Klemen Terézia: Szeretek tenni az emberekért és a városért

az interjút készítette Janković Nóra

Neve, személye mára a minőségi kultúra védjegyévé vált városunkban. Több mint tíz éve dolgozik fáradhatatlanul, kitartóan és a rá jellemző lendülettel azon, hogy gazdagabban térhessünk haza egy-egy általa szervezett rendezvényről, kiállításról. Egy olyan közösséget kovácsoljon maga körül, akik számára fontos, hogy Komárom visszanyerje méltó, régi hírét és ismét elfoglalhassa helyét Európa zenei térképén. De vajon, mennyire befolyásolta a munkásságát a pandémia, és miben változott az élete az elmúlt egy évben, amióta maga mögött hagyta a tantermeket? – kérdeztük a Pro Urbe – díjas Klemen Teréziát, Katedra-díjas tanárt, írót, újságírót, Példakép-díjjal kitüntetett kulturális nagykövetet.

Tudatosan készültem a nyugdíjas éveimre, mert tudtam, hogy én nem fogok, mert nem is szeretek, a fotelban ülve kézimunkázni. Olvasni, zenét hallgatni vagy éppen főzni meg nem lehet egész nap. Számomra elemi szükséglet, hogy emberek közt, társaságban legyek és közben még valami hasznosat, érdemlegeset is tegyek. Lehet, hogy most sokan furcsállani fogják, de én nagyon szeretem az embereket és nagyon szeretek segíteni nekik. Tagja vagyok a „két ország egy város” elve alapján működő jótékonysági szervezetnek, a Komáromi Rotary Clubnak, mert ahogyan azt a jelszavuk is hirdeti, „jót tenni öröm, segíteni kötelesség “. A klub keretein belül célunk a rászorultak és hátrányos helyzetűek megsegítése, valamint a tehetséges fiatalok támogatása. A Rotary klub égisze alatt szerveztem a 2019 őszi jótékonysági koncertet, korábban pedig a Lehár-Rotary jótékonysági bált, melynek bevételéből a szociálisan rászoruló középiskolásoknak segítettünk. Kevesen tudják, de a Rotary Világszervezet számára Lehár Ferenc, aki a bécsi Rotary klub tagja volt, himnuszt is írt.

Lehár Ferencet, mondhatni, ön fedezte fel újra a komáromiak számára. A neves zeneszerző kultuszának ápolására 2012-ben megalapította a Lehár Ferenc Polgári Társulást is, melynek égisze alatt elindította a Lehár-nyár koncertsorozatot a Klapka téren, valamint évről-évre megrendezte az elegáns Lehár-bált. Miért éppen az „operettkirály” kapott kiemelt helyet az életében?

Lehár Ferenc egy világhírű zeneszerző. Műveit ugyanúgy ismerik és játszák Amerikában, mint Japánban. Persze lehet a zenéjét szeretni vagy nem szeretni, de mindettől függetlenül Komárom szülötte, és ezért úgy gondoltam szélesebb körű elismertséget és figyelmet érdemel. A lehári hagyományok ápolását szolgálják a Lehár-nyár koncertjei is. A 2020-as évre hangsúlyosan készültünk, hiszen születésének 150. évfordulója volt. Az eredeti terveinkben szereplő programok és események nagy részét, a járványügyi korlátozások miatt, el kellett halasztanunk, vagy kompromisszumokat kellett kötnünk. A Duna Menti Múzeum főépületében, A komáromi operettkirály c. kiállítást is csak rendhagyó módon, ünnepélyes megnyitó nélkül lehetett a nagyközönség számára elérhető tenni. Koltai Gábor filmrendezővel a Monostori Erőd megbízásából belefogtunk egy nagy projectbe és elkezdtük a Lehár Ferenc életét bemutató dokumentumfilm forgatását, de ezt is félbe kellett szakítanunk. Még Bécsben, Bad Ischlben, Budapesten és további helyszíneken vár ránk a forgatás. Remélhetőleg a nyáron be tudjuk fejezni. A Lehár Ferenc életét bemutató Operettkirály c. könyvem is pont az első lezárások idején került ki a nyomdából, így a könyvbemutató azóta is várat magára. Ezt pótolni szeretném és jó lenne eleget tenni az író-olvasó találkozókra szóló meghívásoknak is. Mindemellett pedig szeretnénk megtartani a katonazenekarok nemzetközi nagytalálkozóját, melyet a V4-es országok honvédelmi minisztériumai már korábban jóváhagytak, hisz úgy az idősebb Lehár, mint zeneszerző fia híres katonazenekari karmester volt.

