Kiss Péntek József: Az élet nekem már csak ajándék

az interjút készítette Janković Nóra 

Az utolsó interjú…

Nem hallani az ajtó csattanását, cipője talpa alatt a fagyos hó csikorgását, mintha hirtelen a semmiből tűnt volna fel. Ahogy közelebb érek már sejtem, hogy ki ő. De lépteiben van valami ismerős ismeretlen. Lassúság? Fáradtság? Kezdek elbizonytalanodni, talán nem is Ő az, amikor meglátom a hóna alá csapott, könyvekkel degeszre tömött bőrtáskát. Olyan, mint Esterházy „édesapámja” gondolom, ott van mindenütt, az iskolában, a nyelvben, a kultúrában, a színházban, csak kicsit mindig másképpen, más szerepben. Talán ezért is vált Kiss Péntek József író, a komáromi Ipari Szakközépiskola tanára, rendező a felvidéki magyar kultúra egyik legelismertebb, és legmegosztóbb személyiségévé.

Nem bírom úgy a gyűrődést, mint régen. – támaszkodik rá emblematikus kerékpárjára – Három hónapja töltöttem be a hatvanötödik évemet. Már nem csak ezt a hideget érzem a csontjaimban, de azt is, hogy ideje lenne visszavennem a hajtásból. De az iskolától, főleg az általam alapított Viszta színjátszó körtől nem szeretnék teljesen elszakadni. Most is próbánk volt. Március elején mutatjuk be „A lovakat lelövik, ugye?” című regény színpadi adaptációját. A történeten csupán annyit változtattam, hogy a helyszín ezúttal nem egy táncverseny, hanem egy diák táncmaratón. Fantasztikus érzés a diákokkal együtt dolgozni, szépen lassan „kibontani” őket. A legtöbbjüknek ugyanis nincs semmi elképzelése a színjátszásról, mint munkáról, feladatok összetett egymásutánjáról. Nincs színpadi tapasztalatuk, nincs rutinjuk, csak – jobb esetben – a lelkesedésük. És amikor elkezdünk próbálni, akkor apránként kibontakozik a tehetségük is. Általában ugyanis azokban van érdeklődés a színjátszás, a színpad világa iránt, akiben valóban ott lapul a talentum. A siker pedig szárnyakat ad nekik. Amikor 2015-ben, a Jókai Napokon megkaptuk a rendezői különdíját Garaczi László Ovibrader című darabjának színpadra állításáért, én majdnem elsírtam magam az örömük láttán. Ezek azok az emlékek, amikért érdemes tanítani, rendezni. És ezek azok a pillanatok, amelyek miatt az ember maradni akar. Hogy meddig?! Nincs utánpótlás! Vagy alig-alig mutatkozik érdeklődés az amatőrszínházi rendezés ránt. Ez ugyanis egy iszonyatosan kemény munka. Ehhez megszállottnak vagy „szent őrültnek” kell lenni! Normális ember nem csinál ilyesmit….

Azok után, hogy az Ön neve egybefonódik, a felvidéki amatőr színjátszással, a Tompa Mihály Országos Versennyel, méltán merül fel az emberben a kérdés, hogy akkor most önmagát hová is sorolja?

