Szívvel-lélekkel a katedrán: Kalácska József

az interjút készítette: Janković Nóra 

A tanári pályán nincsenek hangos sikerek, látványos győzelmek, felszínes csillogás, csak szorgos hétköznapok, embert próbáló pillanatok, amikor dönteni, nevelni, oktatni kell. Hittel, elhivatottsággal, meggyőződéssel, csendesen, mint teszi azt immár több mint negyvenöt éve a komáromi Selye János Gimnázium tanára Paed.Dr Kalácska József, aki a Katedra díj, a Nyitrai Kerületi Tanügyi Hivatal, a Megyei Önkormányzat elismerése után 2008-ban elsőként vehette át a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének Életpálya-díját és 2015-ben ő kapta a Felvidéki Magyar Pedagógus Díjat.

Mindig is a matematika volt az a tantárgy, ami a legjobban érdekelt. – kezdi tanár úr, miközben az elmaradhatatlan fehér köpenyében, mosolyogva leül velem szemben a matematika kabinetben. – A gimnáziumban aztán a nagy tudású Czókoly Béla tanár úrhoz kerültem. Végzéskor a nyitrai főiskolára jelentkeztem matematika-biológia szakra, de érettségi előtt pár héttel kiderült, olyan szak nem nyílik. A választható szakpárosítások közül még a matematika-fizika volt az, ami hozzám a legközelebb állt, bár így is kétségek gyötörtek. Elmentem a tanár úr után, elmondtam mi a gondom, mire ő csak annyit mondott „meg kell próbálni, fog az menni” és becsukta maga mögött a fizikum ajtaját. Ez a rövid mondat, a hite, a bizalma sokat segített nekem az elkövetkező években.

És később, amikor már kollégák lettek, átadta Önnek a matematika kabinetben az asztalát is. Mindjárt, friss diplomásként került a komáromi gimnáziumba?

Nem, miután Nyitrán diplomát kaptam, Csicsóra kerültem. Édesapám korai halála után azonban, mivel a két húgom akkor még gimnazista volt, közelebb kerestem állást. Marcelházára kerültem, ahol magyart és történelmet tanítottam, majd egy év múlva Dunamocsra. Közben Cornides István tanár úr biztatására jelentkeztem Magyarországra egyetemre. Mivel a magyar Genf mindig is a szívem csücske volt, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemet választottam, ahol 1977-ben kaptam meg a matematika szakos tanári oklevelemet. Az alapiskolákban eltöltött tíz évnek köszönhetően már tapasztalatokkal felvértezve jöttem át a gimnáziumba. Sokat segített. Pedig annak idején, még mások voltak a diákok, a tanárokat jobban tisztelték és becsülték.

Nehezebb a mai diákokkal?

A régi módszerekkel ma már nem lehet nevelni. Nyitottnak kell maradni a világra. Szerencsére, nekünk, pedagógusoknak, erre nem kell tudatosan törekednünk, hiszen a nevelésnek bipoláris jellege van, kölcsönösen formáljuk egymás személyiségét. Az azonban tény, hogy a rendszerváltozás előtt a diákság jobban felnézett a tanárra.  Abban az időben még nem volt divat, hogy a szülő a tanár feje fölött összekacsintson a gyerekével.  A mai világban gyakran olyan dolgokat is elnéznek a szülők, amit nem kéne. A mai gyerekek készen kapnak szinte mindent, és amiért nem harcol meg valaki, azt annyira nem is értékeli. Az osztályomnak is annyit mondogattam, „Jó a férfiúnak, ha igát visel ifjúságában.”, hogy a végén ezt választották szalagavatói mottójuknak is.

Korpás Éva népdalénekes, aki egyike annak a több száz diáknak, akinek az osztályfőnöke volt, egy tévéműsorban azt nyilatkozta önről, hogy ha eleinte lázadtak is a szigora ellen, hamar belátták, hogy az értük van, és mire leérettségiztek, már második apaként tekintettek önre.

Egy tanár kötelessége, hogy ha már a szülők rábízzák a gyerekeiket, figyeljen oda rájuk, terelgesse őket a helyes úton, nyesegesse vadhajtásaikat. Ahogy Illyés Gyula mondta „Ne azt add meg fiadnak amit kér, hanem amit kérnie kéne”. Ezt eleinte nehezen viselik, el kell telni egy-másfél évnek, hogy rájöjjenek, mindez az érdekükben történik. A gyerekek, ha látják, hogy az ember következetes, figyel rájuk, és nem sajnálja tőlük az időt, akkor kibújnak a morcos kamasz szerepéből. A gimnáziumban eltöltött évek személyiségfejlődésük „murci” korszaka. Ha látom rajtuk, hogy valami gondjuk-bajuk van, én mindig rákérdezek. És elmondják! Ilyenkor, ha tudok, segítek nekik, vagy szólok a kollégáknak, hogy legyenek kicsit elnézőbbek. Az egyik előző osztályom is peregrinus volt, és a mostaniban is a zöme bejáró. Rájuk, akik hétvégeken, vagy kéthetente járnak haza, muszáj jobban odafigyelni. Megesett, hogy az egyazon albérletben – úgy hívom örömtanya – lakó öt bejáró fiú közül egy sem jelent meg reggel a tanításon. Mit tehet ilyenkor az ember? Kocsiba ültem, és elmentem megnézni őket. Kiderült, valami vírus döntötte le őket a lábukról. Törődni kell velük.

