Első adventi vasárnap

2018/12/2

Janković Nóra

Zimankós napokkal, fagyos éjszakákkal köszöntött ránk az Advent időszaka, december első vasárnapja, amikor a keresztény kultúrkörben megkezdődik a várakozás az Úr eljövetelére, a karácsonyra, a szeretet ünnepére.

Évről-évre egyre több lakás ablakai mögött gyúlnak ki az első adventi gyertya fényei, melyek a múló hetekkel megnégyszereződnek, egyre fényesebben jelezve a Megváltó születésének közeledtét.
Lelkünkben megjelenik a várakozás izgalma, tervezgetünk, készülődünk. Takarítás közben előkerülnek a megfakult régi karácsonyi fényképek, színevesztett képeslapok, az ütött-kopott családi receptgyűjtemény, melynek megsárgult lapjain egyre fakóbb a tinta, de nem baj, mi anélkül is emlékezünk a régi ízekre, a vanília és dió illatú konyhára, nagyanyánk és édesanyánk mozdulataira, ahogy dagasztották, sodorták, nyújtották a tésztát, sütötték a bejglit, a foszlós kalácsot és az elmaradhatatlan mézes krémest. Ráérősen, egymásra figyelve. Ahogy fogyott a dió, úgy fogytak el a lelki terhek, úgy lett egyre sűrűbb a levegő a megbocsájtástól, a megértéstől, a szeretettől.

A kis konyhák kedveztek a nagy beszélgetéseknek. A mai napig emlékszem a nagyanyám hangjára, a szavaira, ahogy mesélt, réges-régi ünnepekről, amikor még ő állt a gyúródeszka mellett a kis sámlin, várva az angyalok eljövetelét, a karácsony csodáját. Ezek a percek, órák maradtak meg bennem igazi ajándékként.

Nem rohantunk, nem volt hová, vasárnaponként nem voltak nyitva a boltok, de hétköznapokon sem lehetett túl sok mindent találni, mindig akkor kellett lecsapni valami jó kis ajándékra, amikor éppen el lehetett csípni. Nagy titokban készültek a kötött pulóverek, hímzett terítők, horgolt nippek, házi ínyenc lekvárok, gondosan selyempapírba és sztaniolba csomagolt szaloncukrok, névre szóló személyes karácsonyi üdvözlőlapok. Volt időnk mindenre.

Figyeltünk hát egymás szavára, hátha a másik elejti mire vágyik, mi az az egy, igazán személyes ajándék. Egy. Amiben benne van a vágy és az adakozás öröme. Amitől a másik érezni, tudni fogja, hogy fontos, hogy odafigyelnek rá. Egész évben.

Nagyapáink, édesapáink meg törték a fejüket, kitől lehet az ünnepi vacsorához „jó kis” házibort, tömött kacsát venni, két csenevész borókafenyőből összeeszkábálni egy valamire való karácsonyfát. Komótosan, nem kapkodva, megélve a pillanatot, befelé figyelve, megadva a módját mindennek, ami az ünnepváráshoz tartozott.

Néha voltak kudarcok, melléfogások, nem minden sikerült tökéletesre. Ezeket egy ideig viccelődve, évődő szeretettel emlegették a családi legendák közt, de mélyen, senki nem bánkódott miatta, elvégre családban maradt. Nem akartak megfelelni az egész „világnak”, nem akartak görcsös igyekezettel az élet minden területén, életük minden szerepében a legjobbak lenni, csak megélni az Adventi várakozás mindennapjait, a karácsony misztériumát, békességben, hitben, reményben és szeretetben.

(komaromonline.sk)