„Az öreg lélekkel iskolába ballagó kisfiú” – emlékezés

Nem szeretem a megemlékezés szót, mert abban kicsit benne van, hogy egyébként már megfakult bennünk a másik ember képe, hangja, kacaja, emléke. Kiss Péntek József rendező, tanár, író, népművelő, sokunk Jóskája és Jóska Bá’-ja, aki most lenne hetvenéves, azonban gondolatainkban, szívünkben, ott van, és biztos vagyok benne, hogy még sokáig velünk is marad.

A hatvanötödik születésnapja után, úgy terveztük, iszunk egy kávét, beszélgetünk egy órácskát, de ahogy az elmúlt majd harminc évben lenni szokott, akkor is téma témát követett és mi azt vettük észre, hogy odakint már besötétedett, odahaza várnak minket a teendőink, de nehezen indultunk el.

Már szedelőzködtünk, amikor elkezdtünk beszélgetni a barátokról, a diákokról és arról a szeretetről, ami őt itt, ebben a városban, Komáromban, körül veszi, amit korábban soha nem gondolt, amire nem számított, és talán éppen ezért, most sokat jelent neki, nagyon sokat. – „Mostanában, ebből tudom, hogy öregszem, egyre gyakrabban elérzékenyülök.” – vette le az elhomályosodott szemüvegét, és kicsit, ami rá nem volt jellemző, szégyenlősen, kitörölte a két árulkodó könnycseppet a szeme sarkából. – „Nekem már minden nap ajándék.” – mondta. Hangjában nem volt semmi patetikus, semmi érzelgősség, semmi szentimentális csak öreg lélek bölcsessége.

Talán ezért is értettük meg annyira egymást, azért voltunk egy hullámhosszon, mert én láttam benne, azt az öreg lélekkel iskolába ballagó kisfiút, akit nem értettek meg, akit csodabogárnak tartottak. Valahol biztosan fájt neki, mert nagyon érzékeny lélek volt, de zseniális, néha szarkasztikus, néha önironikus humorával képes volt ( utólag ) a legnagyobb nehézségeken is túltenni magát.

Egy olyan személy életében, aki meghaladja a korát és a sors fintoraként, nagyvárosi szellemmel és újító gondolatokkal a tarsolyában egy kisvárosban születik, bizony nehézségből akad elég. Ő azonban nem hagyta, hogy a körülmények, a pártállások, a sors a padlóra küldje. Hihetetlen akarattal, elhivatottsággal, lelki erővel és lendülettel kezdte, pontosabban folytatta, újra és újra a teremtést. A felvidéki színházteremtést. A művészszínház megvalósítását.

Voltak, akik nem értették, nem találták sokszínű személyiségéhez a kulcsot. Nem meglepő, hiszen Jóska személyiségében ott voltak, és jól megfértek egymással, a klasszikus drámai hősök, és a posztmodern „Édesapámok”. Vitte őket magával, mint a könyvet, amit éppen olvasott.

Folyamatosan és mindig olvasott. És folyamatosan és mindig arra panaszkodott, hogy még mennyit kellene, hány és hány kötet vár rá, de közben írni is kellene, meg az óraira is fel kell készülnie, és sorolta és sorolta, én meg egyszer viccesen megjegyeztem, na akkor a kéziratomat nem fogod elolvasni, mire ő rám nézett, komolyan, így nézhetett a katedrán is a nem éppen reménytelen diákra, és azt válaszolta. Küld át. Ő volt az első olvasóm. Barátságból.

Jóskával mi soha nem voltunk a szó hagyományos értelmében barátok. Nem terveztük meg előre az összejöveteleinket, a beszélgetéseinket. Nem hívtuk egymást üres perceinkben. De mindketten hittük, nincsenek véletlen találkozások, és tudtuk, valahonnan, régről, olyan régről, amire már mi magunk sem emlékszünk, ismerjük egymást.

Kiss Péntek József, sokunk Jóskája és Jóska Bá’-ja ma lenne hetvenéves. Úgy intett nekünk búcsút, „time to say goodbay”, ahogy élt. Szeretettel és tisztelettel övezve.

(Janković Nóra)