komaromonline.sk
HÍREK
Kollár Zoltán: Sokszor egy kis odafigyeléssel is lehet segíteni
  •   

2019/1/19

az interjút készítette Janković Nóra 

 

 

 

Furcsa módon, pont azokban az országokban, ahol kevesebb a rászoruló, az állam jóval nagyobb szerepet vállal a jólléti ellátások biztosításában, sokkal többen végeznek önkéntes munkát, sokkal nagyobb a lakosok szociális érzékenysége, mint nálunk, ahol sokan gyanakodva nézik azokat a „csodabogarakat”, akik önzetlenül, elvárások nélkül, pusztán azért, mert jót tenni jó, segítenek a bajba szorult embertársaikon, mint ahogy azt a komáromi nyugdíjas vállalkozó, Kollár Zoltán is teszi immár évek óta. De vajon honnan meríti az erőt ehhez a lelkileg igencsak megterhelő segítő munkához?

Alapvetően optimista ember vagyok, – ül le velem szembe fiatalos lendülettel Zoltán – de néha, amikor túl sok rosszal találkozom, elkomorodom és felteszem a kérdést: „Biztos jó irányba tart az emberiség?!” Mintha az emberekben egyre kevesebb lenne a segítőkészség, az empátia és az önzetlenség. Aztán történik valami „csoda”, mint ma is, és visszanyerem az emberekbe vetett hitem. Az egyik hajléktalant, aki hónapok óta az utcán, egy kerítés mellett meghúzódva töltötte az éjszakákat, és félő volt, hogy a fagyos éjszakákat nem éli túl, a délelőtt folyamán, hála pár nagylelkű, szociálisan érzékeny léleknek, akik anyagilag segítettek, a tél hátralévő részére el tudtuk helyezni a kettes lakótelepen lévő Nyugdíjas- és szociális otthonban. Sajnos rajta kívül még közel húsz ember él életvitelszerűen Komárom utcáin. Számtalanszor próbáltuk őket rábeszélni, hogy menjenek be a hajléktalan szállóra, a melegedőbe, de hiába. Hajthatatlanok. Az egyik visszatartó erő a lopások erőfordulása, a másik pedig az alkoholfogyasztás tiltása.

Most már több mint hét éve annak, hogy nem csak felkarolta és támogatja a hajléktalanok ellátásának kérdését városunkban, de időközben egyre több civil embert sikerült maga mellé állítania, akik ma már egy jól működő önkéntes csapatot alkotnak. Mikor és hogyan született meg Önben ennek a jótékonysági kezdeményezésnek az ötlete?

Huszonegy éve, amikor a kettes lakótelepen megnyitottam az élelmiszerboltomat, még csak elvétve lehetett a környéken hajléktalannal találkozni. Mostanra számtalan szomorú sorssal találkoztam. Egyre nehezebben élnek az emberek, egyre többen csúsznak lefelé a lejtőn. Hét éve, karácsony előtt néztem a hajléktalanok egy csoportját, és eszembe jutott, hogy miközben mindenki tele várakozással, mindenki vásárol, készülődik a szeretet ünnepére, nekik ugyanúgy nincs mit várniuk, mint az év bármely más napján. Elhatároztam, hogy szervezek nekik egy „előkarácsonyi ebédet”. Miután az ötletemet megosztottam pár ismerősömmel, kiderült, hogy többen szívesen segítenének nekik, csak nem tudják hogyan. Szükség volt valakire, aki koordinálja ezt a társadalmi kezdeményezést. Miközben főztük a gulyást, elkezdett szemerkélni a hó. Igazi karácsonyi hangulat lett. De azt hiszem nekik sokkal többet jelentett akkor annál a tányér meleg ételnél az, hogy végre valaki törődik velük, elbeszélget velük, kíváncsi a személyes történetükre. Aztán, a következő évben megkérdeztem három (Apáli, Olymp, Panoráma) vendéglátóipari egységet üzemeltető vállalkozó ismerősömet-barátomat, nem tudnának-e segíteni, és ők azonnal igent mondtak. A mai napig bármikor számíthatok rájuk. Nagy segítség volt, hogy mindjárt a kezdetektől támogatta a munkánkat a Charita non profit szervezet. Idővel mellénk állt a városunkban működő öt egyházi intézmény vezetősége, valamint további tíz étterem tulajdonosa ajánlotta fel, hogy a megmaradt napi menüt elszállíthatjuk. Egy ideig gondot okozott a kiszállítás, mivel az ételosztás helyszíne a 2-es bástya bejáratánál van, de mostanra ez is megoldódott.