A családom, mint utólag megtudtam, már egészen kiskoromban aggódott amiatt, hogy nem úgy játszom, ahogy a többi gyerek. Magányosnak tűntem, miközben a saját világomat gazdagon benépesítette a fantáziám. De valószínűleg, ha nem olvastam, vagy játszottam volna szinte mindig egymagamban, akkor nem tanulom meg olyan korán benépesíteni a környezetemet fantáziám szülötte mesebeli lényekkel. Furcsa egy világ volt. A valóság erősen keveredett benne a misztikummal, a transzcendenssel. Néha egy-egy „szereplőt” lecseréltem, vagy átírtam a „szerepét”. A színház engem már akkor elvarázsolt, amikor élő színházi előadást még nem is láttam, csak a konyhánkban hallgattam a kisrádiónkon a közvetítéseket. A legelső Jókai Napokon, 1964-ben már ott ültem a nézőtéren. A Csemadok lévai alapszervezetének előadásában Jókai Fekete gyémántok című regényének dramatizált változatát hallgattuk meg, mert egy oszloptól semmit sem láttunk, ami a magammal cipelt rokonság számára igen unalmas lehetett. Családomból többé nem is jött velem senki színházba! Nekem azonban ez nem szegte kedvem. Megszállottan kerestem a kapcsolatot a színházzal, a színjátszással. Így lettem, végigjárva a szamárlétrát – míg 1999-ben ki nem neveztek a Komáromi Jókai Színház igazgatójává – a Jókai Napok főszervezője. Volt olyan év, amikor négy társulattal neveztem be. Szakmai körökben már kezdték átkeresztelni „Kiss Péntek Napok”- ra. Ma már belátom, hogy ez a hajtás túlzás volt. Munka mellett annyi minőségi előadást nem is lehetett jól és alaposan megrendezni. Legfeljebb egyet-egyet. Amikor valahová meghívtak, igényelték a munkámat, nem tudtam, meg nem is akartam nemet mondani. Azt hiszem, itt, ezen a ponton vált a színház iránti szerelmem megszállottsággá. Nem tudom, jó-e ez így, de változtatni már nem lehet rajta. Ez a múltam, meg egy kicsit még a jelenem is.

Soha nem érte annyi támadás, mint a Komáromi Jókai Színház igazgatójaként. Talán, ha tudott volna nemet mondani, másképpen alakult volt a történet is, és az élete is.

Nemet? Mire? Abban az időben, amikor a színházhoz kerültem, sok színész a darab címétől függetlenül, színdarabról-színdarabra, ugyanazt a „farzsebből előhúzott” figurát játszotta, talán évtizedek óta. Ettől én nagyon kényelmetlenül éreztem magam a nézőtéren. Sokan minél kevesebb erőbefektetéssel szerettek volna minél nagyobb sikert elérni. Csakhogy „langyosan”nem lehet színházat „csinálni”! Ahhoz, hogy egy színész játéka egyszerre legyen könnyed, zsigerből jövő és hiteles, keményen meg kell dolgozni. Ez a fajta színházi gondolkodás azonban, – amit szabadjon nagyképűnek lennem – képviselek, sokakat meglehetősen irritált. Ellentétben a fiatal, pályakezdő és nagyon tehetséges színészekkel, akik hatalmas energiával, bizonyítani akarással és ambícióval dolgoztak. Ettől azonban egy olyan generációs feszültség keletkezett, amit nem tudtam elég taktikusan kezelni. Naivan azt gondoltam, hogy a sok jó előadás, a szakmai sikerek – hiszen rengeteg fesztiválsikerünk volt- , (fődíjat nyertünk Kisvárdán, bemutatkoztunk Pécsett, a POSzT-on, és a nyitrai nemzetközi színházi fesztiválon, és nemcsak a hazai, hanem a magyarországi kritikusok is rendszeresen eljártak az előadásainkra )gondoltam, majd felébresztik a szakmai szenvedélyt a színház idősebb színészeiben is. Hát nem így lett.

„Egy baj van vele, túlságosan innovatív a gondolkodása ehhez a kisvárosi színházi közeghez.”– mondta Önről egy volt tanítványa. Lehet, hogy rosszkor született rossz helyre?

