komaromonline.sk
HÍREK
Less Károly: Vidám, nagy esküvőt szeretnénk
  •   

2019/5/8

Vannak emberek, akik úgy élnek, mintha egyszerre, párhuzamosan több életük lenne, mindig mindenhol ott vannak, ahol tenni kell a közért, a rászorulókért. Ő is ilyen. Ha úgy adódik, mesefigurákat fest a kórház gyermekosztályának falára, ha kell adományt gyűjt a rászorulóknak, a mélyszegénységben élő kicsiknek és nagyoknak vagy éppen iskolakerítést javít, parkosít és fát ületet, mert Less Károly városi képviselő, tanár, kajak junior Világ Kupa győztes hisz abban, hogy ha az egész világot nem is, a saját világunkat meg tudjuk változtatni, jobbá tudjuk tenni. Kis lépésekben. Apránként.

Három esketést vezettél le egymás után. Milyen érzés kimondani, hogy „mostantól házasoknak nyilvánítom önöket”?

Felemelő érzés. Nagyon szeretem a munkámnak ezt a részét. Már lassan ötödik éve, hogy a városi képviselő testület tagjaként névadókat, polgári esketéseket vezetek, de férfiasan bevallom, hogy még mindig, minden alkalommal izgulok. Ha van rá lehetőségem a szertartás megkezdése előtt konzultálok a fiatal párral is, mert igyekszem testreszabottá, személyessé tenni a „sablonos” szöveget. Maximalista vagyok az esketést illetően. Örülök, hogy városunkban nem lankad a házasulandó kedv, egyre több az esküvő, ami azt mutatja, hogy a fiatalok szeretnék az egymásnak tett ígéretüket és szerelmüket szimbolikusan is megpecsételni. Sokan mondják, hogy „csak egy papír”, de én úgy gondolom, hogy a házasságkötés sokkal több annál. Egy szertartás. Egy közös jövő kezdete. Egy közös jövőé, amiben a házasulandó felek felelősséget vállalnak egymásért, elköteleződnek egymás mellett, jó esetben egy egész életre. Ez egy komoly döntés. Mindegy, hogy a szertartás polgári vagy egyházi, erősíti a kapcsolatot, az egymás iránti érzelmeket, jó alapot biztosítva egy jó folytatáshoz. Ott pedig, ahol erősek a családok, erős a nemzet is, pont úgy, ahogy az erős sejtek erőssé teszik a testet is.

 

 

Felelősségvállalás, szövetség, elköteleződés, akkor is ilyen komoly dolgokra gondoltál, amikor a párod mellett te lépkedtél az anyakönyvvezető elé?

Még nem házasodtunk össze. Racionális okokból. Tudom, hogy a páromnak, ahogy a hölgyeknek általában, az esküvő rendkívül fontos. Életük nagy napja, amire lélekben talán kislánykoruktól készülnek, ezért nem szeretnék csalódást okozni Orsinak, és szeretném megadni a módját az egybekelésünknek. Vidám, nagy esküvőt szeretnénk, rokonokkal, barátokkal, szűken számolva nyolcvan emberrel. Csak amíg a nyakunkon a házhitel, addig nem igen nyújtózkodhatunk. Egyelőre a jövő őszben gondolkodunk. Véleményem szerint a legideálisabb évszak, mert a természet még ezer színben pompázik, de a ruha már nem olvad le se rólunk, se a násznépről a Klapka téren gyülekezve. Született komáromiként ugyanis más város szóba sem jöhet.

 

 

Sokan nem tudnak nehezebb feladatot elképzelni, mint hogy saját érzéseikről beszéljenek, te viszont ilyen könnyen felvállalod a romatikus énedet?!

Nem igazán voltam én az a romantikus típus, legalábbis magamat nem tartottam annak, amíg egy nap be nem ballagtam az OTP bankba átutalni egy számlát. Ahogy megláttam Orsit az íróasztala mögött, pedig nem vagyok egy szégyenlős, félszeg alkat, átmentem „némaleventébe”. Egész este próbáltam őt, vagy közös ismerőst találni a közösségi oldalon. Hiába. Végül vettem a bátorságot és személyesen elé álltam. Hamar kiderült, hogy azonos az értékrendünk, az érdeklődési körünk. Viszonylag gyorsan összeköltöztünk, elkezdtünk Marcelházán közösen gazdálkodni, gyermeklovagoltatást vállalni, és most már két éve neveljük közös gyermekünket, Bulcsút. A párommal úgy egyeztünk meg, hogy ha kislány lesz, akkor ő választ a jövevénynek nevet, ha fiú, akkor én. Megnéztem, melyik névnap esik június 4-re, amikor a trianoni szégyenteljes békeszerződés aláírásának évfordulójára emlékező Nemzeti Összetartozás Napja van. Így lett a kisfiam Bulcsú, mint Tas unokája, a nagy hadvezérünk.

 

 

Honnan jött a gyermeklovagoltatás ötlete?

