komaromonline.sk

egy portál Komáromról és polgárairól

Az olvasás empatikusabbá tesz, én ebben hiszek

 

Janković Nóra

 

 

Könyveiben, írásaiban folyamatosan olyan komoly társadalmi kérdésekkel, tabudöngető témákkal foglalkozik, melyeket inkább agyonhallgatni szoktak. Egyszerűbb, mint darázsfészekbe nyúlni és a dunaszerdahelyi maffia ügyeivel, a nők bántalmazásával vagy éppen a prostitúcióval foglalkozni. Nehéz, fajsúlyos témák. Megrázóak. Megterhelőek. Lelkileg is. Akkor mégis miért választ rendre ilyen témákat valaki? Kérdeztük a napokban megjelent új regénye, a Városi rókák kapcsán a Komáromba látogató Durica Katarina művészettörténészt, újságírót, volt miniszteri szóvivőt és írót a Klapka étterem teraszán tartott dedikálása után.

Most éppen könyvekkel van tele a bőröndöd, de volt időszak, amikor kicsit fordítva volt a helyzet, „üres” bőrönddel indultál a Csallóközből útnak és egy könyvvel tértél vissza. Egy dolog viszont nem változott, mind a négy eddig megjelent könyvedben komoly társadalmi témákkal foglalkoztál. Mi alapján választod ki a regényeid témáját?

A rövid válasz az lenne, hogy nem tudom, de ha magamba nézek, akkor azt mondom, hogy olyan témákkal foglalkozom, amik felbosszantanak. Dühít a közöny, a tabu, a hallgatás olyan ügyeknél, amikor üvölteni kéne.

Két évvel ezelőtt, a dunaszerdahelyi maffia női áldozatairól írt A rendes lányok csendben sírnak c. könyved hatalmas sikert aratott. Egy helyen azt nyilatkoztad, hogy több mint száz nő történetét hallgattad meg, és az ő valós történeteikből raktad össze kitalált hősnőid sorsát. Mennyire viselt meg lelkileg ennek a sok tragikus vallomásnak a feldolgozása.

A rendes lányok írása nagyon megviselt, rémálmaim voltak, a történetek újra és újra megjelentek a fejemben. Csoportos nemi erőszak és a kínzások különböző fajtáit hallgattam órákon át. Nehéz időszak volt. A Városi rókák c. új regényemnél is hasonlóan nehéz sorsokkal ismerkedtem meg, viszont már próbáltam arra összpontosítani, hogy mit tehetek én íróként, magánemberként az interjúalanyaimért. Azzal, ha megírom, ha a regényem sokan elolvassák, elindulhat a változás. Erre koncentráltam.

Írás közben nem volt benned félelem, hogy esetleg valami atrocitás ér a megjelenése után?

A több tucat olvasói levél és pozitív visszacsatolás közt voltak olyanok is, amik fenyegettek, számonkértek és a kínkeserves halálom kívánták. A nagy számok törvénye, hülyék mindig lesznek, ezt senki nem kerüli el, aki kiáll egy fontos ügy mellett. Az álprofilos, helyesírási hibáktól hemzsegő üzeneteket nem vettem soha komolyan. A rendes lányok megjelenése után sok helyre hívtak, virágcsokrokkal, ajándékokkal fogadtak, de egyszer volt egy férfi, aki megvárt az autóm mellett és idegesen fenyegetőzött, egyszer meg azt kiabálta egy másik, hogy vigyázzak, hogy fel ne robbanjon az autóm. Ekkor nehéz volt beülnöm a volán mögé és startolni. Persze ez az 1-2 kellemetlen élmény eltörpül amellett a sok jó mellett, amit az olvasóktól kaptam.

Az ember azt gondolná, hogy egy megrázó, nehéz tárgykör után könnyebb, kevésbé fajsúlyos történet megírására vállalkozol inkább. Erre előrukkolsz egy rendkívül izgalmas, de igencsak megrázó történettel, ami a Brüsszelben élő magyar prostituáltak életét mutatja be. Honnan jött az ötlet?

