Szkukálek Lajos: Az ember nem arra született, hogy megússza az életet
Amíg a múlt évben be nem zárt, addig bármennyire is siettem, arra mindig találtam pár percet, hogy megálljak a galériája kirakata előtt és elnézegessem a képeken a fény-árnyék játékát, az apró részleteket, a színek harmonikus egymásba simulását, a csallóközi táj semmihez sem hasonlítható ezerszínűségét, az élettelen csendéletek mozgalmasságát, míg egyszer aztán, megláttam egy festményt egy repedezett titokzatos lépcsősorral, ami a biztos, sötét földről kiindulva a félhomályos mindenségbe vezet, és csak néztem, néztem hosszasan, és akkor úgy éreztem, be kell mennem, meg kell ismernem azt a művészi-szellemi műhelyt, ahol Szkukálek Lajos festőművész lélekhez szóló, misztikus alkotásai születnek.
Hogy hogyan, és miért lettem festő?! Már elmondtam…. Sokszor. – sóhajt nagyot Szkukálek Lajos, majd belefog a mesélésbe. – Beteges, csenevész kisfiú voltam. Semmiben sem voltam jó, amiben általában a fiúk jeleskedni szoktak. Egyszer aztán az unokatestvérem, Ertl Mária, aki pedagógust játszott egyfolytában, rajzórát tartott nekünk „kicsiknek”. Én, a négyéves rajzoltam egy háromlábú farkast, amit ő agyondicsért. Szárnyakat adott. Azonnal el is határoztam, hogy festő leszek. Ettől kezdve én csak rajzoltam. Semmi mással nem foglalkoztam többé. Csak a tanítóim jóindulatának és könyörületének köszönhettem, hogy soha semmiből nem buktam meg. Elsőben, megesett, hogy hátat fordítottam az osztálynak, és a fal felé ülve rajzolgattam, vagy játszottam. Olyan kicsi voltam, hogy a tanító néninek fel sem tűnt, mit csinálok hátul, az utolsó padban. De lehet, hogy szándékosan nézett félre, mert nagyon szeretett. Mivel a szomszéd utcában lakott, tanítás után kézen fogott, és hazavitt. A katonaságot is elég jól megúsztam, mert a sorozásnál megkérdezték „ No asztán tud-e valamelyikük itten föstenyi?” Jelentkeztem, és attól kezdve két évig Lenin képeket meg plakátokat festettem a Kostelec nad Labem-i kaszárnyában. Szabadidőmben meg két emelet magasságban meztelenül jógáztam az ablakban. Olyan katonaságom volt, mint senkinek! Egyetlen bajom az volt, hogy szerelmes voltam az első számú feleségembe és a pici babánkba, ezért egyfolytában korábban indultam „eltávra”. Egyszer, ahogy hajnalban sunnyogtam végig az utcán, egyenest az ezredes karjaiba futottam. Azonnal bekaszniztak. Másnap lejött az ezredes, és meglátta, hogy én békésen rajzolgatok. Elvörösödött a feje, és ordítva átirányított konyhai szolgálatra, ahol az unokatestvérem, aki kedvesen utált engem, volt a konyhafőnök.
A hetvenes években látogattad a komáromi Művészeti Népiskola tanfolyamait, tanultál a nemrég elhunyt akadémiai festőtől Almási Róberttől és a Franciaországban élő Mester Pétertől, de leginkább autodidakta módon képezted magad. Soha nem érezted ennek hátrányát?
Nem. Talán, ha jobb tanuló lettem volna, ha jobban tanulok, akkor az inasiskola befejezése után jelentkeztem volna főiskolára. Lehet. Ma már azonban, úgy gondolom, hogy egész jól jártam azzal, hogy elkerültem az intézményes oktatást.
Huzamosabb ideig éltél Bécsben, Münchenben, Freiburgban, részt vettél néhány nemzetközi művésztelep munkájában, miközben nem csak Európa több államában, az Európai Parlamentben, de kanadai és amerikai galériákban is voltak kiállításaid. Hogy sikerült összeegyeztetned a karriert a családi élettel?
