komaromonline.sk
HÍREK
Tarr György: Az életben az akaraton múlik minden
  •   

2019/5/29

az interjút készítette Janković Nóra 

 

 

Komárom, ahol a Duna és a Vág találkozik, mindig is a vízi sportok fellegvára volt, mi pedig amióta csak közvetítik a nagy világversenyeket egy emberként szurkolhatunk a sportolóinknak, ünnepelhetjük őket, a fantasztikus sikereiket, és miközben rajongva várjuk őket haza, nem gondolunk arra, hogy a sikerük mögött milyen emberfeletti munka, hihetetlen kitartás és mennyi kudarc van. Mert az élet nem fekete-fehér, senkit, a legjobbakat sem mindig kényezteti el, csak ők nem panaszkodnak, nem adják fel, hanem a legreménytelenebb időszakok után is képesek újra és újra elindulni a cél felé, mint ahogy tette azt a négyszeres világbajnok kajakozó, két olimpiai ezüstérem birtokosa, Tarr György.

Az emberek általában a negyvenedik születésnapjukat egyfajta vízválasztóként élik meg. Sokan, talán először, elgondolkodnak az eddig megtett életútjukon, mérleget vonnak, és ha úgy ítélik meg, új irányt, új terveket tűznek ki célul. Ön is így volt ezzel?

Ugyanúgy éltem meg, mint az összes eddigi születésnapomat. Mi, hivatásos sportolók, ha akarjuk, ha nem, talán jobban tudatában vagyunk az idő múlásának. Jelzi a testünk. Már nehezebben regenerálódik. Egy jó éve új célokat, terveket fogalmaztam meg magamban, arra az esetre, ha visszavonulok. Hogy mikor, az attól függ, milyen eredményeket érek majd el az olimpiai kvalifikációs versenyeken. Egy biztos, a sport világától nem fogok eltávolodni.

Hogy érzi, sikerült felkészülnie, csúcsformába kerülnie az olimpiai válogatókra?

A téli, szárazföldi alapozások és a folyami edzések során is igyekeztem gőzerővel, teljes erőbedobással felkészülni a szezonra. A múlt hétvégén zajlott Pozsonyban az első rangsoroló verseny az Európa- bajnokságra, és a két Világkupára, ahol K1 500 és K1 1000 méteren indultam. Nem igazán úgy jött ki a lépés, ahogy terveztem, de ez még nem a végleges kép, még nincs minden veszve, mert egy hét múlva a második kvalifikációs versenyen ismét rajthoz állok. Jóslatokba azonban nem bocsátkoznék, mert a sport pont attól izgalmas, hogy kiszámíthatatlan. Hiába készül fel az ember maximálisan, érzi azt, hogy kihozta magából az edzések során a legtöbbet, ha nem jól sikerül a rajt, ha nem jó pályát kap, ha nem kedvező az időjárás… Sok, tőlünk független dolog befolyásolja a sikert.

 

 

Vissza szokta nézni a versenyről készült felvételeket?

Sajnos a válogató versenyeken nem készülnek felvételek, csak a nemzetközi versenyeken. Azokat általában tízszer-hússzor is visszanézzük, és megpróbáljuk megtalálni hol-miben hibáztunk. Más hibákat követhet el az ember kajakkettesben és négyesben. Elméletileg a hat legjobb juthat ki az olimpiára. Gyakorlatban azonban kicsit másképpen néz ki, mert például 2015-ben a milánói világbajnokságon Vlček Erikkel párosban megszereztük a kvótát az olimpiára, két nap múlva pedig négyesben is begyűjtöttük a szükséges kvalifikációs pontokat, de csak négy emberre kapott a szlovák kajakszövetség kvótát.

Ön személy szerint a rövidebb vagy a hosszabb távot érzi inkább magáénak?

A hosszú táv a kitartásról szól. Ott már négyszáz méter után fáj az embernek mindene, az utolsó pár száz méteren meg már sejtelme sincs, hogyan ér majd célba. Ezzel szemben ötszáz méteren inkább a robbanékonyság számít. Nekem pedig inkább ez az erősségem. Nem mondom, hogy ez nem nehéz, nem fáj, de azért sokkal elviselhetőbb. Ettől függetlenül nekem mindegy, mindkét távon egyformán szeretek versenyezni.

