Z.Németh István: „Komárom egy végtelenné tágult időt és teret jelent számomra”

az interjút készítette:   Janković Nóra 

Mintha ezen a februári estén még az égiek is megkegyelmeznének nekünk, felgyújtják az égbolt fényeit, csillagfénybe vonva a komáromi Borozó ajtaját, hogy könnyebben odataláljunk, hiszen most, ez alkalommal nem lenne jó eltévedni, késni, mert jelentős irodalmi esemény, Z. Németh István Madách nívó- és Simkó Tibor-díjas költő, író, pedagógus pályája legfontosabb kötetének bemutatója kezdődik perceken belül.

Évekkel ezelőtt Tőzsér Árpád legszebb verseinek kiadásával indította el az AB-ART Kiadó a különleges, bőrkötéses sorozatát, melyben a kortárs magyar líra legkiemelkedőbb alkotóit mutatja be. Milyen érzés volt, amikor megtudtad, hogy sikerült feljutnod a „Parnasszosz” csúcsára?  Számítottál rá?

Számítottam rá, de én először a Kalózok könyve című gyermekkönyvemet szerettem volna megjelentetni, amely egyaránt tartalmazott volna játékos verseket és meséket. Sajnos, ez a kézirat 2013-ban nem kapott támogatást, így a kötet nem jelenhetett meg, és már abban a formában nem is fog soha. Ekkor döntöttem úgy, hogy jöjjön akkor a felnőtteknek szánt versekből egy válogatás. Időközben a korábbi hat kötet mellé oda tudtam tenni egy hetediket is, amely még csak kéziratban létezik.

A kötetet Szepes Erika irodalom- és vallástörténész, klasszika-filológus, az ELTE tanára, és a MTA főmunkatársa válogatta és szerkesztette, illetve a kismonográfiának is beillő utószót is ő írta. Az általa kiválasztott nyolcvan verset tartod Te is a legjobbnak?

Nem feltétlenül, de eszembe sem jutott, hogy a válogatási elveibe beleszóljak. Azt hiszem, ez nem is lett volna helyénvaló, a szerző ilyenkor inkább izgatott, és kíváncsian várja a végeredményt. Annyiban volt különleges Szepes Erika munkamódszere, hogy nem a kiválogatott versekhez írta a kötet utószavát, hanem éppen fordítva: az utószóban felvázolt pályaívhez válogatta a verseket. Magam is kíváncsian vártam, hogy a verstan felől „érkező” kritikus hogyan értékeli a klasszikus szerelmes verseim, a számítógépes világra reflektáló vagy éppen a szóviccektől, játékoktól és rímes szócsavarásoktól burjánzó szövegeim. Nagy örömmel láttam, hogy egyensúlyba hozta ezt a három világot.

Verseiden keresztül egy hihetetlenül érzékeny, romantikus és egyben melankolikus lelkivilágú ember szól hozzánk, olvasókhoz, miközben ugyanúgy jellemző rád a nyelvi játékosság, az irónia, a humor is. Mi rejtőzik e mögött a kettősség mögött? Mennyire nehéz a két világ közt megteremteni a harmóniát?

Ha az ember rendelkezik egy bizonyos lelki egyensúllyal, szerintem képes harmóniát teremteni a végletek között. Ha nem azonosítja magát a szerepekkel, hanem megpróbál „középen” maradni, egyfajta derűs magányban. Szepes Erika erre remekül ráérzett. A háromfajta szerepre, pontosabban alteregóra. „Trubadúr, kiborg és olykor bohóc. Ezek a választott identitások valóban megvannak a költőben, hol az egyik dominál, hol a másik. A lényeg, hogy az igazi énjét el ne veszítse, hogy én-központja érintetlen maradjon. Megpróbál más lenni és mégis ugyanaz…” – írja többek között a kötet utószavában.

Bár elsősorban költőként tartanak számon, szinte az összes prózai műfajba belekóstoltál. Volt olyan írásod, ami szülővárosodhoz, Komáromhoz köthető? Mit jelent számodra a város?

Komárom a nagy-nagy szerelmem, bár 2001 óta csak heti 1-2 alkalommal láthatom, kapcsolatunk azóta még erősebb. Komárom egy végtelenné tágult időt és teret jelent számomra, amelyben sokat lehetett játszani, tanulni, szétszedni, megfigyelni és megpróbálni összerakni a dolgokat. Ez a gyönyörű város, Csallóköz Párizsa máig minden egyes utcájával lenyűgöz, elvarázsol. A magyar nyelv elképzelhetetlenül nagy csodáját is jelenti, milliónyi sziporkázó szépségű szóval, a játék kimeríthetetlen sok lehetőségével, csengő-bongó rímekkel, szédítő mélységekkel és magasságokkal. Izgalmas könyveket, a fantáziát alaposan megmozgató olvasmányokat, a képzeletre ható illusztrációkat, fehér rajzlapokat, folyton kifogyó filctollakat, rengeteg fogócskát, bújócskát, sírást és nevetést. Felkészülést arra, ami majd jönni fog, amire nem lehet felkészülni. Számtalan verset írtam róla, illetve jó néhány írásomat e város ihletett, még ha nem is mindig van kimondva, leírva neve.