Sok minden elmaradt, de sok minden meg is valósult, hiszen múlt szeptemberben immár hatodik alkalommal tudták átadni a Szlovákiai Civil Becsületrendet, melyet szintén ön indított útjára.

Valóban, ha nem is nagy nyilvánosság mellett, mert be kellett tartanunk a járványügyi szabályokat, de szeptemberben sikerült a Kultúrpalota dísztermében ünnepélyes keretek közt kiosztanunk a díjat, melynek célja olyan emberek munkásságának az elismerése, akik konkrét tetteikkel következetesen más emberek, egy közösség vagy egy régió lakossága számára fontos társadalmi vagy kulturális tevékenységet végeznek mindennemű anyagi ellenszolgáltatás nélkül. Erre minden évben lehet javasolni személyeket, a kuratórium pedig aztán összeül megvitatni ezt. A kuratóriumnak egyébként nagyon neves tagjai vannak, például a Selye egyetem alapító rektora, vagy a pozsonyi egyetemről professzorok, akadémikusok, tehát Szlovákiában elismert közéleti személyiségek. A Szlovákiai Civil Becsületrend védőszárnya alatt elindított Házy Erzsébet Nemzetközi Tehetségkutató Énekverseny V. évfolyamát ősszel az egyre erősödő koronavírus járvány miatt nem tudtuk elindítani, de bízom benne, hogy idén szeptemberben már megmérettethetik tudásukat a jelentkezők.

Házy Erzsébetről nem csupán az énekversenyt nevezte el, de Az évszázad Manonja címmel könyvet is írt róla. Honnan jött az ötlet, hogy az ő életét és pályáját kutassa, dolgozza fel?

Egyetemistaként láthattam őt többször is az Erkel Színházban, később pedig a televízióban is. Az életéről azonban nem sokat tudtam. Az énekverseny meghirdetése előtt, pont abban az időben, amikor olyan felvidéki művész után kutakodtam, akiről elnevezhetnénk a versenyt, bukkantam rá egy cikkre, amiből megtudtam, hogy ő pozsonyi születésű, csak tíz éves korában családjával együtt 1939-ben kényszerkitelepítés miatt kellett elhagyniuk otthonukat. Elindítottuk a tehetségkutató énekversenyt, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemtől kezdve Debrecenen át Pécsig mindenhonnan jöttek a fiatalok, de legnagyobb meglepetésemre nem igazán tudták, kiről kapta a nevét a verseny. Ezt követően elmentem a Magyar Állami Operaház Emléktárába és a Színháztörténeti Intézetbe is, összeszedtem az anyagot egy nagy kiállításhoz, hogy bemutassam őt és munkásságát. Ez a forrásanyag adta a könyv alapját. Óriási szerencsém volt egyébként, mert olyan fotódokumentációhoz jutottam hozzá, amik korábban még soha sehol nem jelentek meg: az operaház volt fotósa, Mezey Béla rendelkezésemre bocsájtotta a negatívjait, amiket digitalizáltattam és felhasználhattam a könyv illusztrálásához. Arról nem is beszélve, hogy levélben és telefonon felkértem közel harminc pályatársát, hogy meséljenek róla a könyvben, és mindenki készségesen igent mondott.

Mindemellett tanított, volt igazgatóhelyettes, iskolaigazgató, személyiségfejlesztést és pszichológiát oktatott a Budapesti Gazdasági Főiskolán, évkönyvet és iskolaújságot szerkesztett, irodalom tankönyvet írt, ösztöndíjpályázatokat intézett, cikkeket publikált. Majd negyven éven át. Hátat lehet fordítani egyik napról a másikra egy hivatásnak? Nem hiányzik az iskola közege?

Hiányzik, de mivel Magyarországon tanítottam, ahol magasabb a nyugdíjkorhatár és igazgatóhelyettesként rá is húztam, így még 67 éves koromban is a katedrán voltam. Mindennek megvan a maga ideje és ezt el kell fogadni. Sok volt diákommal a mai napig tartom a kapcsolatot. Amikor megírták a lapok, hogy díjat kaptam, mert az utóbbi években beérett a munkám gyümölcse és több elismerésben is részesültem, rengeteg megható üzenetet, de még kézzel írott levelet is kaptam tőlük. Egy tanárember számára ez az igazi jutalom.