Mindig jellemző Önre ez a temperamentum, vagy csak a pályán, amikor a versenyzés izgalmától megemelkedik az ember adrenalin szintje?

Mindig. Sajnos az emberi „hülyeségen” nagyon feltudom húzni magam és néha olyankor bántóan őszinte tudok lenni, ami miatt utólag mindig furdal a lelkiismeretem. Jobb lenne várni, míg elszáll a dühöm és hideg fejjel, átgondoltan lereagálni a történéseket, de hiába határozom el, hogy legközelebb visszafogom magam, a végén ugyanazokban a helyzetekben, ugyanazokban az emberi játszmákban találom magam. Pedig biztosra veszem, hogy sok konfliktust el tudnék kerülni, ha higgadtabb lenne a vérmérsékletem.

 

 

Elsősorban önmaga, a saját lelkiismerete miatt szeretne változni, vagy inkább a környezetében lévőkkel szemben érzett empátia motiválja?

Leginkább a feleségem miatt. Bár hivatalosan nem házasodtunk össze, de tíz év együttélés után én már úgy tekintek rá, mintha az lenne. Az idei szezon végére tervezem az esküvőnket. Miatta. Minden nő számára fontos, hogy a férfi hivatalosan is felelősséget felvállaljon érte, és a családjáért.

A gyerekekkel sikerült megkedveltetnie a vízi sportokat?

Igyekeztem. A nevelt lányom, a húsz éves Lisa magyar színekben versenyez. A tizennégy éves Sebastian egy-két évig kenuzott, de egy idő után belefáradt az edzés-iskola-edzés mókuskerékbe, és a hobbiszintű evezés mellett döntött. Hajtani meg nem szerettem volna. A gyereknevelésben a motiválás, a pozitív megerősítés híve vagyok és nem a szigorú fegyelmezésé, vagy éppen a büntetésé. Nem mondom, hogy a gyerekeket nem kell nevelni, csak nem mindegy, hogy hogyan adunk értelmes célokat és elérhető jövőképet nekik.

Az édesapja, aki tagja volt a Csehszlovák kenu válogatottnak, nem próbálta meg Önt is az általa már bejáratott hajóba ültetni?

Gyerekkorom nagy részét a csónakházban töltöttem, és talán hét éves koromban ültem először hajóba. Kajakba. Később próbált rábeszélni a váltásra, de nekem a kenuzás nem jött be. Valahogy mindig a vízben kötöttem ki.

Gyerekként az ember a képzeletében egyik hónapban úszócsillagnak, a másikban a kosárlabdapályák sztárjának, később meg hosszútávfutónak látja magát, belekóstol ebbe-abba, de profi sportoló csak kevesekből lesz. Mikor érezte, vagy mondta ki először, hogy ön kajakos?

Jártam az edzésekre, igyekeztem mindig a maximumot kihozni magamból, de hogy én tényleg profi kajakos lehetek, követhetem édesapám példáját, talán akkor fogalmazódott meg bennem komolyan, amikor 1995-ben bekerültem az ifjúsági válogatottba. Majd az Európa-bajnokság után, 1996-ban rajthoz állhattam a Horvátországban rendezett junior világbajnokságon, ahol kajaknégyesben 1000 méteren megszereztük a bronzérmet. Jókor jött, mert pont annak a bizonyosságnak, amit a vb adott nekem, köszönhetem, hogy a betegségem ideje alatt nem adtam fel. Folyamatosan a visszatérésre készültem.

 

 

Hosszabb időszak maradt ki az életéből?

Közel három év. Az volt a szerencsém, hogy nagyon fiatal voltam és a sportnak köszönhetően pszichikailag rendkívül kiegyensúlyozott és erős. Egyik nap még a barátaimmal ünnepeltem, másnap meg amikor elmentem az orvoshoz egy korábbi kivizsgálás eredményéért, közölték velem, hogy rosszindulatú elváltozást találtak a pajzsmirigyemen. Egy világ omlott össze bennem. Miért pont én?! Tettem fel magamnak időről-időre a kérdést a pozsonyi Szent Erzsébet Onkológiai Intézet falai közt, ahol az első, komáromi műtét után, még két másik operáció és az utókezelések vártak rám. Igyekeztem úgy tekinteni erre az időszakra, mint egy átmeneti pihenésre két felkészülési időszak között. Sokszor megesett, hogy megszidtak, mert rajtakaptak, hogy kiszöktem a kertbe futni. Minden lehetőséget megragadtam az „edzésre”, mert nem szerettem volna teljesen elpuhulni és a nulláról kezdeni mindent. Mert ha abban nem is lehettem teljesen biztos, hogy pozitív végkicsengése lesz a történetnek, abban teljesen biztos voltam, hogy amint rendbe jövök, a csónakház felé veszem az irányt.

