Matusek Attila: Nekem itthon, a Duna bal oldalán van dolgom

2019/9/8

az interjút készítette Janković Nóra 

Gyerekkorában, miközben a pedagógusok, rendezők szépen terelgették a színészi pályára, neki meg sem fordult a fejében, hogy majd egyszer, ha felmegy a függöny neki fog szólni a taps, miatta váltanak jegyet a nézők, az Ő neve lesz a plakátokon az első sorban, így aztán ment is a saját elképzelése után a Komáromi Ipari Szakközépiskolába. A sorsnak és Tháliának azonban más tervei voltak vele, így szépen visszaterelgették a színpadra Matusek Attila komáromi színművészt.

Nehezen tudtam elérni telefonon, és nehezen talált megfelelő időpontot a naptárjában is. Mivel tölti ki a napjait most, hogy a színházakban még tart a nyári szünet?

Munkamániás vagyok. Általában nyáron is találok színházhoz köthető feladatokat. A karvai színjátszó táborban tartottam kilenc napos mesterkurzust, aminek keretén belül Szebellei Danival a főszerepben belevágtunk egy Hamlet bemutató megvalósításába. Remélem, hogy több helyen is be tudjuk majd mutatni. Közben szervezkedtem, mert szeptembertől Zsidek Pali barátommal besegítünk a VISZTA rendezésében és úgy néz ki, hogy az ÉS?!Színházzal is fogok dolgozni. Nagyon szeretek diákokkal, amatőrökkel együtt dolgozni, mert más a hozzáállásuk. Nem rutinból próbálják meg felépíteni a karaktereket, hanem őszintén önmagukba nézve, apránként. Időnként próbáltam Szombathelyen, ahol van egy zenekarunk, mivel a Savaria történelmi karneválon fellépünk, és így nyár végén pedig el kell kezdeni ráhangolódni közelgő színházi évadra. Annyit már most tudok, hogy a színpad mindkét oldalán várnak majd rám feladatok. Már az egyetem harmadik évfolyamának befejezése után elkezdtem gyakorlatozni a szombathelyi Weöres Sándor Színházban, majd miután kézhez kaptam a diplomámat, Jordán Tamás leszerződtetett. Ez egy olyan hatalmas lehetőség volt a számomra, amire nem mondhattam nemet, hiszen abban a színházi műhelyben, amit ő létrehozott, rengeteget tanulhatok, fejlődhetek.

Nem volt Önben félelem, amikor kezdőként bekerült egy olyan társulatba, melynek tablóján olyan nagy kaliberű színészek fotója látható, mint Jordán Tamás, Trokán Péter, Gubík Ági, Kiss Mari, Szerémi Zoltán…?

Volt bennem egy kis félelem, de mindjárt a legelején, amikor Réthly Attila egy nyári munkára hívott meg, a színészek segítőkészsége, közvetlensége, nyitottsága ezt szétoszlatta bennem. Kifejezetten örültek nekünk, fiataloknak, hogy új, friss energiákat viszünk a társulatba. Amiatt sem éreztem semmiféle megkülönböztetést, hogy határon túli vagyok. Kezdetben párszor, minden rosszindulat nélkül leszlovákoztak, de nem vettem a szívemre, mert tudtam, azért tréfálkoznak velem, mert időnként kibuktak belőlem olyan szlovák kölcsönszavak, melyek itt a Csallóközben használatosak és már teljesen beépültek a nyelvünkbe.

Az elmúlt években a színház egyik legfoglalkoztatottabb színésze lett. Szerepelt klasszikus drámákban, komédiákba, zenés darabokban…Soha nem érezte azt, hogy túl hirtelen dobták be a mély vízbe?

Amikor Darvas Benedek – Pintér Béla: Parasztopera c. darabjának főszerepét Mohácsi János rendező rám osztotta, rettenetesen megijedtem, mert addig csak olyan zenés darabban dolgoztam, ahol ének-beszéd volt, míg itt végig tiszta éneklés. Befeszültem rendesen. Biztosra vettem, hogy többé Mohácsi, aki az egyik legzseniálisabb kortárs rendező, hallani sem akar majd felőlem, de a budapesti vendégjátékunk óta, amit újra megnézett, már több szerepet is kaptam a rendezéseiben. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy jobb ha lépésenként terhelnek le valakit, mert pályakezdőként akár össze is törhet az ember egy főszerep súlya alatt, és ezzel el is van vágva a pályája.

Dennis Kelly kortárs angol író DNS című drámájának ősbemutatójának plakátján már rendezőként is ott szerepel a neve. Önben volt erre meg az ambíció vagy belesodródott a feladatba?

