Az utolsó komáromi csizmadia család története – beszélgetés Podhorny született Lukovics Márta nénivel

2019/4/22

Márta néni családjának gyökerei apai ágon is az 1700-as évekre nyúlnak vissza. Nagyanyja, Széles Ilona, akinek édesapja, Széles Gergely, csizmadiamester volt, nagyapja pedig az a Lukovics József, akinek felmenői generációkon keresztül művelték a csizmadia mesterséget. A nagyszülők 1891. 08. 18-án kötöttek házasságot. 1904-től a Szent András utca 61-es szám alatt laktak, majd a 18-as szám alatt – de a házszám idővel változott.

Nagypapa jómódú volt, három házat birtokolt (ebből kettőt a Szent András utcán, egyet később eladtak, és egyet az Eötvös utcán), valamint a szigetben két kertet. Márta néni édesapja, aki a családi hagyomány szerint szintén a József nevet kapta, lett Komárom utolsó csizmadiamestere. Műhelyének berendezése eredeti formájában ma is megtekinthető a Zichy-palota emeletén levő múzeumban.

Márti néni 1928. 10. 21-én született Komáromban. Családja a nagyszülőkkel élt egy házban a Szent András utcában, ahol édesapja és nagyapja együtt dolgoztak a csizmadiaműhelyben. Édesanyja másfél éves korában elhunyt. Egy év elteltével édesapja új asszonyt hozott a házhoz. Márti néni, anyukája halála után sokkot és Joachim József szemorvos úr szerint „ótvart “kaphatott a szemére, ami erősen lerontotta a látását. Később, már idősebb korában sikeresen megoperálták a szemét Brünnben. Máig újságot olvas és televíziót néz.

Csizmadia, cipész, suszter

Komáromban sok csizmadia dolgozott. Csizmát, csizmatalpat csak ők készítettek. Cipőtalpat a suszter, vagyis a javító készítette, a cipők felső részét pedig a cipőfelsőrész készítők. Végül a cipész elkészítette a talpat és rávarrta a felsőrészt. Márti néni unokatestvére Béla bácsi és annak édesapja cipőfelsőrész-készítők voltak.

A csizma drága volt. A falusi emberek azonban mindig vettek. Akinek nem volt elég pénze, az valamilyen termékkel fizetett. Ki mivel tudott. Mindegyik falunak megvolt a maga „divatja”. Különböző fazonú csizmákat viseltek. Volt görbeszárú, egyenesszárú, keményszárú, puhaszárú és a finom sevró bőrből készült ünnepi csizma. A csizmadiamesterek rengeteget dolgoztak.

Márti néninek gyerekkorában sose volt csizmája, városon nem hordtak. Évente készített neki az apukája egy betétes, kombinált színű, fűzős téli cipőt és nyárra egy félcipőt. A szandál még akkoriban nem volt divat. A félcipőt mindig az Úrnapi körmenetre kapta, s mire hazaért, feltörte a lábát.

Kellett-e segítenie műhelyben?

A nagypapa munkássága alatt legfeljebb begyújtani, csirizt készíteni – amit este beáztattak és reggel kevertek ki simára- mehettek be a műhelybe. Kert nem volt, a házimunkában nem nagyon kellett segíteni. Apuka keze alatt a háborúig egy segéd dolgozott, Csölle Karcsi Keszegfaluról. Majd Sztankó Ferenc, aki azonban elhordta a munkát haza. Később a nagypapának Szépe Laci segített Gútáról és Tóth Lajos is.

Milyen volt a szülői ház és az élet benne?

A Szent András utcai gangos házban, melyben laktak, hátul a két inas és a segédek szobája, valamint egy lakó – a Wallner néni szobája volt. Hátrébb baromfiudvar volt elkerítve. A műhely és a két munkaszoba, ahol 40-50 pár csizma is lógott felaggatva az utca felé nézett. Az árut nagy ládákban lovaskocsival, később autóval vitték a vásárokra. Ilyenkor egy-két csizmadia összefogott és közösen szállították a ládákat.

Az alapanyagokat, a vastagabb és vékonyabb bőröket a ház alatti pincében tartották. A csizmák talpa is bőrből készült akkoriban és nagyon tartós volt. A műhelyben inasok is dolgoztak, akik a közeli lúdpiacra – a csizmapiacra – hordták kocsikon a csizmákat árulni és sokszor Márti nénit is „megkocsikáztatták “hazafelé menet.
Márti néni unokabátyja, Béla bácsi, a szomszéd házban lakott és gyakran játszottak együtt vele és az utcabeli gyerekekkel, köztük a Bakos-gyerekekkel, valamint az ott lakó zsidó családok gyermekeivel, Blauékkal, Frankliékkal (nekik élelmiszer- és vegyes nagykereskedésük volt a Lúdpiacon) bújócskát, fogócskát. Mivel Márta néni rosszul látott, jól el tudtak előle bújni. A Szent András utcában, Baross utcában, Kis Közben és a piacon játszottak.