Általában a kamaszok nem igen rajonganak semmiért, ami kötelező, így az iskola dísznyakkendőjéért sem.  Ebből a szempontból az ön osztálya egy kicsit kakukktojás, mert ők még az iskolán kívüli akciókon is önként, örömmel viselik. Ezt, hogy sikerült elérni náluk?

Én úgy gondolom, hogy a magyarságtudat elmélyítéséhez a nemzeti kultúra megismerésén át vezet az út. Ezért a diákjaimat rendszeresen el szoktam vinni színházba, operába, kiállításokra. A legelső utunk hagyományosan a Parlamentbe vezet. Miután megnézzük a Szent Koronát, a Nemzeti Múzeumba, majd színházba megyünk. Nekem az az elvem, hogy ilyenkor az öltözékünkkel meg kell tisztelnünk a hely szellemét. A egyik osztályommal pont a Szabadságtéren sétáltunk, amikor megállítottak minket a japán turisták, hogy lefényképezhessék őket.  A színházban pedig odajött hozzánk egy hölgy, és meghatódva mesélte, hogy az ő nagymamája is az iskola diákja volt. Dicsérték, értékelték őket egész nap. Ott, akkor, annyira átérezték, hogy milyen sokat jelent, milyen üzenete van a nyakkendőnek, hogy azóta nem is kell nekik külön mondani.

Mivel indítja útnak érettségiző osztályait?

Útravalónak ott a négy év – amit reményem szerint szívek őriznek, nem szavak. Úgy érzem megtöltöttem tarisznyájukat, abban ki-ki megtalálja a neki szólót. Jókaival szoktam búcsúzni: „Ami bennem lélek, veletek megy, ott fog köztetek lenni mindig. Megtalálsz virágaid között, mikor elhervadnak, megtalálsz a falevélben, mikor lehull, megtalálsz az esti harangszóban, mikor elenyészik, s mikor megemlékezel rólam, mindig arccal szemközt fogok veled állani.”

Nekem kicsit paradoxonnak tűnik, hogy miközben köztudott Önről, hogy  a követelmények megszabásánál figyelembe veszi a diák képességeit, és nem akar mindenkit természettudományos pályára terelni, a diákjai mégis évről-évre kiváló eredményekkel térnek haza a kerületi ill. az országos matematika versenyekről.

Egy matematikát oktató középiskolai tanárnak, nem az a feladata, hogy tudósokat neveljen, hanem hogy tantárgyának biztos alapjait tanítsa meg, felismerje a tehetséget, neki segítsen a kibontakozásban, tudatosítassa velük, hogy nagy akaraterő nélkül nincs nagy tehetség sem. A 89-ben érettségizett osztályom 25%-a matematika tanárnak ment. Az utóbbi időben azonban ritkábban találkozunk nagyon tehetséges diákkal, aki a tanári pályát választja.

Az elmúlt több, mint negyven évben soha nem érezte úgy, hogy belefáradt, kiégett a tanításba?

Nem. Ha valaki szeret valamit, szívből csinálja, akkor az soha nem lesz számára teher. Pofonok persze érik az embert. A millecentenárium évében szóvá tettem, a szalagavatói műsorválasztást, mert úgy gondoltam, ne amerikai darabot mutassanak be, hanem magyar szerző művét, ami tartalmas és útmutatást ad. Na, akkor jött ellenem a dörgedelem, és három évig nem kaptam osztályt. Ez alatt sokszor eszembe jutottak a szentírás szavai „Elég neked az én kegyelmem”. S a kegyelem megtalált, mert a következő osztályom az iskola történetének egyik legsikeresebb osztálya lett. Rimaszécstől Léván és Balonyon át Boldogfáig, az ország  sok pontjáról voltak gyerekek. Igyekvőek, szorgalmasak, tanulni vágyók. A világ közeli és távoli pontjain képviselték iskolánkat nemzetközi versenyeken. Emberileg is kimagaslóak voltak.

Számomra kicsit meglepő, hogy matematika tanárként, Ön a szellemi atyja a Baróti Szabó Dávid Napoknak. Honnan jött az ötlet?

Világéletemben vonzott az irodalom, szerettem olvasni. Baróti Szabó Dávid Virten van eltemetve. Már 1968-ban  elindítottam szülőfalumban, Dunaradványon a Baróti Szabó Dávid Ifjúsági Klubot, de politikai okokból elég tiszavirág életű volt. A rendszerváltozás előtt ebből adódott, hogy az önkormányzat segítségével elindítsuk ezt a rendezvénysorozatot, s később a szavalóversenyt. Jókai Annát, Makovecz Imrét, Kányádi Sándort, Csiha Kálmánt és még hosszasan sorolhatnám, hány elismert embert sikerült főszervezőként a húsz év alatt meghívnom szülőfalumba. De ez már a múlt.

Egész életében ingázik, soha nem fordult meg a fejében, hogy beköltözik Komáromba?

Én Dunaradványon születtem, nekem az az otthonom, szülőföldem. El sem tudnám képzelni az éltemet városon. A természetközeli lét, a kert, számomra egyfajta szabadságot jelent.  Amikor az ember hazamegy az iskolából, kifejezetten jól esik a kerti munka. Mindig van mivel bíbelődni.  Amikor pedig megérik a termés, és az ember a saját munkája gyümölcsét fogyaszthatja, az nagyon jóleső érzés. Mi mindent akkor eszünk, amikor a szezonja van. Egy részét megkapja a szűkebb család, a többit eltesszük, a szőlőt fölkötjük zsinegre, és még karácsonykor is van. Ahogy soha nem hagytam volna ott a katedrát, úgy őseim földjét sem. Nekem ez a minden.