Az ambíció megvolt bennem, csak a bátorság nem. Míg egyik évben az ÉS?! Színház által szervezett aranyosi Árgyélus gyermekszínművészeti táborban, ahol évek óta mozgásszínházi foglalkozásokon azt tanítottam a diákoknak, hogy miként lehet szavak nélkül, az emberi testet, a táncot használva eszközként, kifejezni érzéseket, érzelmeket, történeteket, elszóltam magam Szabó Csilla előtt, aki bátorított és Zsidek Palival ( az ÉS?!Színház tagja a szerk.megj.), ha bátortalanul is, de belevágtunk. Egyre jobban belerázódtunk, és miután megkerestek minket a pozsonyi Duna utcai Gimnáziumból, elindítottuk a DunArts Diákszínpadot, mellyel a 2017-es Jókai Napokon elnyertük a legjobb rendezésért járó díjat, továbbá a fesztivál fődíját. A múlt évben pedig a szombathelyi színház menedzsere érdeklődött a társulat tagjainál, hogy van-e valakinek esetleg rendezői ambíciója, és nekem pont volt egy kész projektem, mert még korábban lefordítottam Kelly drámáját.

Ha jól értem, Ön lefordított egy drámát anélkül, hogy tudta volna mikor, hol és mely színészekkel fogja majd egyszer színpadra vinni?

Szerintem mindig érdemes előre tervezni. Állandóan keresem az új lehetőségeket. Egyszerűen nem bírom a tétlenséget, az álló vizet magam körül. Alapiskola első osztályában épp, hogy csak elkezdődött az iskola, bejött a tanító néni az osztályunkba és felsorolta milyen szakkörökbe lehet jelentkezni. Délután, amikor jött értem az anyukám, kérdezte, mi volt az nap, én meg lelkesen rávágtam: Jelentkeztem, néptáncra, zenére, rajzra…Később jöttek a sportok, és a vízilabdától az ökölvívásig, amire csak lehetőségem nyílt azt kipróbáltam. Minden vonzott, mindenre kíváncsi voltam, miközben mélységében egyik sem érdekelt igazán, így a néptánc kivételével mindent szakkörnek legfeljebb egy évig voltam a tagja. A szavalás, a színjátszás az egész alapiskolás koromat végigkísérte, játszottam a Gál Tamás által rendezett Tolkien: Sonkádi Egyed gazdájában is. De a jövőmet a szoftverek világban képzeltem el tizennégy évesen. Meglepődött? Pedig komolyan informatikus szerettem volna lenni.

Mikor jött rá, hogy élete hátralévő részében mégsem egy számítógép mellett ülve szeretné eltölteni napjai java részét?

Nem sokkal azután, hogy megkezdtem a tanulmányaimat a Komáromi Ipari Szakközépiskolában. Egyik nap bejött Jóska bá’ (Kiss Péntek József tanár, rendező a szerk.megj.) az osztályunkba és párunkra rá mutatott, köztük voltam én is. Emlékezett rám még abból az időből, amikor az Eötvös Utcai Alapiskolába rendezte a Helység kalapácsa c. iskolai előadásunkat. Szólt, hogy menjünk az induló színjátszócsoport próbájára. Mondtam, hogy „én aztán biztosan nem”, de az, hogy egy jeggyel jobbat kapok majd magyar nyelvből elég meggyőző érvnek bizonyult ahhoz, hogy beadjam a derekamat. Igy lettem a VISZTA egyik alapítótagja. Rengeteg tudással gazdagodtunk. És persze élménnyel. Pont a Dzsungel könyvével készültünk az Egressy Béni Színjátszó fesztiválra, de az utolsó főpróbára nem jött el két fontos szereplő. A rendező Finta Márk dühöngött persze rendesen, és kijelentette, nem megyünk sehová, lefújja az egészet. Szörnyen elkeseredtünk, végül kértünk tőle két óra haladékot, kocsiba ültünk és elhoztuk a hiányzó szereplőket. Összeállt a csapat. Mert azok voltunk. Az itt eltöltött négy év alatt ismertem fel, hogy a színház a maga mindig változó tárgyával, és változatlan alanyával a nekem rendelt közeg.

A szülei miképpen reagáltak a bejelentésére, hogy a biztos és kecsegtető jövőképet nyújtó informatikusi szakma helyett inkább a jóval bizonytalanabb színészművészetet választja?

Igencsak furcsán néztek rám, de mindenben abszolút támogattak. Jellemzően. Sokat köszönhetek nekik, mert a jól kimért határokon belül, ami érzelmi biztonságot adott, meghagyták a szabadság érzését, korlátok nélkül hagytak kibontakozni, és nem akartak a saját képükre formálni, nem akarták rám erőltetni az ő elképzelésüket az életről. Talán ennek köszönhetően maradt ki az életemből a kamaszkori lázadás. A mai napig csak úgy tudok igazán, szabad lenni a színpadon, ha a rendező megadja a kereteket. Nagyon tág látókörűek, nyitottak, érdeklődők, és nagy színházba járók. Mindig volt színház bérletük, és Szombathelyre is rendszeresen eljárnak a bemutatóimra.

