Varju Tamás: Alázat és elhivatottság nélkül nincs siker

2019/3/17

az interjút készítette Janković Nóra 

Komárom csendes, békés kis utcájában téblábolok. Tudom, hogy valahol itt, megbújva kell lennie a világszínvonalú VARJU & Co bőrmíves műhelynek, melynek hírét ismerik óceánon innen és túl. Végül a „sarokban”, az évszázados fák árnyékában, szerényen megbújva megtalálom. Odabent a bőr meleg illata, a falakon szerszámok, a mestergerendán papírtekercsek, az évszázados munkaasztalon színes bőrminták, a műhely közepén egy lenyűgöző „csodamasina” és a tulajdonos, Varju Tamás bőrmíves fogad.

Valahogy úgy képzelem, hogy ha az ember ide reggel belép, máris jobb lesz a kedve és a napja.

Pontosan így érzem én is. Szeretem elkezdeni a munkát és ha flottul megy minden, általában ez a jó érzés végig kíséri a napomat. Ehhez persze az is kell, hogy az ember szeresse a szakmáját. Magamat ismerve biztos vagyok benne, hogy képtelen lennék olyasmivel foglalkozni, amit nem szeretek, ami nem alkotómunka, ami lelkileg nem tölt fel. Persze velem is megesik, hogy valami nem úgy alakul, ahogy én azt elképzeltem, terveztem és a kedvemet szegi, de általában könnyen túl teszem magam a bosszantó helyzeteken.

Cipész, szabó, csizmadia, szűcs, bőrműves…ma már a fiatalok körében csak hírből ismert, ritka szakmák. Ön mikor találkozott először és hogyan a bőrművességgel?

Nagyapám afféle ezermester volt, én meg kíváncsi gyerek. Sokszor figyeltem őt munka közben, így korán megfogott a „kétkezi “munka. A mai napig, ahogy tőle láttam, szeretem javítgatni a régi dolgokat.. De azt már általános iskolás koromban tudtam, hogy hozzám a bőr áll a legközelebb. Később, amikor már a délelőttjeimet a középiskolapadjában töltöttem, autodidakta módon, hobbiból próbáltam elsajátítani a bőrmívesség alapjait. Lehet, hogy a bőrözés megmaradt volna ezen a szinten, ha a sors nem sodort volna a néptánc felé. A táncháztalálkozókon ismerkedtem meg közelebbről a magyar népművészettel, ami ugyanolyan páratlan a világon, mint a magyar néptánc. Készítettem is egy tarsolyt, amire akkor nagyon büszke voltam, pedig ma már nem is nevezném annak. Tudtam, hogy fejlődni, tanulni szeretnék, csak azt nem, hol és kinél, mivel a szocializmus évei alatt a mi régiónkban, ahogy a többi iparos mesterség, a bőrművesség is szinte teljesen eltűnt. A céheket megszűntették, a kis műhelyeket államosították, a nagytudású mesterembereknek meg már nem volt hol átadniuk a mesterségbeli tudást az inasoknak, a segédeknek. Gyakorlatilag megszűnt a hivatalos után-képzés. A Mesterségek-ünnepén járva figyeltem fel az akkor még működő, budapesti Népi Mesterségek és Művészetek Főiskolájának pályaválasztási tájékoztatójára, ahol aztán öt évig tanultam bőrtárgykészítő-tanár szakon. Diplomázás után tanítottam, közben dolgoztam jó pár mester mellett. Mindegyiküknek megvolt a maga erőssége, mindenhol ragadt rám valami. A bőrmívesség egy olyan szakma, amit minél tovább űz az ember, annál jobban látja, hogy még mindig van mit tanulnia, még mindig van hová fejlődnie. Csak mivel lokálpatrióta vagyok, egyre jobban hiányzott Komárom.

Komáromban és a környékén nagy hagyományai vannak a népzenének és a néptáncnak. Mennyire nehéz elkészíteni az ehhez kötődő tradicionális népi tárgyakat?

Egy szütyő, egy pásztortáska elkészítésében gyakorlatilag benne az egész szakmai abc: fűzések, fonások, domborítások, szegések, antikolás, patinázás, szironyozás (színesre festett bőrszalagokkal való díszítő varrás), csontmunkák. Külföldön ezekre a táskákra, tarsolyokra hamar felkapják a fejüket. Ezekből soha nem készül két egyforma darab, hiszen ahol megjelenik a „sorozatgyártás” ott már nem beszélhetünk népművészetről. Annak pont az egyediségében van a lényege. Persze minden mesternek megvannak a kedvenc motívumai. Nekem is. Csak ezeket változatos formában kell rádolgozni a tárgyakra. Régen az ötvösség és a bőrmívesség szorosan összefonódott. Az ötvösök domborítottak, poncoltak (mélyítették a beütéseket), csak ők nemes fémmel díszítették a vezéreknek a „veretes” tarsolyokat. A szegényebbeknek be kellett érniük a bőrből készült és domborítással díszített tarsollyal. A mai felgyorsult élettempónk és aktívabb életvitelünk mellett, hiszen egy nap akár hússzor is kinyitjuk a táskánkat, azonban ez a régi, hagyományos un.dúcos domborítás nem lenne időtálló. Hogy ne laposodjon el a minta, én még a két alapanyag közé beillesztek egy plusz bőrt, így a betétezett domborítás maradandóvá válik.