 

Gulyásfőzés a hajléktalanokkal 2012-ben

Gond nélkül sikerült egy asztalhoz ültetnie az összes történelmi egyház képviselőjét?!

Igen, mivel mindannyiunk szeme előtt ugyanaz a nemes cél lebeg – segíteni a rászorulóknak. Általában évente kétszer tartunk megbeszélést. Novemberben a városi hivatal szervezésében van egy találkozó, ahol megállapodunk abban, ki milyen formában tudja kivenni a részét a feladatból, márciusban pedig kicsit kötetlenebb hangulatban kiértékelő gyűlést tartunk. Egyébként, ha értesüléseim nem csalnak, nincs még egy város Szlovákiában, ahol a katolikus, református, evangélikus, baptista egyház és a Zsidó Hitközség együtt folytatna karitatív szolgálatot.

Teréz anya mondta egy helyütt, hogy „Az embereknek szükségük van segítségedre, de ha segítesz, támadás érhet, mégis segíts!“ Találkoztam már olyan bejegyzéssel a közösségi portálon, melyben a boltja elleni bojkottra buzdította valaki a lakosokat, mert szerinte annak köszönhető a hajléktalanok jelenléte a környéken, hogy az Ön segítségére és támogatására számíthatnak. Hogy érintik Önt ezek a negatív kritikák?

Rosszul esik, de különösebben nem foglalkozom vele. Mindenki a saját lelkiismerete, saját értékrendje szerint alakítja a saját életét. Nekem mindig, már fiatal koromban is az volt az életfilozófiám, hogy ahol tud, ott segítsen az ember. Vállalkozóként pedig ezt kicsit kötelességemnek is érzem. Sokan úgy gondolják, hogy felesleges, hiszen elég adót fizetünk be az államkasszába, de hiába, ha az nem jut el a mélyszegénységben élő nagycsaládosokhoz, a rászoruló kisnyugdíjasokhoz vagy a legkiszolgáltatottabb embertársainkhoz, a hajléktalanokhoz. Meggyőződésem, hogy a fedélnélküliségnél nehezebb élethelyzet nincs. Ennél mélyebbre már csak a temetőben kerülhet az ember. Abban a pillanatban ugyanis, amint valaki az utcára kényszerül, elkezdenek lazulni a családi kapcsolatai, megszűnik körülötte az érzelmi-erkölcsi-anyagi védőháló. Nincsenek többé valódi emberi kapcsolatok, nincs személyes tér, nincs értelme a napoknak, elvesznek a célok, a jövőkép. Vegetálnak. Egyetlen dolog válik fontossá, a túlélés. Ennek pedig egyik eszköze sokuknál az alkohol, vagy a drogok. Persze vannak, akiknek már eleve a szenvedélybetegségük miatt fordított hátat a családjuk. Általánosítani azonban nem lehet. Minden sorstörténet más, mindegyikük élete más ponton siklott félre. Van köztük olyan, aki negyvenvalahány évet becsületesen ledolgozott a hajógyárban, rendkívül nehéz munkakörben, majd pár átgondolatlan hitelfelvétel miatt végrehajtási eljárás indult ellene és nyugdíjas korára az utcára került. Van, aki egy csúnya válás következtében vált nincstelenné. Nem hiszem, hogy a mi dolgunk lenne ítélkezni ezek fölött az emberek fölött.