Egy velem egykorú osztrák ügyvéd-műgyűjtő, miután több képemet is megvásárolta egy bécsi galériában, megkérte a tulajdonost, szervezzen meg velem egy találkozót. Már az első beszélgetésünk során kiderült, hogy nagyjából ugyanúgy vagyunk „elvarázsolva” . A különbség csak annyi volt, hogy ő józanul is tudott angolul, én meg csak berúgva. Egy idő után kimentem Bécsbe. Kilenc hónapon át reggeltől-estig festettem, éjszaka meg bicikliztem az egykori császári városban. A hétvégéket pedig a családommal töltöttem. Mire hazajöttem, a feleségemnek – tizennyolc év után – megjött az esze, és faképnél hagyott, amit teljesen megértek, mert a „hogyan ne bánjunk egy nővel kézikönyv” minden pontját betartottam. Még azt sem kérdeztem meg tőle, hogy ki szeretne-e költözni falura, egyszerűen kész tények elé állítottam őt is meg a gyerekeket is. Pocsék férj voltam. Erre ma már egyáltalán nem vagyok büszke. Apának sem voltam jobb akkoriban. Nem velük éltem, még csak nem is mellettük, hanem valahol „fölöttük”, saját, ráadásul nem is mindig egyszemélyes univerzumomban. Amit lehetett, azt elrontottam, miközben szerettem a feleségemet. Mindegyiket. És az összes nőt, akihez valaha is közöm volt. Csak nem jól. Akkoriban az egész életemet a művészet, az alkotás töltötte ki. Ma már tudom, hogy ugyanazt az elragadtatást, a tér-idő megszűnésének semmihez sem hasonlítható érzését az ember megtalálhatja bármiben, ha teljes mértékben, szenvedéllyel adja át önmagát.
Már Karinthy is megmondta, hogy a férfi és nő nem értheti meg egymást, hisz mind a kettő mást akar – a férfi nőt – a nő férfit. Tanultál a hibáidból?
Igen. Csak a nőknek is meg kellene érteniük végre a férfiakat! Hölgy ismerőseim időnként hozzám fordulnak tanácsért, kiöntik nekem a lelküket, ha vergődnek a kapcsolatukban, ha nem értik a férfiakat. Miközben mi végtelenül egyszerű lények vagyunk! Talán túlságosan is. Nekünk a nem az nem-et az igen pedig igent jelent. De még csak gondolatolvasók sem vagyunk. Mi csak az egyenes, határozott beszédből értünk, nem tudjuk értelmezni a nők körmönfont utalásait, az érintőlegesen elejtett szavakat. Egy érzelmi földúton poroszkálunk, míg a nők tizenhat sávos érzelmi sztrádán száguldoznak. Tőlünk pedig ugyanezt várnák el. Nem megy! Mindennek a tetejébe a mi processzorunk két hét átfutási idővel dolgozik. A nő elmondja mit szeretne, mi elraktározzuk az információt, szép lassan elkezdjük feldolgozni, és tizennégy nap múlva saját ötletként tálaljuk ugyanazt. Feltéve, ha nem egy sárkánnyal van dolgunk, aki addig sürget, morog, hisztizik, míg ki nem égünk, és le nem lépünk.
A kiégés azonban nem csupán egy kapcsolatban, de a munkában is egyre gyakoribb jelenség. Nem volt benned egy ettől való félelem, amikor úgy döntöttél, hogy bezárod a Palatinus utcai galériádat?
Nem szoktam időt hagyni magamnak a félelmekre. A hirtelen döntések embere vagyok. A galéria is így indult. Megláttam bemenni az üres üzlethelységbe egy kedves hölgyismerősömet, és ösztönösen utána mentem. Pont ott volt a tulajdonos is. Elkezdtünk beszélgetni, és valahogy közben megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy tulajdonképpen én nyithatnék itt egy műterem-galériát, ahol táncolhatnánk is. Beköltöztem, és ettől kezdve feladtam mindent, ami a tanyámhoz kötött. Elhanyagoltam. Hűtlenül. Idővel nappal galériaként, délután-este meg egyfajta privát kultúrházként, összművészeti tanodaként üzemelt: tanítottam rajzot, vezettem tai chi órákat, vagy éppen felszabadultan salsáztunk. Nagyon jó volt. Rengeteg embert ismertem meg. Múlt év augusztusában aztán egy reggel felébredtem az én gyönyörű, kellemesen hűvös galériámban, és az első, amit megláttam a beton fal volt. Az jutott az eszembe, hogy lehet még száz, lehet még egy évig, de az is meglehet, már csak egy órát élek, és akkor azt itt, ebben az „arany kalitkában” fogom eltölteni?! Képeket lehet festeni akárhol! Megvilágosodtam, és bezártam. Pedig megérte fenntartani a galériát, de hiába, ha közben nem volt Életem.
Fizikai vagy lelki értelemben érezted inkább nyomasztónak a betonfalakat?
