Szilva József: Büszke vagyok a lányaimra

az interjúkat készítette: Janković Nóra 

Valamikor régen, Garamvezekény mesés tájain barangolva festőállványával a fiatal Szilva József talán nem is gondolta, hogy majdan képei eljutnak a Kárpát-medence szinte valamennyi országába. De mára már két lánya is csatlakozott hozzá: a Komáromban élő Ilona és az év nagy részét Prágában töltő Emőke. Így a Szilva név mára egész Európában ismert a művészetkedvelők között. 

Szilva Ilona, szobrászművész 

Utólag visszatekintve a gyermekkorára, nem érzi úgy, hogy szülei tudatosan irányították, meghatározták a pályáját?

Nem, ezt soha nem tapasztaltam. Természetesen, ha apu nem lett volna képzőművész valószínű, hogy később kerültek volna a kezembe rajzeszközök. Így azonban ugyanolyan természetes közeg volt számomra a műterem festékillatú, színes világa, mint otthonunk. Visszaemlékezve gyermekkorom éveire azt látom, hogy szüleim meghagyták nekünk –húgom Emőke szintén szobrász – a döntés lehetőségét, alkalmat kaptunk, hogy más területen is kipróbáljuk magunkat, fejlesszük más irányú képességeinket is. Bár akkoriban a zongorázásért nem igen rajongtam, de ma már felnőtt fejjel örülök, hogy kijártam a zeneiskolát.     

Mikor vált világossá Ön előtt, hogy művészeti pályára szeretne lépni?

Alapiskolás koromban még nem tudtam egyértelműen, hogy én szobrász szeretnék lenni. A mai napig nagyon sok minden érdekel a természettudományoktól más művészeti ágakig. Lehet, hogy ez a nyitottság valamilyen szinten annak köszönhető, hogy édesanyánk matematika-fizika szakos pedagógus, így ő bevezetett minket a reáltudományok világába is. De természetesen az öröklődésről, mint meghatározó tényezőről sem szabad megfeledkeznünk. 

Aztán a Pozsonyi Iparművészeti Szakközépiskolában folytatta tanulmányait a testvérével együtt.

Igen, kerámia szakra jelentkeztünk mindketten. A felvételi tehetségvizsga részétől ugyan kicsit tartottam, mert tudtam, a tehetség önmagában, befektetett munka és erőfeszítés nélkül nem elég. Ide már a puszta bekerülés is nehéz, komoly megmérettetésen esnek át a diákok. Gyakoroltam is szorgalmasan. Édesapánk folytonosan mellettünk volt, munkáinkhoz, rajzainkhoz mindig fűzött kommentárt, de az esetek többségében a hibáinkra hívta fel a figyelmünket. Ő a mai napig nagyon objektív velünk szemben. Nem tartozik az elfogult szülők táborába. 

Majd az egyetemen szobrász és ezzel párhuzamosan fém-és ékszerszakra járt.

A középiskolában kerámia szakra jártam, és nagyon megszerettem. A szobrászat mellett nem egyik napról a másikra döntöttem, hosszú folyamat eredménye volt. A szobrászatban, ami elsődlegesen a térrel áll viszonyulási rendszerben,  viszont még nagyobb kihívás, mert itt mindig megkell találni a megfelelő arányokat a vonalak kiemelése és alárendelése között ahhoz, hogy elérjük a célunkat, azt fejezzük ki ami az eredeti szándékunk volt. Különösen egy nagyon régi, még a római korból ránk maradt technikai eljárás ragadott magával, a viaszveszejtéses bronzöntés. 

Ez miből áll?

Ennek a lényege, hogy a viaszmodell köré samott és gipsz keverékéből formát készítenek majd azt kiégetik, az égetés során a viasz kiolvad, és utána ennek a helyébe öntik a bronzot.. De nem csupán ezzel foglalkozom, különböző alkotó technikákkal próbálkozom, folytonosan új kifejezésformákat, utakat keresek a művészetben. 

Ékszerkészítéssel nem is igen foglalkozik?

