Csütörtöki András: Harminchárom év Komárom műemlékei közt

az interjút készítette: Janković Nóra

Visszafogott művészember, aki a saját világában, a több százéves műemlékek és szobrok, valamint a könyvek közt érzi igazán otthon magát. Csendben teszi a dolgát, nem vágyik piedesztálra, nem vágyik arra, hogy mindenki ismerje a nevét, miközben Csütörtöki András szobrász-restaurátorművész tudása, szakmai alázata és elhivatottsága nélkül ma Komárom belvárosa, a Megyeháza, a Szent András-bazilika, a Szentháromság szobra és a Tiszti pavilon, amin jelenleg is dolgozik, nem tündökölne régi szépségében.

Hol tart most az egykoron az erődben szolgáló császári és királyi hadsereg tisztjeinek és családjaiknak az elszállásolására emelt impozáns épület felújítása?

Jelenleg a Tiszti Pavilon angolpark felé néző főbejáratán dolgozunk, miután a Renon Kft., amit Mézes Árpád kollégámmal alapítottunk 2006-ban, nyertes lett a közbeszerzésben. Ezt megelőzően 2019-ben kezdtük el az északi főhomlokzat felújítását. A munkálatok mondhatni az utolsó pillanatban kezdődtek el, mivel az 1858 és 1863 között emelt neogótikus épület főhomlokzati része már életveszélyes állapotban volt. A koronapárkányzat fölötti terrakotta borítású bástyarész díszítő elemei kilazultak, a fogazata erősen rongált állapotban volt. Az elmúlt rendszer éveiben az építészeti jellegű felújítások során az elvárások, követelmények nem voltak túl szigorúak, így az egyes helyreállítások sem mindig lettek igen sikeresek. Ennek esett áldozatul a Tiszti pavilon is, ahol gyakorlatilag váltakoztak a különböző kivitelező cégek, többé kevésbé ismételve a már gyakorlattá vált technikai eljárásokat igényesebb módszertan és kivitelezés hiányában. Nekünk, amikor elkezdtük a főhomlokzat felújítását, először az előző, gyakran szakszerűtlen munkák nyomait kellett eltávolítanunk, utána kezdődhetett a helyreállítási folyamat. Ez egy új, szakmai szempontból is igényes feladat volt. A restaurátori felújítás 2020 novemberében ért véget.

Ön, hogy találkozott ezzel a szakmával először, mi volt az a meghatározó élmény, ami miatt ezt a pályát választotta?

Családunkban többen is festegettek, olykor meglepő eredménnyel. Szüleimnek, akik nagy odafigyeléssel és törődéssel neveltek testvéreimmel, feltűnt, hogy míg a többi gyerek naphosszat kint rúgja a labdát, addig én a papír fölött kuksolok és csak rajzolok meg rajzolok. Mire elértem az iskolás kort, biztosak voltak benne, hogy a rajzkészség ott van az én vénámban is. Elvittek a képzőművészeti alapiskolába, ahol akkor a pozsonyi František Chrástek festőművész tartotta a rajzórákat. Az ő bátorítására jelentkeztem a körmöcbányai Iparművészeti Szakközépiskolába. Ugyan én grafikát szerettem volna tanulni, de helyszűke miatt díszkovács szakra kerültem. Ezt viszont később már nem bántam. A tanáraink táplálta alkotói elhivatottság mindmáig mérföldkő az életemben. Érdekes, hogy később, mikor a főiskolára szobrász szak helyett szobrász-restaurátor fakultásra jutottam be, ugyanez a történet megismétlődött. Eleinte úgy gondoltam, ha lediplomázom, hátat fordíthatok a restaurálásnak és szobrászként próbálok majd pályát kezdeni. De amikor az ember kezébe vesz egy háromszáz éves mondjuk barokk szobrot, egy szakrális relikviát, megérinti a már rég elhunyt mester művészi bravúrja, akkor felébred benne az igazi elhivatottság.

A szakma legjobbjai közt van számontartva. A szélrózsa minden irányában dolgozott már kastélyok, várak felújításánál. Milyen tulajdonságok és képességek kellenek ahhoz, hogy valaki sikeres legyen ezen a pályán?

Elsősorban elengedhetetlen az alázat, hogy az ember ne próbálja a saját elképzelése szerint átformálni a kezébe kerülő tárgyakat, hanem hűen kövesse a már meglévő formákat. De fontos az elért tudás és ismeretek állandó bővítése, hiszen a gyakorlati munkát komoly kutatás előzi meg gyakran. Természetesen ahhoz, hogy valaki restaurátorként megállja a helyét és bizonyítani tudjon, nagy adag alázatra, kitartásra és türelemre van szüksége.

Nem hiányolja belőle a kreativitás szabad szárnyalásának lehetőségét, amit alkotóként, szobrászként már megannyiszor megtapasztalhatott?