Eltekintve attól az időszaktól, amikor az izsai alapiskolában volt igazgató, mindvégig kamaszokat tanított, akikhez nem könnyű megtalálni az utat. Önnek, hogy sikerült elfogadtatnia magát velük?

Már egyetemista koromban tudtam, amikor az ELTE gyakorló gimnáziumában végeztem a szakmai gyakorlatomat, hogy a tinédzserek az én korosztályom. Ők, még ha látszatra tele is vannak önbizalommal, önérzetük meg az egekig ér, valójában rendkívül esendőek, sérülékenyek. Keresik saját identitásukat és helyüket a világban. Szorongva, tévelyegve. Sok esetben otthon nem kapják meg a kellő figyelmet, az érzelmi biztonságot, mert a szülőknek dolgozniuk kell, be kell teremteniük a mindennapi betevő falatot, otthon meg várja őket a második műszak és végtelenül leterheltek, kimerültek. Pályám során mindvégig arra törekedtem, hogy a rám bízott kamaszokat az oktatás mellett, neveljem is. Igyekeztem olyan tanár lenni, akinek el lehet mondani „zűrös“ dolgokat, akiben meg lehet bízni.

Sikerült?

Nagyrészt igen. A jó humoromnak köszönhetően sok nehéz helyzeten sikerült felülkerekednem, oldanom a feszültséget. Gyakran fordultak hozzám magánéleti gondjaikkal, de volt, hogy valaki meggondolatlanul elszökött otthonról, majd amikor átgondolta, engem hívott fel és kért meg, hogy kísérjem haza. Reggelig mesélhetnék, annyi mindent megéltem tanárként az elmúlt negyven év során. Természetesen nem minden diák fogadott el. Voltak kivételek. Számomra pedagógusként a prioritás az volt, hogy megnyerjem őket, megismerjem a személyiségüket, mert ha magam mellé állítottam őket, akkor könnyebb volt velük együtt dolgozni, átadni nekik a tudást.

Saját magát mennyire tartotta szigorú tanárnak?

Amikor először bementem, nem is mentem, vonultam, tekintélyt parancsolóan, egy osztályba, mindjárt azzal kezdtem, hogy “történelem, magyar és erőszakos vagyok”, olyan leszek, amilyennek a gyerek akarja, „ha jó vagy, jó leszek, ha rossz, nálam rosszabbat nem találsz. “Nem árultam zsákba macskát. Megköveteltem a rendszeres felkészülést és következetesen számon is kértem. Nekem nem mondhatta azt egy diák, hogy nem tudom. Szinonimát kellett rá találnia. De minden tanuló, évente kétszer, hivatkozhatott arra, hogy nem tudott felkészülni, mert szerelmes. Szigorú voltam, de talán igazságos.

Tíz évvel a rendszerváltás után döntött úgy, hogy inkább a Duna jobb oldalán áll katedrára. Mi vezette erre a döntésre?

Akkor érett meg bennem az elhatározás, hogy legfőbb ideje váltani, és végre igazi történelmet tanítani. Szlovákiában az akkori politikai helyzet nem engedte meg, hogy úgy tanítsam a történelmet, ahogyan azt nekünk annak idején Budapesten, az ELTE Bölcsészettudományi karán megtanították. De a magyar irodalom és nyelvtan tanításába is igyekeztem kreativitást és játékosságot vinni. Valójában, ha nem lett volna a kötött a tananyag, akkor egészen másképp, sokkal életközelibb megközelítésben, úgy tanítottam volna, hogy majd a gyakorlatban is fel tudják használni a megszerzett tudást. De így is feszegettem a határokat rendesen. A diákokkal írattam verseket, Petőfi vers alapján filmforgatókönyvet, vád-és védőbeszédet is alapos érveléssel egy-egy irodalmi hős tette mellett vagy ellen, fiktív újságokat terveztettem. Folyamatosan újabb és újabb kreativitást fejlesztő feladatokon törtem a fejem. Ami mondhatni a vesszőparipám volt, az a tehetséggondozás és a szóbeli önkifejezés fejlesztése. Nálunk, sajnos, a retorika nincs benne a tananyagban. Sokan még felnőtt korukban is zavarban vannak, ha nyilvános helyen, akár egy munkahelyi gyűlésen, fel kell szólalniuk, ami rombolja az önérzetüket. Sokkal magabiztosabb az az ember, aki bármilyen helyzetben, bárhol érthetően, világosan, folyékonyan tudja megfogalmazni a gondolatait, vagy elmondani a véleményét.

