Kurucz Ottó: Hűséges vagyok a városhoz …

az interjút készítette: Janković Nóra 

Elsők közt érkezem a komáromi Limes Galériába. Még van idő, még van mozdulásnyi hely, még van tér, megnézhetem szépen, komótosan a kiállítás anyagát, Mester és tanítványa fényképeit, egymás után, átlépve a jelenből kicsit a múltba. Érdekes látni, összehasonlítani a két kor hangulatát, az alkotók látásmódját, és azt, mit tart a fiatal tehetség Angyal Gábor, és mit tartott az ő korában lényegesnek, megörökítendőnek a mester, Kurucz Ottó operatőr, fotográfus. Más a fényképkészítés technikája, mások a helyszínek, a témák, a kiállítás mégis egységes, nem ebben látom a különbséget. Valami másban. De mi az?! Töprengek napokig, miközben képzeletemben újra és újra végignézem az időtlenné vált idő megragadott pillanatait, mígnem hirtelen meg nem értem, számomra miben rejlik a különbség. A kiváltott érzelmek intenzitásában! Mi lehet e mögött? – teszem fel a kérdést Kurucz Ottónak.

Talán az a szabadság, amivel a képeimet válogattam. –  kezdi mosolyogva  Ottó – A közös kiállítás gondolata először meglepett, mivel úgy gondoltam, Angyal Gábor a kora ellenére ( a komáromi Ipari Szakközépiskola harmadikos tanulója szerk.megj.) van olyan tehetséges, érettek annyira a képei, hogy egyedül is bemutatkozhasson. Végül, „mellékutazóként” mégiscsak elvállaltam a felkérést. Nem volt tematikai megkötés. Szabad kezet kaptam, és így lehetőségem nyílt arra, hogy teljesen érzelmi alapon válogassak a képeim közt.  Bizonyos szempontból jó döntés volt, de azért amikor az ember a saját múltjában tesz időutazást, akarva-akaratlanul rátör egy keserédes nosztalgia, egy melankolikus hangulat. Az egyik képen van egy magányos fűzfa.  A mai napig pontosan emlékszem a Duna melyik partszakaszán bukkantam rá. Ma már nemhogy a fűzfa, de még a partszakasz sincs meg.

Az ember azt gondolná, hogy a fényképnek az eredetisége annak maradéktalan objektivitásában rejlik, de ezek szerint a néző, a befogadó saját olvasata szerint ugyanúgy újraértelmezhető, mint bármely más művészeti alkotás. A Los Angeles-i óceánparton készült kép nekem a szabadságról, az elvágyódásról szól. Akkor, ott volt honvágyad, vagy inkább most van benned valamiféle hiányérzet, megbánás, amiért tíz év után hazajöttél?

Élénken emlékszem arra a „jelenetre”. Belenéztem az objektívbe, megláttam a végtelen óceánt,és hirtelen tudatosult bennem, milyen messzire kerültem az otthonomtól. Kavarogtak bennem az érzelmek. Honvágy?! Megbánás?! Nem, ezek nincsenek bennem, pedig nem úgy terveztem annak idején, hogy végleg itthon maradok. Egy-két év itthon, és irány New York! – gondoltam. Los Angelesbe, ahol mindvégig fotósként dolgoztam, már nem kívánkoztam vissza, mert úgy gondoltam, ha az embernek ennyi idő alatt nem sikerül egy perspektivikus kapcsolatrendszert kiépítenie, és bekerülnie a filmvilágba, akkor már nem is fog.  New Yorkban új lehetőséget, új kihívásokat láttam.  De másképpen alakult. A szüleim, akik nagyon szép gyermekkort biztosítottak nekünk, és mindent megtettek értünk a bátyámmal, megöregedtek.  Édesapám halála után édesanyám egyedül maradt. Az nem lett volna kiút, ha a falusi édesanyámat kiviszem magammal New Yorkba. Ő megszokta az itthoni, falusi életet – kert, kutya, tyúkocska… Az sem lett volna megoldás, hogy távolról támogatom anyagilag, mert neki nem pénzre volt szüksége, hanem érzelmi támaszra. Hazaköltöztem. Ha kint maradok, vagy ha elvállaltam volna a Markízánál kínált állást, több pénzt kerestem volna, de nem lettem volna boldogabb. Az élet nem a pénzről szól!

Ha jól emlékszem a történetre, kint Sára Sándornak köszönhetően, akinek a Tüske a köröm alatt c. filmjének operatőre bátyád, Sándor volt, megismerkedtél a filmszakma nagyjaival, Zsigmond Vilmossal, Vittorio Storaroval, a háromszoros Oscar-díjas olasz operatőrrel ….nem lehet, hogy túl hamar feladtad?

Nem volt mit feladni, mert amikor én kimentem, tisztában voltam vele, hogy nagyon különleges csillagállás kell ahhoz, hogy valakinek innen, Kelet-Európából sikerüljön az amerikai filmiparba beékelődnie, és ami még fontosabb, meg is tudjon ott kapaszkodni.   Hiába voltam én jó helyen, ha nem jó időben. De legalább nem hánytorgathatom fel magamnak, hogy meg sem próbáltam. Ennél többet várni esztelenség lett volna, mert ha az ember huzamosabb ideig nem „él” a szakmájában, az elkezd kicsúszni a keze közül. Van, amit elfelejt, van, amit meg már nem ismer. A filmszakma, az operatőri munka olyan, mint a nyelv, állandó változásban van.