A párom egy kicsiny faluban, Kecsőn nőtt fel. Számára a vidéki közeg, a természetközeli lét az elfogadhatóbb, nekem meg már évek óta a természetvédelem a vesszőparipám. Szeretném, ha a fiunk egészségesebb vidéki levegőn nőne fel, egészségesebb élelmiszereket fogyasztana, ezért vettünk egy kis házat és nekifogtunk a biozöldség-termesztésnek és a haszonállat-tenyésztésnek. Az udvaron tyúkok, csirkék kapirgálnak, kacsák totyognak, házikecskék kérődzenek, és egy rendkívül intelligens, tanulékony, fjord póni legelészik békésen. Már megvolt a lovacskánk, amikor eszembe jutott, hogy ha indítanánk gyermeklovagoltatást, sokat tudnánk segíteni az autista spektrumzavarral vagy egyéb betegséggel küzdő gyermekeknek. A lovasterápia ugyanis egy rendkívül komplex – testi-lelki-szellemi – fejlesztési és rehabilitációs módszer. Sajnálatos módon, és ezt a speciális iskolában is látom, ahol nevelőként dolgozom, egyre több az olyan sérült gyermek, akinek egyéni fejlesztésre, felzárkóztatásra van szüksége. Az esélyt egy jobb, minőségibb életre pedig mindenkinek meg kellene kapnia.

 

 

Hogy tudsz ebben a segítségükre lenni?

Testnevelőtanárként. Annak idején a kajakban elért sporteredményeim alapján rajta voltam azoknak a tízes listán, akik felvételt nyertek a Comenius Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karának testnevelő-edző szakirányú képzésére. Akkoriban nem igazán voltam lelkes a rengeteg elméleti vizsgától, most viszont már hálás vagyok érte. Ahogy azért is, hogy régebben rengeteg pszichológiai szakkönyvet elolvastam. Egy időben kacérkodtam a gondolattal, hogy intézményes keretek közt továbbképzem magam, de aztán a „lélekbúvárkodás“ megmaradt hobbi szinten. Már a család a legfontosabb a számomra. Hiszek abban a  régi, határozottan konzervatív-keresztény családi mintában, amit otthonról hoztam magammal, és ezzel a mai napig teljes mértékben azonosulni tudok, mégha figyelem, nyomon is követem a világ változását. Sok mindenre nyitott és sok mindennel szemben elfogadó vagyok, de az ezer éves keresztény értékrendünk gyengülése számomra elfogadhatatlan. A hit, a család, a szülőföld tisztelete és szeretete az én életem megingathatatlan alapkövei és ezt szeretném átadni a fiamnak is. Fontos lenne, hogy mindannyian tegyünk azért, hogy ezek az örök érvényű értékek, megmaradjanak, újra megerősödjenek, mert akkor jobb lenne a világ.

 

 

Az értékrended, az erős magyar nemzeti identitástudatod a szülői házban, az anyanyelven átörökített nemzeti kultúrán keresztül alakult ki, vagy később, külső és belső változásoknak köszönhetően mélyült el?

Édesapámnak, aki ahogy a nagymamám is, tanár volt, és édesanyámnak, aki a Regionális Kultúrális Központ szervezési osztályán dolgozott, a magyarságtudata olyan biztos, magától értetődő volt, mint az, hogy lélegzünk. Ők nem beszéltek a magyarságukról a vasárnapi ebéd fölött, nem hangoztatták lépten-nyomon nemzeti hovatartozásukat, hanem ápolták a magyar kultúrát, a magyar hagyományokat és értették József Attilát, Ady Endrét. Nagyon szerették Jókai regényeit. Tehát az alapokat otthonról hoztam magammal, de igazán külföldön erősödött meg bennem. Távol a szülővárosomtól, a magyarságtól, értettem meg, mennyire fontosak a gyökerek, a közös múlt, a közös történelem és a  nyelv, amin az ember álmodik, gondolkodik és eszmélése óta beszél. Egy nemzet azonban csak akkor maradhat fenn, akkor lehet erős, ha erőt tud meríteni a múltból, ha nemzeti hőseinek példamutatását követni tudja. Kevés nemzet történelme dicsekedhet annyi hőssel, kíváló államférfival, rendkívüli politikussal, mint a magyar.

 

 

Ha jól sejtem, akkor annak idején a honvágy hozott haza külföldről?

Igen. Sok helyen, Hollandiában, Franciaországban, Németországban, négy évig  meg Észak-Irországban éltem. A kétkezi munkától, a taxisofőrködésen át az irodai munkáig csináltam én mindent, de a honvágy mindig ott munkálkodott bennem. Egyébként már amikor nekivágtam a nagyvilágnak, tudtam, hogy ez csupán egy időszakos állapot lesz, addig maradok, míg anyagilag kicsit talpra nem állok, és meg nem tanulok angolul és németül felsőfokon. És, ha ez megvan, akkor szépen belepakolom a bőröndömbe a kint szerzett tudást, tapasztalatot és hazahozom. Természetesen mindent, ami „nyugaton“ jó nem lehet nálunk meghonosítani, átvenni, mert ami esetleg jól működik egy alkotmányos monarchiában vagy egy prezidenciális demokráciában, az a mi történelmi hagyományainkkal, mentalitásunkkal, a kisebbségi létből fakadó társadalmi-politikai helyzetükkel nem lenne összeegyeztethető, de van, ami igen.