Nem, mert ahogy említettem, a restaurátori munkának is megvan a maga szépsége és kreativitása. Egyébként több évtizedes vita tárgyát képezi, hogy a restaurálásra úgy kell-e tekinteni, mint művészetre, vagy mint mesterségre. Nyugaton ez utóbbi felé hajlanak, ott a képzés során is inkább a technikai szaktudásra helyezik a hangsúlyt. Azért, ha időm engedi, kezembe veszem a vésőt vagy a mintázó spatulát, mint például, amikor az Európa udvarban látható Szent István és Boldog Bajor Gizella királyné szobrát, vagy Koós Károly és Lechner Ödön kiváló építészek emléktábláit készítettem. De ide kívánkozik megemlíteni az ekeli világháborús emlékművet is. Most már egyre inkább a kisplasztika felé orientálódom.

Szülővárosában, Komáromban mi volt az első komoly munkája?

A Szentháromság-szoborcsoport Mária megkoronázásával restaurálására, amit Komárom polgárai 1715-ben emeltek fogadalmi adósságuk törlesztéséül, három évvel azután, hogy megszereztem a diplomámat, 1991-ben kaptam meg ezt a jelentős felkérést. Akkor még ez így működött. Nagy szerencsémre tanárom prof. Jozef Porubovič szobrász-restaurátorművész közben szabadúszó lett, s csatlakozni tudott a csapathoz. Az alatt a két év alatt, amíg felújítottuk a szoborcsoportot, bevallom, többet tanultam tőle, mint a főiskolán. A restaurátori munkának az elméleti oldalát, tehát a művészettörténetet, a kémiát, a geológiát, a történelmet, mindazt, ami munkánk alappillére, ami nélkül nem tudnánk több százéves tárgyakat, szobrokat, épületeket az eredeti kinézetüket, formavilágukat megközelíteni részben el lehetett érni elméleti szinten, de a szakmai fortélyokat csak a terepen, munka közben lehet elsajátítani. A Szentháromság szobrának a restaurálása közben bizony jó pár próbatétellel kellett megbirkóznunk. Nagyon a szívemhez nőtt, a mai napig ezt a munkát tartom pályafutásom egyik fontos szakaszának.

A munka során mi okozta a legnagyobb nehézséget?

A mai napig nem lehet tudni, melyik mester, műhely keze munkáját dicséri a mű. Ami biztos, hogy bár az idők folyamán több módosításon ment át, mai formavilágában is barokk. Az eredeti oszlop az idők során erősen megrongálódhatott, az 1763-as földrengésnek ebben bizonyára nagy szerepe volt. Az 1803-ban végzett javítások során cserélték le a jelenlegi klasszicista oszlopra. Az oszlopfő is valószínűleg későbbi eredetű, ahogy Szűz Mária megkoronázásának jelenete is. Úgy szintén Szent Sebestyén és Páduai Szent Antal szobráról is ez feltételezhető. Szent Rókus széttört szobrának darabjait minden szakértelem nélkül, úgy rakták össze, ahogy tudták. Kénytelenek voltunk szétszedni, kiegészíteni, újra formálni a fejrészt, hitelesebb, barokk mintákból kiindulva.

Érdekes, hogy az embert, hogy be tudja csapni az időérzéke. Nekem valami miatt úgy rémlik, mintha csak pár éve lett volna állványokkal körülvéve a Szentháromság szobra.

Biztosan arra emlékezik, amikor 2014-ben, huszonkét év után újra restauráltuk. Az állagmegőrzés céljából már nagyon szükséges volt a felületkezelés, és a konzerválás is. A régebbi korok köztéri kőszobrainál ajánlatos öt- tízévente megismételni az állagmegóvást, hisz az adott esetben is egy több mint háromszáz éves kőzetről beszélünk, természetesen már megmunkált állapotában. De itt azért többről volt szó, de ezt döntse el a köznapi szemlélő. És hogy fennmaradjanak az utánunk következő generáció számára is, ez a legfontosabb. Ők valószínűleg már más technikákkal, más anyagokkal fogják ezt megtenni, ami természetes, hiszen a tudomány rohamosan fejlődik, ha ez másról nem is mindig elmondható.

Komárom emblematikus épületének, a Megyeházának a felújítása 2016-ban kezdődött el, és még mindig nem fejeződött be. Mi miatt tart ilyen sokáig a műemléképületek tatarozása?

A műemlékek felújítása igényes vállalkozás. Mint időben, úgy pénzben is. És természetesen az elszántság, akarat is fontos. Szerencsénkre, ez esetben sem beszélhetünk tatarozásról. Ez a szóhasználat még a leköszönt rendszer kincstárából származik. A Megyeházát, mely 1798-ban késő barokk stílusban épült, majd 1813-ban klasszicista stílusban lett átépítve, ahogy az összes műemléképületet, de nem csak a városban, hanem az egész országban, az említett rendszer elhanyagolta. Szlovákia e tekintetben most sem áll túl jól, ha csak a V4-ek országaival hasonlítjuk össze, a végén kullog a kulturális hagyaték megőrzése terén. Csehország annyit fordít évente műemlékvédelemre, mint nálunk a kulturális tárca összköltségvetése. A műemlékek megóvására, felújítására gyakorlatilag majdnem hogy az egyetlen pályázati lehetőség az országos Műemlékvédelmi Alapnál van. Szlovákia az erre vonatkozó EU-s támogatásokat is kisebb mértékben használja ki. A Megyeháza épületének külső homlokzatfelújítása is szakaszosan történt. Itt viszont meg kell mondjuk, az egész helyreállítás összegét Komárom városa állta. Véleményem szerint a város jelenlegi vezetésének szívügye a történelmi városrész, ahogy a műemlékvédelmi zónában található épületek felújítása is.

