nem feltétlenül egyértelmű, viszont minél többet gondolkodom rajta, annál inkább látom, mennyi minden veszik el az életünkből azáltal, hogy karanténban vagyunk. Ami kifejezetten a mi iskolánkat illeti, leginkább az elsős diákjainkat sajnálom. Az ő elképzelésükben jelenleg úgy élhet a Selye János Gimnázium, mint egy dolgozatokat, feleltetéseket egymás hátára halmozó intézmény, ahol csak a tanulás körül forog minden, hisz nekik eddig még alkalmuk sem volt igazán megtapasztalni, milyen is az a bizonyos „selyés diákélet“. A gimibálok, az elsősök avatása, különféle ünnepségek és akciók, még az első évfolyamban abszolválandó úszótanfolyam is – mindezekről csak az idősebbek elbeszéléseiben hallhattak. Pedig ez tagadhatatlanul a gimnáziumunk egyik legnagyobb erőssége: a tarka, gazdag diákélet. Ezek mind elmaradtak, a diákokat így sok-sok potenciális élménytől megfosztva, s ami talán még hátrányosabb: a diákoknak egyszerűen nincs motivációjuk a tanulásra. Ez egy olyan probléma, melyet a diákönkormányzat jelenleg igyekszik orvosolni, interneten keresztül ötletelünk, hogyan lehetne ebben a kényes helyzetben is egy kis színt vinni az iskola életébe.
Az első, márciustól júniusig tartó karanténhoz képest jóval megterhelőbbnek tartom a mostani online oktatást. Szembetűnően nagyobb az online megtartott óráink száma, többek a feladott házi feladatok is – ennek az oka minden bizonnyal az, hogy a tanároknak már közel sem annyira új és szokatlan a helyzet, mint az előző tanévben, sokkal könnyebben tudnak tájékozódni, ahogyan mi, diákok is. Valamint az is bizonyára közrejátszik, hogy egyáltalán nem ért minket meglepetésként a karantén, tehát tudatosan készültünk arra, hogy akár a következő héten újra előállhat a már ismert helyzet.
Mivel több az online óránk, több feladatot kapunk, kevesebb a szabadon maradt időnk. Eddig tanulás mellett sok időm maradt az önművelésre is: hímeztem, sütöttem, olvastam, zenéltem. Még mindig elegendő szabadidőm maradt a hobbijaimra, viszont már jelentősen kevesebb mint előtte. Harmadikos diákként már van egy elképzelésem arról, hogy milyen irányban szeretnék a jövőben elhelyezkedni, mely tantárgyakból szeretnék jövőre érettségizni. A tanulásba fektetett energiámat is eszerint próbálom beosztani, több időt fordítok azokra a tantárgyakra, amelykre a terveim szerint a jövőben szükségem lesz. Mivel minden nap más időpontban vannak óráink (néha egy óra elmarad, néha áthelyezzük egy óra időpontját), nincs egy megszokott, működő napirendünk. Az átlaghoz képest jóval több időt töltünk a számítógépek, telefonok előtt, és saját magamon is tapasztalom ennek a káros hatásait. Gyakorta fáj a hátam és a nyakam, egy olyan nap után pedig, mikor több online óránk van az átlagosnál, a szemeimet is irritáltnak érzem. Több diáktársamtól hallottam, hogy bizony igen nehezen bírják magukat formában tartani, főleg a szigorú kijárási tilalom mellett.
A fentiekben csupa negatívumot soroltam fel, és bár ennek nyilvánvalóan megvan az oka, azért nem szabad megfeledkeznünk a pozitív dolgokról sem. Pozitívum az, hogy van időm megnézni egy háromórás filmet; van időm elkezdeni egy könyvet, amit már hónapokkal ezelőtt kikészítettem az éjjeliszekrényemre, viszont eddig még nem jutottam el hozzá; van időm megtanulni croissant-t sütni; van időm arra, hogy felhívjam a családtagjaimat. Minden bizonnyal nem életünk virágzó aranykora ez, viszont egy gondolat magját sikerült elültetnie a fejemben a tavaszi időszaknak, s ezt a magot igyekszem most tovább gondozni: meg kell tanulni meglátni a jót.
(Mikulec Amina, III.B)