Márti néninek két testvére volt, Anna és József. Gyermekkorára úgy emlékszik vissza, hogy boldogok voltak és édesapja mesterségének köszönhetően sosem éheztek, mivel még a legínségesebb időkben is szükségük volt az embereknek csizmára.

Nagymamája cselédet is tartott a sok munka elvégzéséhez. Akkoriban az inasok is a mesternél étkeztek. Emellett két disznót is neveltek mindig, az egyiket eladták, mindig a Dózsa vendéglős vette meg a Baross utcából, ahol az utóbbi években építették újra a Schlaffer- házat, az ő lányuk volt Maitzné. Márti néni szemtanúja volt, mikor idősebb Maitz Gyuri (Nádor utcai vendéglő volt az övék), aki szemtanúja volt, ahogy apja lelövi anyját szerelemféltésből, rohant haza szólni a szigetben történt gyilkosságról.

Valamint Márti néni visszaemlékszik az Otthon kávéházban folyó mozgalmas életre is.

A háború előtti élet

A Nádor utcán, egészen az Anglia parkig volt a „korzó “. Mindenki ott sétált. Fiatalok, idősebbek. Ez a második világháborúig tartott. A parkban 11.30-13.00 közt térzene szólt – vasárnap délelőtt katonazenekar játszott.

Béla bácsiéknak volt cselédjük, tehát vasárnap nyugodtan el tudtak menni templomba, korzózni. „Nagy élet volt itt Komáromban. “– emlékszik vissza Márti néni.

Iskolák, háború

Márti néni 1934-től 1938-ig a Simor zárdába járt elemibe. Majd 1944-ig a Határőr utcai (ma szlovák tannyelvű iskola) polgári iskolába. Ahogy a háború kitört, a 4. osztálynak hirtelen vége lett. Az iskolák hadikórházak lettek, a gyerekek és a lakosok féltek. Nem tudták, mi vár rájuk.

Látta, ahogy november 6- án bejöttek a magyarok, Horthy Miklóssal az élen, a Baross utcából nézték az eseményt. Azelőtt pedig megfigyelte, ahogy tárgyalásokra jártak át a politikusok a Megye házára. A Lehár parknál volt a Piskó pékség, onnan hordták a katonáknak a kenyeret.

Úgy fogalmaz: Csehszlovákok voltak 38-ig, azután „szlovákok “lettek, majd megint „magyarok “és 1945 után újra „szlovákok “. A zárdában nem nagyon tanítottak nekik szlovák nyelvet.

A polgári iskola elvégzése után, alig 18 évesen, Márta néni a légvédelmi központban dolgozott. Volt ott egy „vevőszoba “ (telefonközpont), ahol a kódolt üzeneteket fogadták,– Márta néni itt dolgozott, mint asszisztens, ahova barátnője révén jutott be. Több nő is dolgozott a központban, a legmagasabb pozícióban Prantner Erzsébet volt – férje után Thomshitz. Ez a központ a Zámory utcában volt egy kertben és a mai napig légvédelmi bunkerként szolgál.

A bunkerban dolgoztak, ami nagy volt, sok teremmel, vevőszobával, kiértékelő szobával, őrsi központtal, a műszakiak szobájával, telefonközponttal, WC-vel, mosdóval ellátva. Úgy hívták – „fogatolt vonatosztály “- de Márti néni nem tudja, miért volt így elnevezve. Éjjel-nappal dolgoztak. Éjszaka kicsit lehetett aludni is. Márta néni szerette ezt a munkát. Az egész terület katonai területnek volt nyilvánítva – ahol most lakik: Belső körút is.

A központ őrsökre volt osztva, minden asztalon négy gép állt – mindegyik más állomással volt összekötve. Szalagon jött rajtuk keresztül a jelentés arról, hogy melyik repülőgép merre megy, milyen repülőről van szó. A szalagon jelek álltak, ezek alapján állapították meg azt is, milyen repülőgépről van szó. Az őrsök jelentették ezeket a kiértékelő központnak, ahol a tisztek megnézték a jelentéseket.

