Kustyán Ilona: Szeretet nélkül nem szabad tanítani
A mai napig gyakran megfordul a Selye János Gimnázium épületében, ahol a polgármesteri -és pedagógus életpálya díjas nyugalmazott igazgatóhelyettes, Kustyán Ilona az évek során diákok ezreit tanította a versek csöndjében megbúvó finom érzelmi tartalmak felismerésére, a drámák soha el nem évülő morális üzenetére, az irodalom kérlelhetetlen igazságaira, a művészet kegyelmére, a helyesírás buktatóira és a mondatokból felépülő anyanyelvre, mégpedig ítélkezés nélküli elfogadással, külön odafigyelve minden diákra, olyan gyermekek iránti végtelen szeretettel, ami csak az igazán nagy pedagógusszemélyiségek sajátja.
Lassan öt éve, hogy a Tanárnő nyugdíjba vonult. Nem hiányzik a tanítás?
Dehogynem! Nekem még maga az épület is hiányzik, ami nem is csoda, hiszen legelőször 1956-ban léptem át a mai Selye János Gimnázium küszöbét, amikor édesanyám elhozott az alapiskolai beiratkozásra. Akkoriban ugyanis az épület földszinti osztályaiban voltak az alapiskolai osztályok. (A Munka utcai Alapiskola jelenlegi épületegyüttese csak 1965-ben épült fel.) Nagyon szerettem iskolába járni, ami részben annak volt köszönhető, hogy szakmailag és emberileg is rendkívül hiteles, példamutató tanítóim voltak. Igazi lámpásként vezettek minket az úton. Nekik köszönhető, hogy én soha semmi más nem akartam lenni, csak „tanító néni”. És az első órámtól kezdve végtelenül szerettem tanítani! Az alatt a tizenhat év alatt, amíg igazgatóhelyettesként csökkentett óraszámban tanítottam, sokszor éreztem a bürokráciával küszködve, hogy mennyivel jobb lenne most a gyerekek közt, mint a végtelen és bizony sokszor fölösleges papírhalmazok közt lenni, így viszont sokkal többet tudtam tenni a humán tárgyak oktatásáért. Az életben azonban mindennek megvan a maga ideje. A tanításnak is. Amikor – egy bizonyos kor után – az ember már úgy érzi, hogy nehezebben tud naprakész lenni, nehezebben tudja tartani a tempót a fiatalokkal, a felgyorsult világ elvárásaival, akkor jobb átengedni a katedrát a fiatalabb kollégáknak.
Annak idején, amikor benyújtotta a jelentkezési lapját a pozsonyi Comenius Egyetemre, miért pont a magyar és latin nyelv szakpárosításra esett a választása?
Kiskoromtól kezdve állandóan a könyveket bújtam. Nagyon-nagyon szerettem olvasni. Szüleim annak ellenére, hogy munkásemberek voltak, nagyon odafigyeltek a nevelésemre. Karácsonyra rendre könyvet kaptam ajándékba. Az egyik évben megtaláltam a hármasszekrény aljába elrejtett Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig c. regényét, elvinni nem mertem, bemásztam hát a szekrény aljába, és ott olvastam ki derengő félhomályban. Szenteste meg, némi bűntudattal, igyekeztem meglepődést színlelni. Évközben hetente mentem könyvtárba. Imádtam a hangulatát, a levegő semmihez sem hasonlítható nehéz könyvillatát, a polcok közti áhítatos csendet, a válogatás izgalmát. A mesekönyvektől kezdve az ifjúsági irodalmon át viszonylag korán eljutottam a nagy klasszikus művekig. Egyedül, útmutatás nélkül, talán nem mindig tudtam volna, mit érdemes levenni a polcról, melyek azok a maradandó művek, amelyek gondolatokat, érzéseket, kérdéseket és válaszokat váltanak ki az emberből, de szerencsémre a középiskolás éveim alatt a rendkívül meghatározó személyiségű, legendás magyartanár, Gáspár Tibor lett az osztályfőnököm. Az anyanyelvi órákon kívül még a filmesztétikát és a történelmet is ő tanította nekünk. Minden túlzás nélkül mondom – szenzációsan! Ő már akkor, a hatvanas évek második felében azzal a komplex, művészettörténetet, kortörténetet és filozófiát magába foglaló módszerrel tanította a magyart, ami hivatalosan csak a nyolcvanas években honosodott meg a középiskoláinkban. De sokat köszönhettem Földes Piroska tanárnőnek is, aki felkészített a pozsonyi Comenius Egyetem felvételi vizsgáira nyelvtanból. Mindenképpen magyar nyelvet szerettem volna tanulni, de annak ellenére, hogy humán osztályba jártam, ahol kötelező volt az érettségi vizsga német nyelvből, nem éreztem annyira a magaménak a nyelvet, hogy azt válasszam minorként. A szlovák nyelvhez meg nem igazán volt affinitásom, így végül a latin nyelv mellett döntöttem. Borzasztóan nehéz volt. Mivel a latin oktatása szlovák nyelven folyt, már elsőben nehéz ókori latin szövegeket kellett szlovákra-szlovákról fordítanunk. A végére úgy lemorzsolódott a társaság, hogy 1974-ben csupán négyen kaptunk kézbe magyar-latin szakos tanári diplomát.