Annak ellenére, hogy a Prágai Filmművészeti Akadémia film- és tévéoperatőr szakán diplomáztál, majd évekig dolgoztál a Pozsonyban a Szlovák Televíziónál, készítettél reklámfilmeket az ERPO-nak, hazatérésed óta pedig, közel két évtizede a Komáromi Városi Televíziónál vagy művészeti vezető és operatőr, neved elsősorban fotósként került be a köztudatba. Számodra a munka hivatás, vagy szakma?

A kezdet kezdetén, amikor még szemtelenül fiatal voltam, nem mintha most öreg lennék, író szerettem volna lenni. Agyaltam, miről is írhatnám meg az évszázad regényét, de sehogy sem jutott az eszembe. Akkor talán ez nem nekem való! – vontam le a konzekvenciát, és kitaláltam, hogy orientalista leszek. Aztán gimnazista koromban megtetszett egy szőke lány, és a bátyám nógatására, készítettem róla pár képet. Meghatározó pillanat volt számomra, amikor belenéztem a nagy látószögű, 20mm-es objektívbe és egy más világ tárult elém. Magában ez talán mégsem lett volna elég ahhoz, hogy „pályát” módosítsak, ha egy nap nem nézem meg Antonioni Nagyítás c.filmjét, aminek a főszereplője egy divatfotós.  Ez az, ami engem érdekel! – lelkesedtem fel, de végül a bátyám tanácsát követve operatőr lettem. És ahogy telnek az évek, a fotózás egyre inkább háttérbe szorul. Már nem hurcolom magammal a fényképezőgépet mindenhová, mint fiatal koromban.

A médiában, és a művészeti ágakban tevékenykedő emberek nagy része precíz kimutatást vezet addigi munkáiról, aggályosan egészítgeti ki szakmai életrajzát, frissítgeti szakmai portfólióját. Neked van valamiféle személyes statisztikád arról, hogy hány filmet, fotót készítettél eddig?

Dehogy van! A kiállítás már kicsit más, azok olyanok, mint az ember életében a nők! Nem a mennyiség a fontos, hanem az, hogy az ember miután leteszi a kamerát, vagy a fényképezőgépet azt érezze, az adott a pillanatban a tudása legjavát nyújtotta.

Ismerjük el, azért Komáromban nincs olyan színes kulturális élet, nincsenek krónikákba kerülő politikai események, országos jelentőségű sportesemények, de még csak nagy változások sem, ezáltal, Ti televíziósok sem találkoztok túl sok szakmai kihívással. Ezt hogy viseled?

Amikor hazajöttem, lezártam magamban a múltat, és azt fogadtam el, azt vettem magától értetődőnek, ami itt fogadott. Ha várakozni kell, ha nincs valami, hát Istenem, ettől még nem dől össze semmi. És nekem már az a nyüzsgés sem hiányzik, ami régen jellemezte a várost. El kell fogadni, hogy megváltozott a világ, a fiatalok számára már a virtuális kapcsolattartás a közösségi portálokon ugyanannyit jelent, mint nekünk anno egy jó kávé, egy jó beszélgetés a barátokkal az Európa szálló kávézójában.

Fontosak neked a barátaid? Hűséges típus vagy?

Eléggé. A városhoz, a munkahelyemhez, a barátaimhoz. Sajnos nincsenek sokan, mert, ahogy az ember öregszik, a múló évekkel fogy a barátok száma is. De itt hagyományos értelemben még mindig jobb, mint az államokban, ahol az emberi kapcsolatok nagyon felületesek.  A kint kötődött baráti kapcsolataim el is koptak az évek során. A Csallóközben még mindig sokkal jobban számítanak az emberi értékek, a hagyományos értékrend – ha nem is annyira, mint fiatal koromban, mint a nyugati országokban.

Valamiféle megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan derű, nyugalom árad belőled. Hogy sikerült ezt a belső békét megtalálnod a mai panasztársadalomban?

Igyekszem nem idegeskedni azokon a dolgokon, amelyeken személy szerint úgysem tudok változtatni. És ilyen a múlt is. Néha ugyan a személyes, érzelmi töltetű „történeteken”szoktam rágódni. Próbálom utólag objektíven megítélni a történteket, de azért az ember bármennyire is igyekszik, önmagával szemben részlehajló. De nem szoktam kizárólagosan másikat okolni a kudarcokért. Ha pedig úgy érzem, feltöltődésre, „friss” levegőre, új élményekre van szükségem, akkor fogom a hátizsákom, és egy kis időre elrepülök. Vagy csak ülök az esti kertben, hallgatom a csendet, és töprengek….ideje lenni elrepülni…. megnézni az végtelen óceánt….

Bevallom nekem ez kicsit Eric Rohmer, a nagy francia rendezőzseni, édesen mélabús képi világát, hőseinek egyedüllétté nem szelídülő magányát juttatja az eszembe….

Ha az ember jó társasága önmagának, soha nem magányos.