Amikor légoltalmi riadó volt, megszólalt a sziréna. A háború végéig légoltalmi helyekre kellett olyankor a lakosságnak menekülni. Márti néniék a Szent András utcából a bencés rendház pincéjébe szaladtak ilyenkor, ahol a családoknak voltak kialakítva helyek. Visszaemlékszik, látta, ahogy hullottak az égből a „sztálingyertyák“. A bombázásokra továbbá úgy emlékszik vissza, hogy egy időben naponta kétszer is volt riadó. Délelőtt az amerikaiak bombáztak, majd délután 4-5 óra felé az oroszok, így gyakran kellett az óvóhelyre futniuk.

Kétszer értek ide az oroszok – először ellenségként a Vág folyó felől, amikor visszaverték őket, azután Magyarország felől, amikor „megmentőként “jöttek és elfoglalták a várost.

A háborúból sok egyéb emléke is van Márta néninek. Az egész Nádor utca lakosságának társaságában ő is ott volt, amikor az akkori Szent András templom nagyharangját leengedték és elvitték beönteni ágyúnak. Az a hír járta, hogy csak Debrecenben volt még egy ekkora harang. Mondogatták is a lakosok, amikor megszólalt, hogy mintha a harang azt kongatná: „Deb-re-cen-ben böm-böl a bá-tyám“.

Márti néni évekig nem dolgozott a háború után – nem tudott szlovákul. A nagypapa halála után, 1942-ben, apukája megörökölte a műhelyt, de a háború után mindjárt elvették az iparengedélyt a magyaroktól, nem kapott “kiutalásokat “– ami azt jelentette, hogy nem kapott alapanyagot, azt használta fel, ami még raktáron volt.

A pénzük háromszor is elveszett a bankban, csak feketén lehetett dolgozni. Később az apuka visszakapta az iparengedélyt, kapott kiutalást is alapanyagra, de nem itt Komáromban, hanem el kellett utazni érte Tapolcsányba, ahol egy bőröndnyi alapanyagot kapott. Apuka majdnem a haláláig, végig dolgozott.

Béla bácsiékat a szomszédból a háború után Magyarországra deportálták. Akit ki szándékoztak telepíteni, az úgynevezett „fehér cédulát“ kapott. Márti néni és a húga, Terike is kapott ilyen cédulát, a szülők nem, de aztán valahogy mégsem vitték el őket. A bátyját és a két nagybátyját viszont igen: Széles Istvánt, aki vitézi kitüntetést is kapott és Lukovics Istvánt is, majd Lukovics Béla bácsit és családjaikat a szomszédból.

A háború után nem érintkezhettek a Magyarországra szakadt rokonokkal, de levélben mindig megbeszélték, hogy találkoznak a Duna két partján az Erzsébet szigetnél és onnan integettek egymásnak. Legalább láthatták egymást. Az egyik évben befagyott a Duna és Márta néni bátyja egy demizson borral átszaladt a túlsó partra, ám szerencsétlenségére pont egy határőrbe botlott, aki elvette tőle a demizsont és visszazavarta Magyarországra. Szegény fiatalember végigsírta az utat.

A Szent András utcában több zsidó család is lakott – Schwarzék, Singerék, Ertálék, Lövingerék, akiket a háborúban elhurcoltak. A későbbiekben sokat gondolkodott, hogyan lehetett volna rajtuk segíteni, de abban az időben nem tudtak értük tenni semmit.

Hogy alakult az élet a kommunizmusban?

Márta néni 1949. 5. 29-án házasságot kötött Podhorny József hajógyári kovácsmesterrel és két lányuk született – Mártika és Évike. Mártika még otthon született a nagyszülői házban, merthogy akkor még ez volt a szokás, csak kevesen mentek kórházba szülni. Lányát, Pálinkás Mártikát jól ismerik a komáromiak, hiszen sok évig óvónőként dolgozott a Ferencesek utcáján. Márti néninek két unokája van: István és Krisztina.

Férje édesapja pártember volt, a „Pozemné stavby“-nál dolgozott és beszerezte Márti nénit a nyomdába, húgával Terikével együtt, ahol beletanult a könyvkötészetbe. Később pedig a bőrdíszmű üzemben (Kožená galantéria) helyezkedett el, innen ment végül nyugdíjba. Azóta pedig élvezi a nyugdíjaséveket, egyik kedvenc időtöltése a keresztrejtvényfejtés.

Márta néni mindig vidám és örök optimista. Azt mondja, bár sok veszteség és szomorúság érte, nem bánkódik ezeken, így hozta a Jóisten, ő mindig csak a jóra gondol. „Ha megtörténik, hogy éjszaka nem tudok aludni, akkor sem mérgelődöm, elkezdek gondolkodni a szép dolgokon és csak eltelik az éjjel. “

Márti néni nemrégen töltötte be a kilencvenedik életévét, boldog születésnapot és további, egészségben gazdag éveket kívánunk neki, családja körében!

(komaromonline.sk, TM)