Ahhoz, hogy olyan magas szakmai szinten foglalkozzam az ékszerkészítéssel, ahogyan én azt igazából  el tudnám képzelni, többek közt egy jól felszerelt ötvösműhelyre lenne szükségem. Viszont főiskolás korom óta nagyon szeretem a tűzzománc készítést,igaz ezzel az eljárással is lehet ékszereket készíteni, de én inkább képeket szoktam.  Még főiskolás koromban tanárom Túri Lajos vitt el négy másik diáktársammal 1991-ben először a Kecskeméti Nemzetközi Zománcstúdió szimpóziumára, ami a pályámat igencsak meghatározó élményekkel gazdagította. Tanulmányaim befejezése óta pedig rendszeresen kapok meghívást, az éppen aktuális szakmai rendezvényekre. Ezek fontosak számomra, mert azon kívül, hogy itt át tudjuk adni egymásnak a tapasztalatainkat, észrevételeinket emberileg is feltöltenek, hiszen  az együttes munkák alatt jókat beszélgetünk, megismerjük egymást, barátságokra találunk . Ez alól talán csak Finnország képez kivételt, mert az ő mentalitásuk számomra igencsak távoli volt. 

Ezeken a helyeken készültek az ismert tűzzománc sorozatai?

Többnyire igen, mert ezeket a szakmai találkozókat többnyire valamelyik porcelángyár vonzáskörébe szervezik, ahol nagyméretű égető kemencék állnak a rendelkezésünkre, így gond nélkül megoldható a kiégetésük.  Még mindig lenyűgöz az a pillanat, amikor megnyílik a hatalmas kemence ajtaja, és kigördülnek belőle a fémvázon függő kész alkotások. Pedig maguk a kép-sorozatok nem sokban hasonlítanak egymásra, mert mindig azt a motívumot viselik magukon, ami éppen a legjobban érdekel és foglalkoztat. Így aztán eléggé változatos a tematikai skálán mozognak, hiszen vannak színes, absztrakt tájképeim, majd a barna színárnyalatait magukon viselő képek, melyek régi fotók hangulatát idézik. Ezeken a repülés történetét igyekeztem megörökíteni, míg a „Földönkivüliek”c. sorozatban inkább a hideg színek dominálnak. 

A Genti Művészeti Akadémia ösztöndíjasa volt, a hazai és magyarországi kiállításain kívül Newcastleban, Hágában, legutoljára, pedig Londonban csodálhatta meg a műértő közönség az alkotásait. Elégedett a szakmai sikereivel?

Az, hogy ki mivel elégedett nagyban függ az ember habitusától. Vannak, akik a boldogságot csupán szakmai sikerben mérik, állandóan kiállításokat szerveznek.  Én nem törekszem arra, hogy minden hónapban legyen egy kiállításom. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincs meg bennem a művészekre jellemző exhibicionizmus, mert az mindenkiben jelen van ezen a pályán, de a tetszelgési vágy hiányzik belőlem. Számomra a legnagyobb elégedettséget az nyújtja, ha egy munka befejeztével az alkotás energaiszivó, zaklatott időszaka után rám talál a lelki nyugalom, mert érzem, az amit elvégeztem kész és jó, kihoztam magamból a legtöbbet, amit az adott pillanatban nyújtani képes voltam. 

Az egyik alkotása a híres British Museumban látható…

Kétévente kerül sor a Nemzetközi Éremművészeti Biennáléra, melyre rendszeresen be szoktam küldeni érmeimet. A párizsi biennálén felfigyelt a kiállított munkámra a British Museum kurátora és felvették velem a kapcsolatot. Meglepett, amikor megtudtam, hogy szeretnék megvásárolni a múzeum állandó érem és dombormű gyűjteményébe. 

Egy festő és két szobrász egy családon belül. Nem volt tapasztalható családon belül rivalizálás?

Soha nem volt köztünk, talán ez annak is köszönhető, hogy mindenki más stílusban alkot, de ez nem akadályoz minket abban, hogy néha közösen dolgozzunk. Hozzám a dekoratívabb stílus áll közelebb, míg húgom Emőke filozofikusabb alkat. Ha együtt dolgozunk szakmai szempontból általában azonos a véleményünk, de nem azért, mert opportunista, szolgai módon elfogadjuk a másik véleményét, hanem mert a gondolkodásmódunk gyökerei közösek. 

Kisfia Áron, ha nagykorában azzal áll Ön elé, hogy művészi pályára kíván lépni, akkor hogy fog reagálni?

Nem tennék ellene. Ha látnám, hogy reálisan méri fel a képességeit, akkor támogatnám őt. Szerintem az a helyes, ha a szülő hagyja, hogy a gyerek döntsön a saját jövőjéről. Például tegnap is hagytam, hogy űrhajós legyen… 

Szilva József, festőművész 

Foglalkozott valaki a felmenői közül művészetekkel?