Mi volt a legszembetűnőbb különbség, amit megtapasztaltál?

Az angolszász országokban megélt előítéletmentesség. Ott egyszerűen nincs társadalmi megkülönböztetés. Itthon, ha egy munkásember munkaruhában ugrik be elintézni valamit egy hivatalba, szinte kinézik onnan. Szerintem a társadalmi egyenlőséget, az egyforma megbecsülést, az előítéletektől mentes gondolkodásmódot kellene itthon is elérnünk, vagy legalábbis törekednünk rá. Németországban viszont a bürokráciát egyszerűsítették le példamutatóan, hihetetlenül környezettudatosak, toleránsak és végtelenül udvariasak. Ott kizárólag a tudásuk, a munkamoráljuk és a teljesítményük szerint ítélik meg az embereket a munkahelyeken. Jó lenne, nálunk is olyan munkahelyi körülményeket, hasonló fizetéseket és béreket teremteni, mint tőlünk nyugatabbra, hogy ne kivándorolni legyen jó innen, hanem ide visszajönni legyen jó.

 

 

Külső szemlélőként én azt látom, hogy az élet minden területén megtaláltad a helyed, sikereket értél el, közkedvelt vagy a magyarság körében….Mi motivált abban, hogy a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség listavezetőjeként induljál az Európai Parlamenti választásokon?

Gyerekkoromban a szüleim azért vittek le a kajakházba, és indítottak el a versenysport irányába, hogy lekössék az energiáimat, mert soha nem bírtam nyugton maradni. És ez a mai napig így van. Én nem egy iroda zárt falai közt érzem jól magam, hanem a terepen, az emberek közt, akik személyesen tudják elmondani nekem miben lenne szükségük segítségre, mivel elégedetlenek és megoldást találni a problémáikra, gondjaikra. Ahhoz azonban, hogy az ember tenni tudjon a köz érdekében, pénzre, befolyásra vagy pozícióra van szüksége. Mivel a brüsszeli hivatalnokok nem fognak idejönni és megkérdezni, hogy mit tudnának tenni a felvidéki  magyarság jogaiért, nekünk kell odajutnunk, mert csak úgy van esélyünk a teljes önrendelkezés elérésére, a Beneš-dekrétumok hatályon kívül helyeztetésére. Ha ezt elérném, sokkal könnyebben fel lehetne szabadítani a felvidéki magyarságot a „lelki zsellérsorból“, amiben most érzik magukat az anyaországi magyarsággal és szlovákokkal szemben is. Mi, valahogy nem tartozunk ide se, meg oda se. Hangot kellene ennek adni, ezen kellene változtatni és ebben nagy segítségünkre lehet az EFA, vagyis az Európai Szabad Szövetség, mely az európai kisebbségek, állam nélküli nemzetek társulása. Mindemellett pedig szeretném kivenni a részem a környezetvédelmi projektek kidolgozásából. Prioritásnak tartom, hogy az ivóvízeink minősége megfelelő legyen, javuljon- a levegőminőség, a hulladékgazdálkodás és a káros vegyi anyagok minél kisebb hatást gyakoroljanak a környezetre, és így az egészségünkre is.

 

 

A korábbi évek statisztikái azt mutatják, hogy az EP választások csak a lakosság kis hányadát szólítják meg. Ha nem sikerül, akkor hogy fogod viselni a kudarcot?

Annak idején, amikor még kajakoztam, talán úgy tizenegy éves lehettem, amikor Tarr Gyurival K2-ben az egyik versenyen úgy előztek le minket, hogy a hajónkba ütköztek és mire egyenesbe állítottuk a hajót, rájöttünk, hogy ezen a megmérettetésen elbuktunk, már legfeljebb csak az utolsók közt evezhetünk be, és feladtuk. Soha nem felejtem el az edzőm, az apám, és a többiek tekintetét amikor partot értünk. Mogorvák, lenézőek, szánakozók, megvetőek voltak azok az arcok. Ráadásul megfutamodásunk híre futótűzként terjedt Pozsonytól Trencsénig a kajakosok közt. Akkor megtanultuk egy életre, hogy a kudarcok nem béníthatják meg az embert, méltósággal kell viselni a sikertelenséget is, és még nagyobb erőfeszítéssel, alázattal dolgozni tovább. Bízok benne, hogy a magyarság megmozdul, hiszen nem mindegy, hogy az unokáink milyen iskolákba fognak járni és milyen nyelven fognak majd beszélni. Ha meg nem sikerül, akkor teszem tovább itt a dolgomat, tovább törekszem arra, hogy jobb, élhetőbb legyen a világunk.

(komaromonline.sk – Janković Nóra, fotók: LK archívuma)


  •   

Hozzászólások

hozzászólás

komaromonline.sk

Like Us On Facebook