A természetközeli lét egy tanyán elképzelhetetlen életszabadságot ad az embernek. És a felszabadulás érzésének köszönhetően mély, addig ismeretlen harmóniába kerül a test, a lélek és a szellem. Elmondhatatlan érzés. Rengeteg erőm, energiám van. Reggel gyalogolok egy jót, majd a cseresznyefa árnyékában megeszek egy „vödörnyi” friss gyümölcsöt. Csak azt eszem, amit magam megtermelek. Nyersen. Elméletileg ugyanis vegán vagyok, gyakorlatilag azonban, főleg, ha egy jó kis kolbász kerül elém, elcsábulok. Kilenc hónapja napi tizenhat órát dolgozok. Most éppen hetek óta az udvart „kuckósítom”. Kisebb, intim zugokat szeretnék kialakítani. Eddig minden, az egész ház, az egész udvar egy hatalmas műterem volt, ahol, ha éppen úgy adódott, éltünk is. Tizenkilenc éven át a permakultúrával szimpatizáltam, ami az én olvasatomban azt jelentette, hogy nem csinálok semmit. Mindig utáltam a fizikai munkát. Úgy éreztem, nem méltó senkihez. Hozzám, a festőhöz meg végképp nem. Hatvan éves koromban, amikor kétszázhatvannyolcadszor is megvilágosodtam, azt mondtam magamnak: Te hülye vagy! Az ember nem arra született, hogy megússza az életet, hanem arra, hogy megélje azt.
Ezek szerint sikerült összhangba kerülnöd önmagaddal, és túllépned az egódon?
Abszolút. Az életnek csak akkor van értelme, és csak úgy, ha jók vagyunk. Ha valaki jó, akkor nem hazudik, amitől megkönnyebbül a lelke. Nem akarja kihasználni a másik embert, hanem ő maga, szemlélődve, elmélyülten beleveti magát a munkába. És egy idő után azt veszi észre, hogy a fizikai munka átformálja a testét, a lelkét. Egészségesebb, boldogabb vagyok, mint harminc éves koromban! És nem a tai chitól, amit harminc éve gyakorlok, hanem a kétkezi munkától, amit ugyanolyan tudatos jelenléttel, elmélyüléssel, odafigyeléssel végzek, mint a taohoz elvezető gyakorlatokat. Lassan. Korunk egyik legnagyobb vírusa, amivel saját magunkat pusztítjuk, az örökös rohanás. Soha nem vagyunk ott minden idegszálunkkal az adott pillanatban, hanem kapkodunk. Párhuzamosan százegy dolgot végzünk, és ezzel tönkre tesszük magunkat szellemileg, lelkileg, fizikailag egyaránt. A mai kor embere semmire nem hagy magának elég időt, még a szerelemre sem. Mindent, azonnal akarnak az emberek.
A múlt év szeptemberében ünnepelted a 60-ik születésnapod. Készítettél magadban valamiféle szakmai összegzést?
Az ember függetlenül attól, hogy húsz vagy éppen harminc évesnek érzi-e magát, időnként végig gondolja a mögötte lévő időszakot. Én elmondhatom, kiteljesedett az életem. Hamar rájöttem arra, hogy festő szeretnék lenni. Kezdeti alkotásaim szürrealisták volták, majd magával ragadott a minimalizmus. Akkor ezekkel gyógyítottam, ezeken keresztül dolgoztam fel a magánéleti kríziseimet. Ezek a harcok, hazugságok azonban kikoptak az életemből. Szenvedésnyomás nélkül pedig nem lehet igazán mellbevágó, megdöbbentő, sokkoló képeket festeni. Közben több tízezer kommersz képem kelt el. De ha megkérdeznék, melyik stílus fejezi ki a legjobban az énemet, akkor azt mondanám, hogy mind. Mindegyik az én pillanatnyi belső énemet mutatja. Akkor és most. Megváltoztam. Rájöttem, ha valaki ennyire átadja és alárendeli magát a hivatásának, a szenvedélyének, a szerelmének – mert nekem a festés teremtő folyamata az – azzal az Életét heréli ki. Általában úgy definiálnak engem, hogy Szkukálek a festő, de én magamat már nem. Az ember identitását nem határozhatja meg a hivatása. Az ember maga a teljesség. A mindenség. Már nem érdekel a pályám, a sikerek. Az élet pedig egy végtelen játék. Elrontom?! Újrakezdem! De mindenből tanulok. Én egy boldog, szabad ember vagyok.
(komaromonline.sk, fotók: Szkukálek Lajos archívuma)
az interjút készítette: Janković Nóra 