Ezek szerint a munkájának minden szakasza más, nincs benne semmi monotonitás?

Termékeink nagy részét az online shoppunkon keresztül értékesítjük és a vásárlók igénylik, hogy azok a termékek, amelyek fent vannak az oldalon folyamatosan elérhetőek legyenek. Most éppen a minimal art hódít. Időről-időre az alap kollekciót is változtatjuk, igyekszünk tartani a lépést a trendekkel. Amíg a papírra megrajzolt tervből kézzelfogható, hibátlan termék lesz az úgy egy év. Általában a negyedik prototípus az, amire rábólintok és azt mondom, ez már így jó. Sok megrendelőnk igényli, hogy az ő elképzelése alapján készítsünk neki egyedi táskát, irattartót, kardtokot vagy éppen lámpaernyőt. A hölgyek gyakran kérnek tőlem olyan fazonú táskákat, melyek csak különleges, egzotikus bőrből kivitelezhetők. Többnyire „félúton” még egyeztetek a megrendelőkkel, mert ilyenkor még lehet változtatni, tovább gondolni a tervet, de ha már össze van varrva nehéz. Nem lehetetlen, de idő- és munkaigényes úgy megoldani, hogy azt ne lehessen észrevenni.

Ha valaki olyan ötlettel áll elő, ami első hallásra megvalósíthatatlannak tűnik, akkor Ön megpróbálja elmagyarázni, hogy szakmai szempontból miért nem lehet realizálni vagy kihívásként tekint a kérésre és megpróbálja megoldani?

Sokszor megesett már, hogy valaki kitalált valamit, amiről ő ugyan úgy gondolta, hogy zseniális ötlet, de valójában badarság volt. Sokan nem látják be, hogy mint minden kézműves szakmának, a bőrmívességnek is az alapja, hogy minden tárgyhoz meg kell találni a megfelelő alapanyagot. Nem lehet mondjuk ugyanolyan szilárdságú, rugalmasságú, vastagságú bőrből pénztárcát, kártyatartót készíteni, mint utazó táskát. Viszont, ha jól átgondolt az elképzelés, némi kreativitással meglehet oldani. Még ha nem is mindig azonnal. A kreatív mesterségeknek része a kudarc. Abban az esetben, ha valamit nem tudok megoldani, félre teszem. Egy hétre, egy hónapra és aztán visszatérek rá. Megesett már, hogy valamin rengeteget rágódtam, de sehogy sem találtam a probléma nyitját, míg az egyik éjjel arra nem ébredtem, hogy megvan a megoldás. Igazán ezek a helyzetek viszik szakmailag előre az embert. Addig azonban soha nem adok ki egy tárgyat a kezemből, míg nem vagyok vele maximálisan megelégedve. Nekem nem a mennyiség a fontos, hanem a minőség. Egy nap- egy pénztárca, de az legyen tökéletes!

A most forgalmazott alapanyagokból lehet olyan tartós tárgyakat készíteni, mint amilyeneket a „régi világban “varrtak?

Általában közép-felső kategóriás bőrökkel dolgozom, természetesen vannak top kategóriás alapanyagaim. A szíjakat Angliából, Skóciából és Írországból behozott bőrökből varrjuk, mert az ott élő állatok alkalmazkodtak a helyi hűvösebb klímához, így sűrűbb, kötöttebb a rostjuk és picit zsírosabbak. A fiatal állatoknak általában rugalmasabb, puhább, finomabb, vékonyabb a bőrük. A nagytestű állatoknak, mint a bivalyok, idősebb szarvasmarháknak vagy a vadaknak viszont vastagabb, de ezt még befolyásolja az is, hogy milyen éghajlati viszonyok közt éltek és hol. Minél északabbra megyünk az egyenlítőtől, annál erősebb, tömöttebb szerkezetű az állatok bőre, de természetesen ez fajonként változó. Kezdetben volt, hogy egy-egy bőrgyárral hónapokig „harcoltam” azért, hogy egyáltalán szóba álljanak vele. Mára már az is megesett velem, hogy egy bőrgyár képviselői látták a kész munkáimat és ők maguk kerestek meg engem. Igyekszem a nagy hagyományokkal rendelkező bőrgyárakkal együtt működni. A legjobb bőrgyárak Dél-Franciaországban, Észak-Olaszországban, a Toszkán térségben vannak, mert itt nem volt kommunizmus, nem tették tönkre a hagyományokat, a kézműves mesterségeket. Ezekben az üzemekben már jó száz éve többnyire apáról fiúra száll a tapasztalat, a tudás. Néha, találkozom kivételekkel is, de tényleg csak elvétve.