Nem tartom magam egy szuper innovatív alkatnak, de szerintem van ebben némi igazság. Inkább munkamániás és minőségpárti vagyok. Remélem, nem tűnik nagyképűnek, ha azt mondom, hasonló gondolkodású rendezőket hívtam meg a színházba, akik a Komáromi Jókai Színház történetének olyan emblematikus előadásait rendezték meg, mint Csehov Sirálya, Moliére Tartuffe-je, az Isten veled, Monarchia! vagy az Amedeus. Persze, ez a siker csak közvetve az én érdemem, hiszen nem én rendeztem ezeket az előadásokat, de tevékeny részese voltam a dramaturgiai elképzelések minőségi megvalósításának. Az igazgató dönt, de az igazgató viszi el a balhét is. Mint ahogy az meg is történt. Végül saját döntésem alapján elküldtem faxon küldtem el a lemondásomat, és eljöttem onnan. Egy súlyos műtét várt rám. Ha belegondolok, nem is csoda, hogy kishíjján ráment az egészségem.

Sokáig tartott, míg lelkileg túl tette magát a kudarcon?

Én ezt nem kudarcként, hanem tapasztalatként, tanulásként és tanulságként éltem meg. Talán azért, mert a színházigazgatói pozíció nekem nem a „karriert” jelentette, hanem egy elhívást, egy küldetést, hogy tegyek valamit szlovákiai magyar színházkultúráért. De valószínűleg a sors, vagy az Úristen, úgy gondolta, nekem más területen van tennivalóm, hiszen pár hónappal később megindult a képzés a Selye János Egyetemen. Voltak, akik csodálkoztak, voltak, akik gúnyolódtak, és voltak, akik tiszteltek azért, hogy „vén” fejjel beültem az iskolapadba. Életem egyik legcsodálatosabb időszaka volt. És a legtermékenyebb is. Valószínűleg, ha nem magyar nyelv és irodalom – kateketika szakpárosításra jártam volna, akkor nem tör rám újból az „íráskényszer” sem.

És miközben sorra jelentek meg könyvei, tanulmányai, színi kritikái, hatvan éves korában megszerezte a doktori címet is! De miért próbálkozott minden egyes kötetnél más műfajjal?

Mindhárom diplomamunkámat színházi témából írtam, és nincs olyan könyvem, ami valamiképpen ne kötődne hozzá. Ha arra gondolok, hogy a színháznak adtam életem egy jelentős részét, akkor azért vagyok dühös, hogy miért nem írtam, az legalább megmarad. A színház a ma művészete. Holnapra elfelejtik. Néha meg, amikor újraolvasom némelyik írásomat, úgy vélem, jobb, hogy színházat csináltam. Szétapróztam magam. Lehet, hogy valahol a lelkem mélyén mindig is drámát szerettem volna írni… Nem dramatikus színpadi játékot, rádiójátékot, hanem Drámát! Lehet, hogy eddig nem volt hozzá elég bátorságom. Vagy túlságosan távol áll a habitusomtól? Elvégre a drámaírásnak megvannak a maga szigorú szabályai. Nem elég szépen megírni a szöveget. Fel kell építeni a cselekményt, megfelelően adagolni a feszültséget. Konfliktusokat és helyzeteket kell teremteni. Ugyanakkor tény, hogy azok az igazán jó drámaírók, akiknek közük volt a színházhoz, rendeztek, játszottak vagy társulatot igazgattak, mint például Shakespeare. Ismerte a színház teljes belső mechanizmusát, hogy kell vezetni a nézőt, megtartani a figyelmét, elérni a katarzist. Lehet, egyszer, megpróbálkozom vele. Lehet. Talán.

Nem emlékszem rá, hogy valaha is felvidéki magyar szerző darabját láttam volna „kőszínházban”. Nem születik elég darab vagy egyszerűen nem elég színvonalas a drámairodalmunk?