Megismerkedtem egy Jó Pásztor nővérrel, aki Brüsszel piros lámpás negyedében segítette a prostituáltakat. Ő kötött össze olyan civilekkel, akik védett házakat működtettek és az emberkereskedelem áldozatain próbálnak segíteni. Az, hogy egy férfi prostituálthoz megy, szinte „elfogadott”, hiszen évszázadok óta működnek piros lámpás házak, ahol az ősi hivatást gyakorló nők kiszolgálják kegyeiket. De, hogy mit éreznek azok a lányok, akik erre kényszerülnek vagy kényszerítenek és kihasználnak és sokszor esélyük sincs elmenekülni, azzal már nemigen foglalkoznak. Megdöbbentő, hogy hány nő, köztük szlovákiai magyar lányok is, kerültek olyan élethelyzetbe, ami a prostitúció felé sodorta őket. Aki pedig belekerül ebbe az ördögi körbe, az nehezen tud kitörni belőle. Ez egy csapda. És nem csupán magányos vagy frusztrált férfiak keresik a magyar, szlovák, roma prostituáltaknál a változatosságot, de az Európai parlament képviselői és az eurokraták is. Az így kialakuló női sorsokat, kötődéseket a „szakmához” járja körül az új regényem.

 

fotó/König Lilla

Szükség esetén mennyire számíthatnak ezek a nők a rendőrségre?

Változó. A prostituáltak megítélése össztársadalmilag nagyon vegyes. Én olyan nőkkel készítettem interjúkat, akiket rászedtek, olyanokat ígértek nekik, hogy elég lesz táncikálni péntek esténként, aztán majd dől a lé. Ehhez képest már az első nap férfiak tömegét eresztették rájuk. Amikor menekülni próbáltak, kikötötték vagy bezárták őket. Garázsokban, pincékben tartották őket, nem engedték őket mosakodni és 10- 20 euróért adták őket a kuncsaftoknak. A pénzből ők persze semmit sem láttak. Egy fiatal gömöri lányról a „szerelme” bosszúpornót készített, vagyis levideózta szex közben, és onnantól azzal a felvétellel zsarolta. „Megmutatom a szüleidnek, felteszem a facebookra, az iskoládban mindenki látni fogja milyen vagy!” Először teljesen megfélemlítette, majd prostitúcióra kényszerítette. A lány az elején annyira rettegett, hogy tényleg kikerül a felvétel a netre, hogy még tiltakozni sem mert. Aztán a férfi eladta a lányt külföldre. Itt először hetekig egy pincében tartották. Nagyon feldühített a lány története. Később megtudtam, hogy ez sajnos nem egy egyedi eset. Sokan vannak, akik Kelet – Szlovákiából, Magyarországról így válnak prostituáltakká. Voltak olyan nők, akik arról számoltak be, hogy a rendőrök (jellemzően nyugaton) kedvesek voltak velük, teával kínálták őket, többen védett házba kerültek, hogy a fogvatartóik ne tudják utolérni őket. Aztán olyanokat is hallottam, ahol a rendőr a zokogó, összevert nőnek a szemébe röhögött, azzal, hogy a műszak végén ő nem akar ilyesmivel foglalkozni.

Miből fakad ez a végtelen kíváncsiság az élet sötét oldala iránt?

Ez a való világ egy része. Attól, hogy a meleg szobából nem tudjuk elképzelni, hogy vannak nők (és férfiak), akiket prostitúcióra kényszerítenek, attól ez még van. Létezik. Kíváncsi újságíró vagyok, akit bosszant az igazságtalanság. Nem bírok elmenni mellette és bennem van egy olyan naiv képzet, hogyha én leírom ezeket a történeteket, ha megmutatom a világnak, akkor annak következménye lesz, hogy nem fogjuk hagyni, hogy ilyen dolgok megtörténjenek. Számos kutatás bizonyítja, hogy az olvasás empatikusabbá tesz, én ebben hiszek.