Született komáromiként, gondolom azonnal a régi alma materébe adta be a jelentkezését. Friss diplomásként miképpen fogadták egykori tanárai?
Életem egyik legnagyobb csalódása az volt, amikor friss diplomásként nem vettek fel sem a gimnáziumba, sem más középiskolába. Latin szakosként próbálkoztam a levéltárban, a múzeumban, nem sok sikerrel. 1981-től lettem az „anyaiskolám” tanára, máig él bennem a büszkeség, hogy egykori tanáraim társa, majd a gimnázium történetében első női igazgatóhelyettese lehettem Keszegh István igazgatósága idején. Közben megnyílt városunkban a Calvin János Teológiai Akadémia, amely később a Selye János Egyetem Teológiai Kara lett, és ott éveken át taníthattam latint. Így végre minden a helyére került az életemben.
Köztudott volt Önről, hogy az órái során magasra tette a mércét, mindenkiből igyekezett a lehető legtöbbet kihozni. Ennek ellenére kevés tanárról beszélnek még évek múlva is olyan nagy rajongással a volt diákjai, mint Önről. Mivel sikerült megnyernie magának a tanulókat?
A gyerekek azt megérzik, ha valaki szereti őket. Nem kell ahhoz „cirógatós-babusgatós” típusnak lenni. Én minden diákot, akinek az oktatását-nevelését az iskolánkra bízták a szülei, kincsként kezeltem. Mert a gyerek ajándék! Tény, hogy mindig következetes voltam, de szigorú nem. Többnyire szóban feleltettem a tanulókat, mert az olvasás mellett a beszédkészség fejlesztésének a kommunikáció a legjobb eszköze. Nagyon nem mindegy, hogy az ember az anyanyelvén mekeg-makog, vagy választékosan, gördülékenyen fejezi ki magát. Márpedig, ha ezt valaki az iskolában nem tanulja meg, később már nem igen lesz rá lehetősége, mert magyar nyelvet és irodalmat csak a diákok elenyésző hányada választja a továbbtanulásnál. A gyerekek előtt titkoltam, de jegylezáráskor soha nem vettem figyelembe, ha valakinek évközben becsúszott egy rosszabb osztályzata, mert olyan nincs, hogy valaki mindig, minden nap felkészült legyen. Mi felnőttek bírnánk?! Egy hiba miatt pedig igazságtalannak tartottam volna lerontani az érdemjegyüket. Mindig az egész féléves munkájukat értékeltem. És ahogy nincs két egyforma ember, úgy nincs két egyforma diák sem. Különböző képességekkel jönnek a gimnáziumba. Mindig úgy próbáltam meg kihozni valakiből a maximumot, hogy közben figyelembe vettem a személyes határait, korlátait is. Nagyon büszke vagyok rá, hogy sokukkal tudtam megszerettetni a magyar nyelvet, sok diáknak mutattam utat, akik ma már kiváló magyar szakos pedagógusként tevékenykednek az ország különböző szegleteiben.