 

A hajléktalanokat segítő csapattal

Az elmúlt hat-hét évben sikerült már valakit visszaintegrálniuk a társadalomba?

Egy kezemen meg tudom számolni, hány kitaszítottnak sikerült újra beilleszkednie a polgári létbe. Minél tovább él valaki az utcán, annál jobban sérül mentálisan és fizikailag egyaránt. A hajléktalanlét hamar alá ássa az emberek egészségét. Ráadásul egy idő után megváltozik az önmagukról alkotott képük és már saját magukat is hajléktalanként definiálják. Itt, ezen a ponton pedig már nehéz visszafordítani őket. A fiatalokat még könnyebb. Emlékszem pár éve egy fiatalembernek sikerült Magyarországon olyan munkahelyet találnunk, ahol szállást is tudtak neki biztosítani. Ma már önálló albérletben él. A másik emlékezetes esetben pedig egy drogfüggő fiatal rehabilitációját vállalta a nagykeszi teológus házaspár. Két évig élt náluk. Ma már kiegyensúlyozott életet élő családos ember.

Említette, hogy ha lehetett, mindig is szívesen segített másoknak. Ezt a proszociális viselkedésmintát és gondolkodásmódot otthonról hozta magával, vallási meggyőződéséből fakad vagy belső indíttatásból?

A másodikat mindjárt ki is zárhatjuk, mert igazán se vallásos, se hívő nem vagyok. A szüleimet azonban a mai napig úgy emlegetik az idősebb csallóközaranyosiak, mint kivételesen jó embereket. Hatéves lehettem, amikor elhatározták, kitelepülünk Izraelbe. Intézték a papírokat, tervezgettek, és beszereztek egy kisebb „konténert”. Annak idején faluhelyen még mindenki ismert mindenkit, így futótűzként terjedt a hír. Attól kezdve alig volt nap, hogy valaki ne tért volna be hozzánk marasztaló szándékkal. És nem hiába, mert végül a szüleim letettek a kivándorlásról. Jó gyerekkorom volt. Csak a nagyszülők hiányoztak néha. Ők, ahogy szüleim összes többi rokona, a holokauszt áldozataivá váltak. Édesapám munkaszolgálatosként egy fegyvergyárban dolgozott. Édesanyám pedig a családjából egyedüliként jött vissza Auswitzból. És hozták magukkal a félelmüket, a túlélők bűntudatát, amit soha nem tudtak se letenni, se elbeszélni. Mindezt ugyanúgy cipelem magammal én is. Tovább. Végigkíséri az életemet.

 

Érettségi tablókép

Meglepő, hogy nem vallásos, miközben a Komáromi Zsidó Hitközség aktív tagja, sőt az elmúlt évtizedben kitartóan fáradozott a Menház épületének felújításán és az ott működő Menház Zsidó Kulturális és Közösségi Központ működésén!

Azért ez nem csupán az én érdemem. Kis csapatunkat Paszternák Antal a hitközség elnöke kovácsolta össze. A Menház épületének a rendbetétele rengeteg munkánkba és időnkbe telt az elmúlt évtizedben. Büszke vagyok rá, hogy a romos, nyirkos épületből sikerült egy európai színvonalú vallási – kulturális központot kialakítani, ahol ünnepeken, színvonalas programokon találkozhatunk. Sajnos a komáromi zsidóság nagy része a háború után családostul kivándorolt Izraelbe, vagy asszimilálódott. Sokan meg elővigyázatosságból inkább titkolták. Pedig a szocializmus éveiben, legalábbis látszólag, nem érdekelte az embereket a másik hovatartozása. Tudták rólunk a faluban, az iskolában, de nem emlékszem, hogy emiatt ért volna valamiféle kellemetlenség. A szüleim az átélt traumák során elveszítették hitüket, Istenbe vetett bizalmukat, így a vallás, a hitgyakorlás nem volt a mindennapi életünk része. Később, érett emberként a komáromi zsidóság és a zsidó tradíciók iránti lojalitásból lettem a hitközösség aktív tagja. Kevesen vagyunk. Jó, ha negyvenen. A vallási előírásoknak megfelelően pedig tíz felnőtt férfi kell ahhoz, hogy istentiszteletet lehessen tartani. És ha már rabbink nincs…

 

Az unokákkal

Sőt, az épületben üzemel az Ön által alapított népszerű Praliné cukrászda is. Amikor a rendszerváltás utáni években elkezdett vállalkozni, ami azért elég rizikós, hiszen az üzleti siker sok külső tényezőtől is függ, nem félt a kudarctól?