Apukám jeles fotográfus volt, nem csupán Garamvezekényen ahol éltünk készített fényképeket, de bejárta és megörökítette az egész Garam mentét és vidékét. Hihetetlen, hogy az általa készített portréfotókon szinte egész emberi sorsokat, érzelmeket, örömöt és bánatot tudunk leolvasni. Ezek a fotók szinte megszólítanak minket. Különleges érzékkel tudta lencsevégre kapni és megörökíteni a legmegfelelőbb pillanatot. Sajnos ezt a foglalkozást, mely mesterségbeli tudást, és művészi világlátást egyaránt megkövetel mára már igencsak háttérbe szorították a különféle számítógépes technikákat alkalmazkodó fotóstúdiók. Az első vizuális élményeim édesapámnak ehhez a foglakkozásához köthetők. Az esztétikum képi világban történő megjelenítése számomra mindig természetes volt, eredendően beleszülettem ebbe a nem mindennapos hangulatvilágba. 

Melyik az a döntő momentum az életében ami a festő hivatás felé sodorta?

Sajátos családi indíttatással kezdődött a pályám, hiszen édesapám mindenben a legteljesebb mértékig támogatott. Családunk valami módon kapcsolatban állt egy lévai festőművésszel, aki rajzaimat látva biztatott engem és édesapámat. Pályám szempontjából meghatározó élmény volt, amikor középiskolás koromban édesapám egy utazásáról hazatérve egy igazi klasszikus nagyméretű festőállvánnyal lepett meg. Még ma is őrzöm, hiszen ő ezzel fejezte ki, hogy hisz a tehetségemben és bízik bennem. Ettől a pillanatról datálódik az én festői életem.  Persze az emberről hosszú távon az idő segítségével dönthető el, hogy mennyire tehetséges, milyen értékrendet képviselnek alkotásai. Mert meglehet, amiről a jelenben úgy vélekedünk, hogy egy különleges művészi alkotás, a jövő nemzedéke viszont nem lesz rá nyitott, ezzel a mű elveszti a lehetőséget arra, hogy időtállóvá váljon. A tehetség nagyon fontos. A nélkül alkotni, fönnmaradó művet létrehozni rendkívül nehéz, szinte lehetetlen. De az ember mindennapi megnyilatkozásaival párosítva, mint a szédületes kitartás a mindennapi kemény, kitartó munka eredményt kell, hogy hozzon.  

Fiatal korában kik voltak hatással festészetére?

A nagy elődök munkásságát az ember különbözőképpen értékeli, fiatalkorban más szemlélet alakul ki, mint időskorban. Behatóan tanulmányozni a nagy festők alkotásait, festészeti stílusukat, ecsetkezelésüket, különböző technikai megoldásaikat a hatvanas-hetvenes években kezdtem.  A legnagyobb hatással az impresszionisták, posztimpresszionisták művészete volt rám. Különösképpen Monet és Van Gogh képei gyakoroltak nagy hatást rám. A századforduló magyar festői közül, pedig különösen Mednyánszky László közvetlen festésmódja befolyásolt, az a mód, ahogyan a tájképein sötét színárnyékokat kombinálja a sűrű fényárnyékokkal. Csontvári Kosztka Tivadar festészete pedig hihetetlen hatással volt rám, véleményem szerint nincs festő, aki kivonhatná magát képeinek hatása alól, melyeket vizionárius expresszionista hevület, ragyogó kolorit és szimbólumteremtő erő jellemez.   

A lányait tudatosan irányította erre a pályára?

Ennek a folyamatnak volt egy sajátos természetessége. Az általam teremtett vizuális alkotások pici koruktól érzékelhetőek voltak számukra, természetes közegként mozogtak ebben a világban. Ennek az intenzív esztétikai hatásnak köszönhetően vált érdeklődésük ilyen irányultságúvá. Már egészen kicsi korukban rengeteget rajzoltak. Ennek köszönhetően mára az ő számukra is egy sajátos vizuális gondolkodási formává vált a rajzolás. Mindenkinek csak ajánlhatom, mert az emlékezésnek egy csodálatos, nagyon jó módszere. Juraj Jakubiskoról kevesen tudják, hogy jegyzetelésnél nem az írást használja, hanem rajzokat készit, így ezzel a módszerrel próbálja vizuálisan megörökíteni a gondolatait. Mednyánszkynak is rajzos naplója volt. Saját tapasztalatomból tudom, hogy ez a módszer nagyon hasznos, mert egyaránt fejleszti a kognitív és nonkognitív képességeket. Én is így rajzolgattam mindig, ha várakoztam, a pedagógiai munkám folyamán. Ezek néhány perces kis művek, szinte csak jelzések, töltőtollal. Ma már ezek érthető információt adnak a körülöttem lévőknek az elkövetkező feladatról. 