A rendszerváltás előtt még jóval több kötelező olvasmányt írt elő a pedagógiai tanterv, mint ami manapság kötelező, miközben a pedagógusok évek óta kongatják a vészhatrangot, hogy a gyerekek egyre kevesebbet olvasnak. A tanárnő miképpen vélekedik erről a paradoxonról?
Azt nem mondanám, hogy a mai fiatalok nem olvasnak, csak inkább a világhálón, ami egy másfajta olvasottságot jelent. Ez azonban nem jelenti az irodalom elértéktelenedését. Való igaz, hogy a nyolcvanas években szívesebben olvasták a kötelező olvasmányokat. Nyugodtan választottam Shakespeare-től a Hamletet, mert az életkoruknak megfelelő megközelítéssel sok-sok kérdést tudtunk általa megbeszélni. Igyekeztem minden irodalmi korszakból azt az alapművet kiválasztani, amely könnyebben befogadható egy kamasz számára. Soha nem láttam értelmét annak, amikor egy tanár több kilónyi mitológiai-, irodalmi hős nevét magoltatja be a diákokkal. Minek?! A felejtésnek?! Sokszor felmerült bennem a kérdés: vajon jó dolog-e időrendben tanítani magyar- és világirodalmat, hiszen így 15-16 évesen találkoznak először a Biblia, a görög-római irodalom, a középkor számos alkotásával, s kell általuk megtanulniuk bonyolult verstani és más irodalomelméleti ismereteket. A 21.században a kötelező olvasmányok közt helye van-e még a cikornyás, barokk nyelvezeten írt Szigeti veszedelemnek? Gondoljunk bele, mennyi mindent kell megtanulniuk és elolvasniuk a diákoknak hiszen csak a romantika korabeli magyar irodalom óriási tananyag: Vörösmarty Mihály, Kölcsey Ferenc, Petőfi Sándor, Arany János és a nagy regényírónk Jókai Mór. Nem áldozhatja a gyerek az összes idejét egy tantárgyra, hiszen mellette ugyanolyan becsülettel fel kell készülnie a többi tantárgyra is. Embertelen mennyiségű tananyag elsajátítását várja el a jelenlegi tanterv. Időbeli képtelenség.
Mi lenne a megoldás?
Le kellene belőle faragni. Jócskán. A kötelező olvasmányok listáját pedig „modernizálni”. Sokkal nagyobb kedvvel olvasnának a gyerekek, ha olyan könyveket adnánk a kezükbe, amelyeket könnyen be tudnak fogadni, amik a mai kor emberéhez szólnak. Ráadásul a nyelvtan tanítására a jelenlegi tanterv szerint csupán heti egy óra van, ami abszurdum. Hiszen, ha valaki nem tanulja meg tökéletesen az anyanyelvének a szerkezeti felépítését, az idegen nyelvekkel is – aminek a társalgási szintű elsajátítása ma már alapelvárás – kínlódni fog. Kevés idő jut az egyetemes kultúra megismertetésére is, miközben az alapműveltségbe beletartozik egy-egy művészettörténeti kor jegyeinek, alkotóinak ismerete. Nagyon fontos lenne, hogy amikor az ember elkerül egy külföldi városba, múzeumba, képtárba, akkor ne csak nézzen, de lásson is! Sokkal nagyobb az intellektuális élménye és sokkal könnyebb annak befogadása, ha be tudjuk illeszteni egy történelmi korba, egy művészettörténeti korszakba. Nem egyszer mesélték volt diákjaim, hogy egy-egy külföldi útjukon hálával gondoltak rám, amiért egy komplex egészként kezeltem és tanítottam meg nekik az emberiség kulturális múltját.
Hosszú évekig volt az országos pedagógiai kutatóintézet tantárgybizottságának tagja. Nem nézték rossz szemmel a kollégái, hogy ennyire a szívén viseli a gyerekek tehermentesítését?