Minden szülő rémálma a gyerek kamaszkorba lépése. Mindig is könnyen kezelhető gyerek volt?

Azért nem. Tizenegy éves koromig egyke voltam. Amikor megszületett a kishúgom, akkor fellázadtam a „világ” ellen, és minden voltam csak jó kisember nem. Lehazudtam a csillagokat is az égről, talán, hogy visszaszerezzem azt a teljes, komplex figyelmet, amit addig kaptam. Annak ellenére, hogy később gyakran vigyáztam rá, nem alakult ki köztünk mély, cinkos testvéri kapcsolat az egyetemi éveimig. Ma már nem csak testvérek, de jó barátok is vagyunk. Júliusban közösen vakációztunk Máltán. Jó, hogy megtaláltuk a közös hangot. Egyébként, ha jobban belegondolok, azt hiszem az egyetemen is volt egy békétlenkedő korszakom, csak akkor önmagammal viaskodtam. Egy nagyon kerek világképpel mentem Kaposvárra. Megvolt a magam stabil, határozott és utólag most már úgy gondolom, néha sematikus véleményem mindenről, de ez itt, a mi kicsit zárt világunkban alakult ki, és sokszor szembesültem azzal, hogy másképpen is lehet látni dolgokat, sok mindennek lehet más olvasata is, mint amit én addig megismertem. Megkellett tanulnom vélemény helyett véleményekben gondolkodni.

Enélkül talán nem is lehet valakiből egy olyan jó csapatjátékos, mint amit a színház közege megkövetel. Mennyire tartja magát csapatjátékosnak?

Nagyon. Nekem fontos. Sokkal jobb a közösségi alkotómunkának a folyamata, és azáltal, hogy egy közös ügyért dolgozunk mindannyian, megsokszorozza az energiákat. Itthoni, felvidéki színpadon, legalábbis amikor Charles Bukowszki Gál Tamás és Varga Emese által színpadra alkalmazott a Ponyva c. darabját próbáltuk a Csavar Színházzal, pedig még inkább ezt érzem.

Annak ellenére, hogy Magyarországon sokkal több a lehetőség egy fiatal színész számára, nem gondolt arra, hogy visszajön Felvidékre?

Feltett szándékom. Egy-két év múlva biztosan. Egy színész számára hat-hét év az ideális egy társulatnál, aztán szakmai szempontból érdemes váltani, hogy új kihívások, új impulzusok érjék az embert. A Kaposvári Színművészeti Egyetemen többnyire még hétvégén is voltak óráink, foglalkozások vagy próbák. Megesett, hogy bent aludtunk a tanteremben, mert már nem lett volna értelme haza menni. Kocsis Pál, az osztályfőnökünk mondta, amikor panaszkodtunk, hogy „egy nap huszonnégy órából áll és még ott az éjszaka”. Hihetetlen tempót diktáltak nekünk, miközben hatalmas teherként nehezedett ránk annak a tudata, hogy a diákviszonyunk nem garancia semmire, mert a rostákon bármikor kiszórhatnak minket, ahogy azt tették osztályunk egy ötödével mindjárt az első év végén. Ilyen időbeosztás mellett csak kéthavonta tudtam hazajárni, és rettenetesen szenvedtem a családom, a barátaim hiányától. És hiányzott maga Komárom is. Van bennem egy fura lokálpatriotizmus. Annak ellenére, hogy nem mindig tűnik túl vonzó, élhető városnak egy fiatal számára, én hibáival együtt is szeretem. Az itteni, a csallóközi emberekkel pedig nagyon könnyen megtudom találni a közös hangot, közös nevezőt. Sokkal jobban meg tudom értetni magam velük, és sokkal jobban megértenek ők, mint a magyarországi emberek.

Játszunk el a gondolattal, hogy most 1642 Angliájában vagyunk, amikor a parlament elfogadta a színházak bezárásáról szóló törvényt. Mihez kezd?

Ha lenne egy kertem, meg egy szőlőm, amit gondozhatnék, miközben kutyám Léda ott szaladgálna körülöttem, szerintem rendkívül jól el lennék. Édesanyám Szentpéterről származik, édesapám pedig Marcelházáról. Kiskoromban minden hétvégén mentünk a nagyszülőkhöz. Aztán valahogy megritkultak a látogatások, lerövidült a vidéken töltött idő. Hiányzik. Néha túl sok a város, a városi lét. Jó lenne egy kis kert. De itthon. Van egy képzeletbeli hátizsákom, amibe az évek során szépen bepakoltam mindazt a tudást, tapasztalatot, amit szereztem, és ezt szeretném hazahozni magammal és itthon kipakolni. Egy barátomnak mondtam egyszer, mégha közhelyes is, a Fényév távolság utolsó sora írja le a legpontosabban az én érzéseimet „Nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim. “

(komaromonline.sk –  Janković Nóra, fotók-FB)