Hihetetlen emberi akaraterőről és kitartásról árulkodik, hogy 2000-ben már ott volt a Sydneyben megrendezett nyári olimpián és Erban Róberttel, Vlček Erikkel és Riszdorfer Richárddal 1000méteren negyedik helyet ért el!

Ma már látom, hogy túl gyorsan akartam visszatérni és túlfeszítettem a húrt. Leterheltem a szervezetemet, mert hiába éreztem én egészségesnek magam, ha a testemnek, a sejtjeimnek még öt évre volt szükségük a teljes regenerálódáshoz. Addig nem sikerült egy versenyt sem megnyernem. Egy érmet sem gyűjtöttem be. De nem éltem meg tragikusan ezt az időszakot, mert ha az ember az életében már megtapasztalja a legrosszabbat, a totális bizonytalanságot, akkor ahhoz képest minden jelentéktelennek tűnik. Attól, ha egy versenyen nem úgy jön ki a lépés, ahogy azt az ember szerette volna, még nem dől össze a világ. Előttünk az egész élet, neki lehet gyürkőzni újra és újra. Persze, minden sportoló nagy vágya, hogy eljusson az olimpiára. De ha ki is jut, reálisan kell nézni, és tudatosítani, hogy nem érhet el minden olimpikon dobogós helyezést.

Honnan merítette a lelki erőt ahhoz, hogy reggelente elinduljon az edzésre, amikor éveken át nem sikerült dobogós helyezést elérnie? Nem fordult meg a fejében, hogy feladja?

Három éven át nem gondoltam rá, mert közben azért szereztünk egy világbajnoki negyedik, és egy hatodik helyet is, ami lendületet adott. Csak, amikor a 2013-as duisburgi világbajnokságon az egyik versenyszámban hetedikként, a másikban meg utolsóként értünk célba, és a londoni olimpiai válogató sem alakult a reményeink szerint, betelt a pohár. Be is jelentettem a szövetségnél, hogy végleg leteszem az evezőt. Eljutottam arra a pontra, hogy már nem láttam értelmét a további küzdésnek, és akkor Boris Bergendy és Robo Petriska rábeszéltek, hogy maradjak még egy évig. Igazuk lett, a következő évben két világbajnoki arannyal tértünk haza Moszkvából, és azóta minden évben sikerült valamilyen világversenyen dobogós helyet szereznünk.

 

 

Először 2008-ban a pekingi olimpián állhatott fel a dobogó második fokára, amikor K4 1000méteren szerzett a komáromi csapat ezüstérmet, majd ugyanebben a versenyszámban 2016-ban a Rio de Janeiróban rendezett ötkarikás játékokon ismét másodikként fejezték be a futamot. Sikerként vagy kudarcként élte ezt meg?

Ha az ember tudja, hogy a hajóban mindenki kihozta magából a maximumot, mindenkiben ott volt a lehetőség, a potenciál az aranyra, akkor azért az csalódás. Fáj a „vereség”. Mert lehet így is nézni. Ellenben, ha belegondolunk, akkor éppen mi voltunk a világ második legjobb kajak csapata ezen a távon, a londoni olimpián meg a hatodik helyet szereztük meg, ami miatt bizony sokan fintorogtak, és kritizáltak minket. Igazságtalanul, mert egyszerűen nem sikerülhet mindig minden. Lehet, hogy pont aznap, abban az órában, abban a 2perc 50 másodpercben, 500 méteren meg 1perc 20 másodpercben, amikor bizonyítani kell, valamelyikünk egyszerűen nincs a toppon. Elég, ha verseny előtt nem tudja valaki jól kialudnia magát és már el is úszik négy év munkája.

Az elmúlt két évtizedben nyert díjai közt van olyan, ami valami miatt többet jelent önnek, ami valamitől különleges?