A Szent András- bazilika homlokzatáról már szó szerint potyogott a vakolat. A szobrok is hasonló állapotban voltak?

Katasztrofális állapotban voltak. A szobrok állaga elérte a teljes felbomlás határát. A restaurátori kutatás időszakában megjelenésükben egy leírhatatlan állapot tárult elénk. Anyagi megtartásukban és formai minőségükben a szobrok egy része úgy tűnt már pótolhatatlanul elveszett. A szemlélő talán nem is láthatta azt, ami nekünk testközelből egyértelművé vált. Minden fellelhető dokumentumot tanulmányoztunk, Mézes Árpád restaurátor kollégámmal, kivel, majd később volt szerencsénk, restaurálhattuk e gyönyörű szobrokat. A restaurálási terv kidolgozása alatt mégis csak közelebb jutottunk a rejtélyhez, hogy melyik ország műhelyében készültek e remekművek. A szobrász neve Jakob Christoph Schletterer (1699-1774), a bécsi késő barokk nagy mestere. A homlokzati kőelemek restaurálása sem volt könnyű feladat. A homlokzatok felújítása inkább iparművészeti jellegű volt. Szívesen emlékezem mai napig erre a feladatra, mert felfedezhettem valamit, ami mindmáig érvényes a köztudatban, de bennem is.

A restaurálás mindig helyben történik?

Első lépésben diagnosztizáljuk a műemlék aktuális állapotát. Felmérjük a tárgyak állagát, meghatározzuk, milyen anyagok voltak előzőleg beépítve. Amennyiben a károsodás kismértékű, akkor a helyreállítás helyben is megoldható. Ha a helyreállítás igényesebb, mint pl. a komáromi magyar gimnázium épületén is volt, ahol a fő kivitelező a helyi Darton kft. megbízásából végeztük el a főhomlokzatok rekonstrukciós munkálatait, a kiegészítendő eredeti motívumból mintát vettünk és ez alapján készültek el a formahű másolatok.

A hiányzó részeket mi alapján tudják pótolni?

Ahogy említettem, a megmaradt, vagy feltárható eredeti részletek kiegészítése a legjobb irány. Ezt követve az analógiákból kiindulva is lehet egy hiteles rekonstrukciót elfogadhatónak tekinteni, a következő lépés már csak a restaurátor tudására és kreativitására épül. Erre legjobb példa az Öregvár kapujának szegletét képező kőfal, helyenként tégla borítással. Kutatásaink alatt velünk párhuzamosan dolgozó régészek feltárták az eredeti egységes reneszánsz kőfalat. Ezt az ismeretet sajnos nem használhattuk fel egy hitelesebb helyreállítás szándékában. De a számunkra oly kedvelt és ismeretes Ferdinánd kapu felett beépített kőtábla 1550-es eredete sem bizonyított, elképzelhető az is, hogy későbbi keletkezésű. De a komáromi vár és a műemlékek felújítása nagyrészt Gráfel Lajos, remélem mondhatom jóbarátomnak, az érdeme. Ő, mint a komáromi Városi Hivatal műemlékvédelmi osztályának akkori vezetője, és a Pro Castello Comaromiensi nonprofit társaság igazgatója, ha munkáról volt szó, nem ismert lehetetlent. Könnyen és jól tudtunk együttműködni, mert meg volt a cél. És a lelkesedése mind a mai napig számomra nagyon fontos.

Elméletileg hamarosan betölti a nyugdíjkorhatárt. Vannak a bakancslistáján olyan dolgok, amiket az elkövetkező években szeretne megvalósítani?

Igen, szeretnék még egy kis ideig szobrászkodni.  Utazni nem igazán szeretek. Firenzét és Rómát azért látnom kellett. Szeretném gyakrabban látni Ditát, a lányomat, a tehetséges néprajkutatót és párját, Igort, akik Szakolcán élnek. Komáromban születtem, itt éltem le életem nagy részét. Több munka van itt még, a műemlékek terén, mint amit mi elvégeztünk. Örömmel töltene el, ha csak láthatnám, de még nagyobb örömmel vennék részt a hátralévő feladatok legalább még egy részében, mint például a pazar” Grant hotel” felújításában vagy esetleg a volt „Poliklinika” épületének újjászületésében. Bízom benne.

(komaromonline.sk, Janković Nóra, fotók: Cs.A. archívuma)