Ezek szerint a bőrművesség inkább a hagyományokra épít, mint a gyorsan változó trendekre?

A bőralapanyagoktól a cérnák színén át mindig változnak a divatirányzatok. Sokan nem is gondolnák, hogy a cérna minősége mennyire fontos a mi szakmánkban. Ha gyenge, sokkal hamarabb elkopik a használat során, mint maga a bőr. Többnyire egy 1847 óta működő francia cérnagyár 100 százalékosan természetes alapanyagokból készült lencérnáit használom. Időről-időre megjelennek a piacon újfajta, kimagasló minőségű szerszámok is, de tekintettel arra, hogy termékeink kézzel készülnek, a szerszámigényünk viszonylag alacsony. Nekünk nincs szükségünk cipzárragasztó, vasaló- vagy varró gépre. A háború előtti szerszámokkal azonban csak kevés újdonság veheti fel a versenyt. A tradicionális technikák alkalmazásához a mai napig ezek a legjobbak. Nekem húsz évembe telt mire sikerült egy régi, hagyományos szerszámkészletet összegyűjtenem. Az első darab, amire sikerült szert tennem, egy kb. 120 éves szíjvágó tolókés volt. Megjavítottam, megfentem, és a mai napig fantasztikusan jól működik. Ezekkel a patinás munkaeszközökkel teljesen más érzéssel dolgozik az ember. Érezni, hogy lelkük, múltjuk van.

Egyáltalán nem használnak varrógépet?!

Nem. Egy időben íméleztem egy külföldi kollégámmal és nem értette, hogy mit értek kézi varrás alatt, mert külföldön a kézi varrás azt jelenti, hogy kis kézi varrógéppel varrják le a bőrt. Miközben a kézi varrás az, amikor a varrásjelző nyomán (pöttyökben átlyukasztja bőrt) szépen varrótűvel öltögetünk. A másik technika pedig amikor árral lyukasztjuk ki a bőrt az öltés helyén. Most éppen várom, hogy megérkezzen pár új varrásjelző, hogy még magasabb minőségű, még finomabban, még precízebben kidolgozott tárgyak tudjanak majd kikerülni a műhelyből.

Milyen arányban érkeznek megrendelések hazai és külföldi vásárlóktól?

Igazából az a helyzet, hogy nálunk a polgári értékrend a negyvenes években eltűnt. Az elmúlt rendszer meg még kiölte az öltözködés kultúráját is. Ahogy az értékteremtő szakmunkának sincs nagyon becsülete, úgy nincs keletje az kézműves termékeknek sem. Átalakultak a vásárlási szokások, az embereknek már nem a minőség a fontos, hanem a mennyiség. Mindegy, hogy most táskáról, cipőről, kalapról vagy éppen öltönyről beszélünk, mert a végeredmény ugyanaz. A nagy többség megveszi a fast fashion bolthálózatokban amire szüksége van, majd pár hónap után eldobja. Közben két év alatt elkölt annyit, mintha befektetett volna egy minőségi darabba. A rendszerváltás után reménykedtem benne, hogy ezt a lemaradást az igényességben, a polgári életformában be lehet hozni, de nem. Még mindig iszonyatos távolságra vagyunk azoktól az országoktól, amelyeket nem súlytott a szocialista rendszer. Vásárlóim nagy része külföldi. Az angol szász országoktól Indián át Alaszkáig már rengeteg országba postáztam a termékeimet. Azok a kardtokok, amik ott vannak ön mellett, szintén külföldre utaznak. Csak már nem postával. Volt alkalom amikor Mexikóba szerettem volna feladni egy csomagot és három postáskisasszony együtt sem tudta, hogy milyen oda a díjszabás. Végül a „nagykönyvben “sikerült kibogarászniuk. A futárszolgálat gyorsabb, hatékonyabb. Jól eső érzés, amikor a megrendelő elégedett és nem csak megköszöni, de még le is fényképezi „otthoni “környezetben a vásárolt tárgyat. Más a vásárlási kultúra és etikett a „nyugati “országokban. Nagyon más.

Egy álma már valóra vált. Van még a tarsolyában több is?

Az elmúlt közel két évtizedben kegyetlenül sokat dolgoztam. Egyedül már nem is győztem, jelenleg ketten dolgozunk a műhelyben . Igyekszem visszafogni magam és tíz óránál többet nem tölteni a műhelyben. Jó lenne, ha idővel a műhelyt át tudnám adni valamelyik lányomnak. A nagyobbik lányom egyelőre más beállítottságú, őt még nem érintette meg a szakma szépsége. Ellenben a kisebbik otthonosan mozog a műhelyben. Rakodik, fest, asszisztál. Ügyesen mozog ebben a világban. Majd meglátjuk mit hoz a jövő. Mindenképp arra törekszem, hogy munkáimat-termékeimet továbbra is a minőség, a megbízhatóság, az időtállóság jellemezze.

(komaromonline.sk-Janković Nóra)