Lassan több mint húsz évet töltöttél el a katedrán, és tizenhat éve a csallóközaranyosi Kóczán Mór Alapiskolában tanítasz. A kis lurkók hatására kezdtél el meséket, gyermekverseket írni?

Nem, még a nyitrai főiskolán születtek meg az első gyermekverseim. Vonzónak tűnt számomra, hogy még több huncut rím, jókedv, ritmus és fantázia, szójáték fér el bennük, mint a felnőtteknek szánt költeményekben. A diplomamunkámat Szeberényi Zoltánnál írtam, a címe az volt, hogy „A szlovákiai magyar gyermeklíra fejlődése 1970 és 1990 között”. Jártam a könyvtárakat, próbáltam összegyűjteni azt a 30 darab gyermekverskönyvet, ami a címben jelzett húsz év alatt megjelent. Találkoztam bennük jó és kevésbé jó művekkel egyaránt, a pálmát persze Simkó Tibor jól ismert kötete vitte el, annál ragyogóbbat nem alkotott még senki tájainkon. Tehát az olvasmányaim ihlettek elsősorban. De a tanítványaim véleményére is kíváncsi vagyok, és ha az idő engedi, felolvasok nekik egyet-egyet az új gyermekverseim közül. A legutóbbi hallatán, amely talán majd a Kabóca című gyermeklapban is napvilágot lát nemsokára,  el is csodálkoztak: „Jé, ez rólunk szól!”

Mennyire nyitottak a mai gyerekek az irodalomra, a költészetre?

Talán közhely, ha azt mondom, a gyerekeknek nehezebb írni, mint felnőtteknek. A gyermekek nagyon igényes olvasók, ők még a lelkükkel és a szívükkel is látnak. Botorság volna akármilyen fércmunkát eléjük rakni, nem fogadnák el, nem szeretnék meg, nem éreznék a sajátjuknak. Szerencsére bennem zavartalanul él a gyermeki én, és nem is nagyon kívánkozik neki „felnőni”. Az iskolában évről évre nyelvtan kört vezetek az alsó tagozatosoknak. Játszunk a szavakkal, a betűkkel, a mondatokkal, miközben egy nagy rejtvénynek látjuk a világot, bátran megpróbáljuk azt megfejteni, miközben észre sem vesszük, a logikát, a helyesírást és a szókincset fejlesztjük. Van egy csodálatos osztályom, gyakran kedvenc könyvükből csak úgy, önszorgalomból megtanulnak egy kortárs gyermekverset, és azzal kezdődik a tanítás, hogy megkérdezik, elmondhatják-e?

Az írás magányos műfaj, nehezen összeegyeztethető a klasszikus családi élettel. Te az a fajta író vagy, akihez nyugodtan bekopogtathatnak a gyerekei alkotás közben, vagy olyan, akit csak akkor zavarhatnak meg, ha ég a ház?

Nyugodtan bekopoghatnak és be is kopognak. Ha egy komolyabb írásfolyamat közepén vagyok, akkor persze nem hagyom magam kizökkenteni, de ha csak felszínesen lavírozgatok valamilyen téma körül, akkor félreteszem a kedvükért, és megyek játszani, zenét hallgatni, koncertet vagy a kedvenc sci-fi tévésorozatunkat nézni. A 2012-ben megjelent Zengőrét meséi című meseregényemnek ők a főszereplői.

Két lányod mennyire kritikus az alkotásaiddal szemben? Valamelyikük örökölte a tehetségedet, bontogatja a szárnyait?

Amikor elkészült a kézirat, nekik olvastam föl először, hogy lemérjem a hatást. Tetszett nekik, de azt mondjuk megjegyezték, hogy a benne szereplő macska lehetne kevésbé agresszív. Főleg a gyermekeknek szánt irodalmi alkotásaimmal kapcsolatban kérem ki a véleményüket, nemrég például segítettek megfelelő címet találni a készülő új gyermekverskötetemnek. Mindketten nagyon fogékonyak a humorra, a szójátékokra, szeretnek olvasni, rajzolni, kézműveskedni. A kisebbik leányzó már óvodás korában próbálkozott meseírással, illetve mivel még írni nem tudott, édesanyjának mondta tollba a történetet.

Eco szerint a tehetség önmagában, szorgalom nélkül nem igen juttatja előre az embert. De én azt gondolom, hogy még egy nagyon fontos dolog kell a sikerhez, mégpedig a támogató családi közeg. Te hogyan látod ezt?

Egyetértek. Ebben szerencsésnek mondhatom magam. Mindenben támogatnak, amiben tudnak, s ezért hatalmas köszönet jár nekik.

További sok sikert kívánok és izgatottan várjuk a következő kötete(i)d megjelenését!

(video: mstvkn)