Művészettörténetből diplomáztál, dolgozol újságíróként, közben megjelent négy könyved. Saját magadat miként definiálod?

Lestrapált anyuka, akire ráférne egy alapos kozmetikai kezelés. Újságíró, aki nem is tudja mikor publikált cikket utoljára. Műkereskedő, aki alig várja a pandémia végét, hogy újra járhasson a bolhapiacra kincsre vadászni. Író, aki szívesebben megy vidékre, olvasókkal találkozni, mint a nagyvárosi irodalmi eseményekre.

Három kisgyerek mellett, hogy tudsz időt teremteni a munkádra és önmagadra is?

Szerencsére a mindennapi házimunkában van segítségünk. Ezt fontosnak tartom elmondani, mert ha ezek a feladatok rám maradtak volna, akkor sosem írok új könyvet. A háztartás körüli láthatatlan munka több barátnőmet is egyszerűen betemeti. Nincs idejük, erejük a saját dolgaikkal foglalkozni. Amikor kiköltöztünk Brüsszelbe, elkezdtem figyelni és lejegyezni, hogy mennyi időt vesz el a szennyes szétválogatása, a mosás beindítása, a teregetés, a ruhák összehajtogatása, a mindennapos takarítás, a főzés és mind ehhez még szinte mindig van valami, amit a gyerekek körül meg kell oldani. Kicsit oltásra vinni, a nagynak tornacipő kell, a középső zumbára akar járni… Egy háztartás, egy otthon működtetése felér egy menedzseri pozícióval. Fontos erről beszélni, mert szerintem ez az egyik oka annak, hogy szinte kizárólag férfi írók szerepelnek a tankönyvekben. Míg ők háborítatlanul alkottak, addig a feleségeik végezték a kulimunkát. A kassai történész-könyvtáros Ötvös Anna megírta Márai Sándor feleségének a történetét, amiből kiderül, hogy Matzner Lola maga is nagyszerűen írt, csak őt betemették a férje kiszolgálása körüli feladatok. Én nem akartam így járni. Kiszerveztem azokat a feladatokat, amiket más is el tud végezni.

 

 Bölcskei Dénes, a komáromi Diderot könyvesbolt tulajdonosa

Miután Brüsszelbe költöztetek, mi okozta számodra a legnagyobb nehézséget?

Tavaly augusztusban költöztünk ki a férjemmel és a három kicsi gyerekünkkel. A legkisebb még nem volt négyhónapos. Egy szinte teljesen üres házba érkeztünk. A fiamnak elkezdődött az iskola, lányunk oviba ment, a kisbabánk pedig negyven percenként szopizott éjszakánként. Kemény kezdet volt. Ráadásul a férjem sokat utazott, így sokat voltam egyedül a gyerekkel. Mire kialakult az életritmusunk, megismertem a környéket, megtanultam a buszok számát, felfedeztük a közeli játszótereket, a közeli éttermeket, akkorra jött a vírus és leállt a társasági élet. A karantén előtt részt vettem pár irodalmi rendezvényen és elkísértem a férjem pár eseményre, de úgy érzem, az igazi „brüsszeli élet” még csak most jön. Kialakítottuk az itteni otthonunkat, a gyerekeinknek lettek ovis, iskolás barátaik aztán jött a második hullám. Fura időszak ez az egész világon.

Tudod már mi lesz a következő témád, vagy most pihensz és az ünnepvárásra összpontosítasz?

A kézirat leadása után van egy időszak, amikor nem írok egy sort sem. Még emailt sem. Semmit. Hónapokon át az „élet és irodalom” párosból az élet kimaradt. Az írás magányos műfaj, ül az író egy üres szobában, és csak ír és ír és ír. Ilyenkor azt érzem, ismét élnem kell. Végre nyugodtan találkozni a barátokkal, ráérősen sétálni, biciklizni, közben persze azért készülök a könyvbemutatókra és az olvasókkal való találkozókra is. Most élvezem az életet…

(komaromonline.sk, Janković Nóra, nyitókép Göndör László)

 

Hozzászólások

hozzászólás