Soha nem féltem váltani, új irányba menni. Vagyis egyszer. Kiskamaszként. A komáromi gépipari szakközépiskoláról mindig, mindenkitől csak jót hallottam. Jelentkeztem, felvettek, de pár hét után rájöttem, hogy nincs olyan szaktantárgy, ami engem érdekelne. De becsülettel végig csináltam, leérettségiztem, sőt el is helyezkedtem a hajógyár konstrukciós részlegén. Szerencsére a főnökség két hónap után rájött, hogy ha maradok, minden hajó el fog süllyedni, így áthelyeztek az anyagbeszerzési osztályra. Itt kerültem először közel a kereskedelemhez, és nagyon szerettem. Később a város idegenforgalmi osztályának élére kerültem, később vezettem a pati fürdőt, üzemeltettem az Amfiteátrumot, mozi-kávézót, foglalkoztam gyümölcs-zöldség kereskedelemmel… Gyűjtöttem a tapasztalatokat. Értek kudarcok, kisebbek és nagyobbak, de ezekkel soha nem maradtam magamra, feleségem Éva, azóta, hogy negyvenegy éve megismerkedtünk a hajógyári klubban, mindig, mindenben támogatott. A miénk valójában családi vállalkozás. Éva végzi a „nemszeretem” papírmunkát. Tökéletesen kiegészítjük egymást.

 

Zoltán a feleségével Évával Jeruzsálemban

A minket körülvevő felgyorsult, teljesítményorientált világból nem könnyű egy kicsit kilépni, lassítani, feltöltődni. Ön számára mi jelenti a kikapcsolódást?

Amíg nem lettem nagypapa, erre a kérdésre azt válaszoltam volna, hogy a zene, a színház, a mozi, a könyvek, és az utazás. Mondjuk a mai napig képes vagyok egy jó koncertért elutazni akár Prágába is. Fontosnak tartom, hogy az ember új dolgokat lásson, tapasztaljon. Aztán élményekkel gazdagodva hazajöjjön. Bárhol is jártam, öt-hat nap után hiányzott nekem a magyar szó, a magyar kultúra és Komárom. Nagyjából ötven éve tele várakozással, lelkesedéssel vagyok „komáromi” és én azóta is ugyanúgy szeretek itt élni. És ezt a viszonyulást, lokálpatriotizmust sikerült átadnom a fiamnak, Gábornak is, így viszonylag sok időt tölthetünk az unokáinkkal, a nyolcéves Mátéval és a hatéves Biankával. Az élet legszebb feladata a nagyszülői szerep. Engem semmi nem tölt fel úgy, semmi nem pihentet annyira, mint ha velük vagyok. Annak idején amikor Gábor fiam kicsi volt, rengeteget dolgoztam. Nem tudtam vele annyi időt tölteni, mint amennyit szerettem volna. De ha otthon is voltam, ott volt bennem a szülői felelősségtudat, hiszen egy gyerekkel nem elég törődni, játszani, kényeztetni, hanem nevelni kell, aminek meg kell határozni az irányát, meg kell húzni a határokat. Az unokák esetében mindez már sokkal lazább. Önfeledtebben, bensőségesebben, gondtalanabbul lehet kihasználni a velük együtt töltött időt. Annál nagyobb örömöt, mint hogy aktív nagyszülők lehetünk Évával, nem tudok elképzelni.

(komaromonline.sk – Janković Nóra)


  •   

Hozzászólások

hozzászólás

komaromonline.sk

Like Us On Facebook