A szocializmus éveiben, nehéz volt kikerülni az ELTE Bölcsészettudományi karára?

A párkányi gimnázium matematika-fizika szakos osztályába jártam, de minden tantárgyból a legjobbak közt voltam. A szüleim sokáig próbáltak a vegyészmérnöki pálya felé terelgetni, de amikor én másképpen döntöttem, mert nem tudtam magamat elképzelni egy laboratóriumban a kémcsövek közt, támogattak. Mindenképpen egy nagy múltú, elismert egyetemen szerettem volna folytatni a tanulmányaimat. Pozsonyban azonban abban az évben csak magyar nyelv és irodalom és latin nyelv szakpárosítást indítottak, így Budapestre adtam be a jelentkezésemet. Megjártuk a minisztériumokat, és jó pár hivatalt, hiszen az még a szocializmus éveiben volt, mire sikerült elintézni. Egy kőkemény felvételi vizsga után, amire rengeteget tanultam, felvettek. Magyar-történelem párosítást azonban itt sem nyitottak akkor, így kérvényeztem, hogy felvehessem a történelem szakot. A kezdet nem volt könnyű, mert a magyarországi gimnáziumokban sokkal magasabb szintű volt az oktatás, de önerőből sikerült felzárkóznom. Volt mit bepótolni, de az úgyn. leckekönyvemben, az indexemben volt olyan félév amikor az átlagom 5.00 volt. Minden vizsgámat jelesre tettem le, és második évfolyamtól már előmeneteli ösztöndíjat kaptam. Megküzdöttem azzal is, hogy kezdetben gyakran csehnek- vagy szlováknak tituláltak, ami rettenetesen rosszul esett. Egyszer aztán történelem szemináriumon, ahol a huszonnégy emberből én voltam az egyetlen határon túli, felálltam és kerek-perec megmondtam, hogy legyenek szívesek megtanulni a főnévből melléknevet képezni, mert én szlovákiai magyar vagyok. Akkoriban a tananyagban is csak érintőlegesen volt benne Magyarország területvesztésének előzményei. Ezzel nem volt ajánlatos foglalkozni a Kádár-korszakban.

Párkányban született, Budapesten tanult. Hogy lett önből komáromi lakos és igazi nagybetűs lokálpatrióta?

Budapesten ismertem meg a férjemet, aki csehszlovák állami ösztöndíjasként tanult a Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki karán. Még egyetemista éveink alatt összeházasodtunk. Őt friss diplomásként már várták a komáromi hajógyárban, így én nemet mondtam, amikor felajánlották, hogy maradjak ott tanársegédként az egyetemen. Mondhatni, a szerelem hozott Komáromba. Cili lányom a házasságkötésünk után két évre még Pesten, Diána lányom már itt Komáromban született. Soha nem bántam meg, mert nagyon szeretem e nagymúltú várost. Ezúton is szeretnék köszönetet mondani Komárom város képviselő testületének, amiért az idei Pro Urbe-díjra engem találtak alkalmasnak.

Lányai nem kaptak kedvet a pedagógusi pályához?

Elrettentek tőle. Túl sok dolgozatot és röpdogát javítottam otthon, és ez nem igazán tetszett nekik. Annyit még el kell mondanom róluk, hogy középiskolai tanulmányaik utolsó két-két évét az USA-ban végezték, ahol sikeres érettségit tettek, majd Budapesten diplomáztak le. Cecília lányom, aki Londonban él a családjával, egy pénzügyekkel foglalkozó világcég igazgatóhelyettese. A tizenhárom éves Allegra unokám az angol úszóválogatott utánpótláscsapatának nagy reménysége. Emellett tanárai beválogatták az Oxford-Cambridge csillagai közé és már most „A jövő tudósai” képzésekre is jár. Ajánlották neki, hogy tegyen előrehozott érettségi vizsgát, mert tanárai bíztatására matematikából-biológiából-fizikából-kémiából sikeresen megoldotta az érettségi feladatokat, de nem szeretnénk, ha éveket ugorna át. Úgy véljük, hiába kimagasló a tudása és az adottságai, attól még érzelmileg nem érett és meg lenne fosztva a gyerekkorától. A kisebbik unokám Arabella most szeptemberben lett iskolás, és ahogy a nővére, úgy ő is rendkívül könnyen veszi az akadályokat. A természetük sok mindenben különbözik, színészi tehetségük viszont egyforma. Mindketten szerepeltek már BBC tévéfilmsorozatban is. Diána lányom, nomem est omen, nem hiába kapta a nevét a vadászat római istennőjéről, Rómában él férjével, mint őrgrófné. A pedagógiai pálya iránt ő sem érzett késztetést. Informatikából diplomázott. Mindannyiukra mérhetetlenül büszke vagyok.