Nem tudnék egyet kiemelni, mert mindegyiknek megvan a saját története. Van, amelyik azért fontos nekem, mert szoros küzdelemben szereztem meg, van amelyik arra emlékeztet, amikor sikerült megtörnünk egy pechszériát, a harmadikra, ha ránézek azt érzem, megérdemelt győzelem volt … mesélhetnék. De az olimpiai medálok mellett, az előbb említett 2014-es moszkvai felnőtt világbajnokságon megszerzett két arany érem a legértékesebb a számomra, mert előtte, huszonöt évvel korábban, a német válogatott tagjainak sikerült 500 és 1000méteren is elsőként célba érniük. Egyébként a mai napig ugyanolyan örömmel rakom be az új szerzeményemet a vitrinbe, mint annak idején a legelsőt.

Hiába van egy sportolónak tehetsége, szerencséje, kitartó munka nélkül nehezen lesz sikeres. A rengeteg edzés azonban áldozatokkal jár, sok mindenről le kell mondani. Mi az, amit a leginkább fájlal a sok lemondás közül?

Gyerekként még nem éreztem azt, hogy nincs időm semmire. Iskola után ugyanúgy estig kint lógtam a barátaimmal a „hetesen”, ahol laktunk. Aztán kamaszok lettünk, és a haverok csajoztak, fagyizni, moziba jártak, nekem meg már nyolcra otthon kellett lennem, hogy a reggeli erőnléti edzésre kipihenten tudjak menni. Azért velem is megesett, hogy „ellógtam” a tréninget, de olyankor általában az ipari iskola kosárlabda csapatával mentem versenyre. De egy idő után bármennyire is szerettem, be kellett látnom, hogy a kettőt párhuzamosan nem tudom magas szinten űzni, és kiszálltam a csapatból.

Ha a mostani tapasztalatával és tudásával kellene sportágat választania, akkor ismét a kajak mellett tenné le a voksát?

Imádom a jégkorongot! Biztosan hokista lennék. A mai napig, ha tehetem elmegyek Újvárba játszani. Kemény, férfias, dinamikus sport. Nagyon más, mint a vízi sportok. A kajakozásban viszont azt szeretem, hogy kint vagyunk a természetben. Soha nem tudjuk éppen mire számíthatunk, ha vízre szálunk, hiába is ismerjük az adott folyót, mert az mindig más, mindig változik. Közben meg kell küzdenünk az időjárással is. Legyen eső, szél, zápor, hőség, nekünk mennünk kell, ki kell eveznünk, mint régen a vikingeknek. És pont ez a szép benne. A kisfiúkból Férfiakat nevel a sport. Az edzőtáborokról nem is beszélve, ahol nagyon korán megtanították nekünk, hogy nemcsak magunkban, de magunk körül is rendet kell tartanunk.

 

Ez utóbbi az átlagos hétköznapokon miben nyilvánul meg leginkább?

Ha veszünk valamit azt azonnal összeszerelem, helyére rakom, mert kíváncsi vagyok rá milyen lesz, érdekel miképpen fog funkcionálni. Aztán vannak napok, amikor a legegyszerűbb kerti munkához sincs kedvem. Halogatom hétfőn, halogatom kedden, miközben kifejezetten szeretek füvet nyírni, végignézni az illatozó, ápolt pázsiton. Bár a napokban, amióta illegálisan beköltözött hozzánk pár vakond, és a két yorkienk meg a chihuahuánk megszállottan próbálja elkapni a betolakodókat, inkább kárelhárítással foglalkozom, mint kertépítéssel.

Ha egy fárasztó nap után kiül a kertbe, min szokott töprengeni, mi után szokott vágyakozni?

Néha arra gondolok, hogy jó lenne lelassítani az időt. Gyorsan megy. Túl gyorsan. A mai kor embere rendkívül hektikus életet él. Gürcöl. Közben meg maga az élet elmegy mellette. Mi például gyakran utazunk versenyekre, felkészítő táborokba, sokat vagyunk távol az családunktól. A jövőben szeretnék több időt tölteni velük. Együtt bebarangolni a világot, távoli helyeket és megosztani velük az élményeket, mert a jól működő emberi kapcsolatokat nem pótolhatja semmi.

(komaromonline.sk – Janković Nóra, nyitókép: sportky.sk, fotók: FB)


  •   

Hozzászólások

hozzászólás

komaromonline.sk