Nem, mert annak idején a módszertani bizottságban nagyon sok jó, hasonló gondolkodású tanár volt. Ráadásul szinte mindenki gyakorló pedagógus volt, ami fantasztikusan sokat számított, mert tudták, hogy egy-egy tananyag oktatására a gyakorlatban mennyi idő kell. Az alapiskolás kollégákkal rendszeres kapcsolatot tartottunk, észrevételeiket figyelembe vettük a középiskolás felvételi feladatok összeállítása során. Emellett koordináltuk az érettségi vizsgákat, és módszertani könyveket állítottunk össze. Hogy az elképzeléseinket közelebb vigyük a kollégákhoz, a komáromi gimnáziumban és a pozsonyi Duna utcai gimnáziumban bemutató órákat tartottunk. Idővel azonban ez a fajta gyakorlati továbbképzés megszűnt, amit komoly problémának látok. Természetesen pedagógus továbbképzések zajlanak, csak azokra többnyire magyarországi előadókat hívnak meg, akik nem igazán látják át, hogy egy felvidéki magyar pedagógusnak milyen specifikus gondokkal kell megküzdenie nap mint nap.
A tanítás mellett mindig talált időt a város kulturális hagyományainak, múltjának az ápolására is a Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület újraalapító tagjaként és titkáraként, valamint a Jókai-pályázat bíráló bizottságának tagjaként. Mik az egyesület legfontosabb célkitűzései?
Ma már kevesen tudják, hogy az egyesület 1911. március 5-én alakult meg, és az alapító atyák legelső célkitűzése a Kultúrpalota (jelenlegi Duna Menti Múzeum) építése volt, mely egy angol kastély mintájára Hültl Dezső műegyetemi tanár tervei alapján 1913-ban el is készült. A Kultúrpalota épületében rendszeresek voltak a koncertek és az előadások. Bartók Béla, Móricz Zsigmond, Kittenberger Kálmán mellett a két világháború közti magyar kulturális élet kimagasló egyéniségei fordultak meg az egyesület meghívására városunkban. A második világháború után azonban egyik pillanatról a másikra megfosztották az egyesületet minden vagyonától, és beszüntették a működését. Iskolánk egykori tanára, dr. Szénássy Zoltán, aki Komárom múltjának szentelte életét, az ezredforduló évében újraindította működését, s az alapító tagok egyike vagyok. Mostanra emléktáblák, köztéri szobor és emlékoszlop állítanak emléket nagyjainknak. Rendszeresek megemlékező műsoraink, s ez évben nagy tisztesség ért bennünket, hiszen a Magyar Írószövetség 2018-tól február 18.-át, Jókai Mór születésnapját a Magyar Széppróza Napjává nyilvánította, s az első rendezvényre egyesületünk szervezésében Komáromban került sor.
Amikor az aktív, mozgalmas napok után nyugdíjba vonult, nem érezte azt, hogy hirtelen túl sok órából állnak a napok?
Talán, ha magam lennék, nehezebb lenne, de a férjem, akit 1969-ben ismertem meg, és az egyetemi éveim alatt is kitartott mellettem, már szintén nyugdíjas. Nekem ő, a lányom, Eszter és az unokáim jelentik a boldogságot. Köréjük épülnek a napjaim. Délelőtt háztartás, majd ha szükséges, délután visszük a „gyerekeket “edzésekre. Lilla, aki most már másodikos gimnazista, versenyszerűen teniszezik, Bence pedig futballozik. Örömmel tölt el minden velük töltött perc. A maradék időmben pedig szenvedélyesen kertészkedem és még szenvedélyesebben olvasok. Most éppen Spiró Görgy Kőbéka c. regényét és Ötvös Anna Lola könyvét. Nagy könyvélményem volt Radnóti feleségének, Gyarmati Fanninak a Naplója is. Szabó Magdát, Németh Lászlót, Eszterházy Pétert különösen szívesen olvasom.
„Minden szót, egymás után, előre és hátra hallgatózva a könyvben, látva a nyomokat, melyek a sűrűbe vezetnek, …mert ez a legnagyobb emberi ajándék. Gondold meg, hogy csak az ember olvas.“
(komaromonline.sk, képek: Kustyán Ilona archívuma)
az interjút készítette Janković Nóra 