Azt gondolom, hogy a szlovákiai magyar drámairodalom fő problémája az, hogy láthatatlan. Anno, színházigazgatóként kiírtam egy drámapályázatot, melyre tizenvalahány mű érkezett be. Ebből kettő-három színpadképes volt! Szerintem sokkal erősebb (lehet, hogy csak volt?) a felvidéki magyar drámaírás, sokkal több jó darab lapul az asztalfiókok mélyén, mint azt gondolnánk. Sajnos a színházak egyáltalán nem nyitottak a hazai magyar szerzők felé, mint ahogy az olvasók sem a más műfajban alkotó szerzőink felé. A másik probléma, hogy a mi színházainknak nincs saját hazai rendezőjük, akik érzik és értik, hogy felvidéki magyarság, mint néző, mire nyitott. Ez egy nagyon nagy probléma. Az itteni nézők zöme egyszerűen „csak”szórakozni akar, és kész. Az se baj, ha az előadás gagyi, csak gondolkodni ne keljen. Nem akarnak szembesülni önmagukkal, sem azzal a világgal, amelyben élünk. Meg aztán az álszentség is ott munkál az emberekben. Otthon gond nélkül szidják az asszonyt, káromkodnak, és ordenáré módon viselkednek, de ha a színpadon hangzik el egy vulgáris kifejezés, ami a kortárs darabokban elég gyakori, akkor forgatják a szemüket és játsszák a nyelvőrt.

Ha az összes sikere közül csak egyet emelhetne ki, akkor melyik lenne az, mire a legbüszkébb?

Lehet, hogy meglepő lesz, de nem a szakmai sikereimre vagyok igazán büszke, hanem arra, hogy abból a mélyszegénységből, abból a szoba-konyhás nyomorból ahonnan indultam, eljutottam valahová. De ezt elsősorban nem önmagamnak, hanem annak a szeretetnek köszönhetem, amit gyerekként a szüleimtől kaptam. Meg az isteni gondviselésnek. Mindig küldött mellém valakit, aki az adott pillanatban, akár csak egy mondattal, előbbre vitt. Gyerekkoromban ilyen volt az egyik újságíró rokonunk, aki szellemi mentorommá vált. Hobbija a képzőművészet volt. Megismertette velem a művészeti korokat, megtanította meglátni az értéket a műalkotásokban, megkülönböztetni a maradandót a giccstől. Sajnos, ezzel kicsit szellemi magányra is kárhoztatott, mert a többi tizenkét évest nem igazán érdekelték a futuristák vagy éppen a dadaisták. Mondjuk, előtte sem tartottak az osztálytársaim „normálisnak” kicsit mindig kilógtam a sorból. Borzasztóan meg kellett küzdenem mindenért. Talán ezért is lett belőlem egy, a mások szemében gyakran túlzottan érzékeny ember.

A 2015-ben megjelent életrajzi regényének, a Lélekpornak készül a második, befejező része. Mielőtt nekifogott a megírásának készített az életéről valamiféle összegzést?

Már egészen fiatal koromban úgy tekintettem az életre, mint a létezés véges formájára. Talán ez ebből adódhatott, hogy késői gyerek voltam, szüleimet soha nem láttam fiatalnak. De nem csak őket, a viszonylag nagyszámú rokonságomat sem. Minden unokatestvérem, unokanővérem jóval idősebb volt nálam. Azt gondoltam, már azzal is elégedett leszek, ha kiméretik nekem egy jó ötven év. Mondjuk, amellett az életvitel mellett, amit akkoriban folytattam, ez elég reálisnak tűnt. Két végéről égettem a gyertyát! Csak aztán az Úristen valahogy észhez térített. De miután nagy meglepetésemre megértem a hatvanat, azt vettem észre, hogy egyre intenzívebben érzékelem az idő múlását, sőt mintha a „múltidőm” is elkezdett volna zsugorodni. Minden, ami azóta történt velem, hogy öntudatomnál vagyok, tegnap volt. Legfeljebb tegnapelőtt. A tegnapok és tegnapelőttök meg egy elnyújtott pillanattá váltak csupán ebben a képlékeny időben, ami az élet. És akkor elkezdtem magamban az összegzést, a rendrakást, ami az óta is tart. Nyugodt, békés és folyamatos. A lélekállapotommá vált.

(komaromonline.sk – JN)