Gondolom a járvány kitörése óta ritkábban tudnak találkozni.

Másfél éve nem találkoztunk, mert miután ismét daganatos lettem és 2019 őszén műtöttek, a családi találkozást elhalasztottuk 2020-ra. Most már teljesen jól vagyok. Nem érek rá azzal foglalkozni, hogy beteg vagyok. Nem veszem tragikusan. Egyszerűen nem vagyok az a típus, aki hagyja, hogy az energiáját a betegségtudat feleméssze. A múlt évben viszont nem tudtunk előre tervezni, mert hol itt, hol ott volt súlyosabb a járvány és szigorúbbak a rendelkezések. Bíztunk benne, hogy húsvétkor már együtt lehetünk, megvoltak a repülő jegyek, de másképpen alakult. Reménykedem benne, hogy a nyáron végre ismét személyesen is megölelhetjük egymást. Szinte naponta, hosszasan beszélünk. A lányokkal és az unokákkal is.

És miközben sok embert lelkileg lebénított a világjárvány, ön egy teljesen új területre tévedt, és azonnal sikereket is ért el, hiszen szobrai Sopronban, ősszel már kiállításra is kerültek.

A képzőművészet mindig is nagyon foglalkoztatott, amikor Budapesten voltam szinte az összes múzeumot, képtárat végig jártam, az egyetemen bejártam művészettörténeti előadásokra is. Az irodalom, a történelem és a művészettörténelem szorosan összekapcsolódik. A gimnáziumban az utolsó két évfolyamnak a művészetek tantárgyat is én tanítottam. Amikor találkoztam a paverpol technikával, felkeltette az érdeklődésemet. Beiratkoztam egy tanfolyamra, ahol elsajátítottam az alapokat, de itt is, mint az élet más területein, a gyakorlat teszi a mestert. De attől függetlenül, hogy az egyik szobrom kiállításra került, én nem tartom magam különösebben tehetségesnek. Inkább rám jellemzően szorgalmas és kitartó vagyok. Van még hová fejlődnöm ezen a téren. Mostanában viszont kevesebb az időm rá, mert egy újabb könyv készül. Ne kérdezze meg, hogy mi a témája, mert úgy sem árulom el. Senkinek.

Honnan van ennyi energiája?

A kitartást, erőt és az élethez való optimista hozzáállást a szüleimtől örököltem. Végtelenül szorgalmas, dolgos szüleim voltak. Édesanyám gyógyszertári szaklaboránsként, édesapám pedig mozdonyvezetőként dolgozott. Biztos anyagi körülmények közt nőttem fel, de ettől függetlenül nem kaptam meg az első szóra mindent. Megtanítottak vágyakozni a dolgokra és értékelni azokat. Megesett, hogy diák koromban elszerettem volna menni a barátaimmal nyáron Romániába és Bulgáriába. Elengedtek, de az utazás költségét nekem kellett előteremtenem. Egy hónapig csumáztam a paprikát a konzervgyárban. Semmi nem hullott magától az ölembe. Nagy hangsúlyt fektettek a taníttatásomra és a tanításomra. Járattak zongorára, megtanítottak úrinőként viselkedni, de ugyanúgy a nagyszüleimnél segítenem kellett ellátni a tyúkokat, kacsákat, gondozni a szőlőt, ápolni a kertet. Édesanyám, akivel a mai napig nagyon jó a kapcsolatom, mindig azt mondta, az ember soha nem tudja mit hoz a jövő, mikor hová kerül és mikor minek veszi hasznát. Mérhetetlenül hálás vagyok a szüleimnek, hogy megtanítottak helyt állni az életben.

(komaromonline.sk, Janković Nóra, fotók: KT archívuma)