Amikor látta lányai kibontakozó tehetségét, szigorúan terelgette őket a képzőművészi pályára?

Visszatekintve arra az időszakra, amikor lányaim elindultak ezen a pályán a számon kérő magatartás indokolt volt. Tudtuk, hogy nem elég, ha a tehetség tudatában kitűzik maguk elé a célt, az eléréséhez vezető út rögös és nehéz. Számukra csupán a továbbtanulás lehetősége csak képzőművészeti szakközépiskolában volt lehetséges, mert a szakmai továbblépésnek ez számukra elengedhetetlen feltétele volt. Erre az iskolára azonban nagyon nagy volt a túljelentkezés, így ha szigorra nem is, de következetességre mindenképpen szükség volt. 

A pedagógusi tevékenysége és a család mellett jutott elég ideje a festésre?

Mindig minden tevékenység mellett találtam elég időt és helyet, hogy képzőművészettel, elsősorban festészettel foglalkozzam. Számomra ez mindig nagy fontossággal bírt, de a családom soha nem hátráltatta a munkámat, sőt motiváltak, ihletettek. Amíg nem volt önálló műtermem addig a lakótelepi lakásunk egyik szobája szolgált erre a célra. A képek húrokon voltak rögzítve a falakon, négy-öt rétegben talajtól a plafonig.  Természetes velejárója volt életünknek, hogy szabadidőm nagy részét itt töltöm, de a családnak szabad bejárása volt, a lányok a képek, festékek közt közlekedtek. A nyolcvanas években édesapám segítségével sikerült felépítenem a műtermemet, de ott is mindig elérhető vagyok a családomnak. Bármikor bármit megkérdezhettek, mindig örültem, ha láttam az érdeklődésüket, nyitottságukat. Később aztán egyre gyakrabban dolgoztunk együtt, egymás mellett. Gyakran kijártunk a természetbe festeni, főleg a Garammente, Kis Sarló és Zalaba környékét örökítettük meg vásznainkon. Lehet, hogy kívülálló számára furcsa látványt nyújtott a három festőállvány előtt szorgoskodó alak, de számunkra ezek semmivel össze nem hasonlítható, eszményi évek voltak. A kinti festés más, csodálatos érzéssel tölti el az embert, nem is csoda, hogy a legtöbb nagy tájképfestő kint, a természetben alkotta meg legmaradandóbb értékű alkotásait. A Barbizoni-iskola képviselői, az impresszionisták mind rögzíteni akarták a harsogó napfényt, a természet isteni derűjét. De gondoljunk akár Munkácsynak a Szolnoki művésztelepen készült parkrészleteket ábrázoló festményeire, vagy Szinnyei Merse Pál: Majálisára, amely a szabadban piknikező fiatalokat megjelenítő plein air kompozíciók remeke.  Pedig, a kinti festés, mint maga a megalkotási mód jóval nehezebb, mint a műteremben, de lehetőséget nyújt átérezni a szabadságot, amit egy zárt objektumban nem tapasztal meg az ember. 

Másképpen ábrázolták a lányai ugyanazt a tájat, mint Ön?

A különbség egyértelműen fennállt, és nem csupán azért, mert az én munkám évtizedes tapasztalatokat hordozott magába, míg a lányok életkoruknak és rajz készségeiknek megfelelő szinten dolgoztak. Ez jelzett dolgokat, de hosszútávon ők nem tájképfestőnek készültek, számukra ez igazi örömfestés volt. Számomra fontosabb volt, mert mindig arra törekedtem, hogy minden képzőművészeti technikát elsajátítsanak, meglegyen a sajátos alapismeretük a szakmáról. Kezdeti időszakban a két lény munkái között nem voltak nagy különbségek, ami természetes is volt. A gyerekekben megvan az utánzás hajlama, ők az által tanulnak, de a lányok meglepő módon nem próbálták az én képeimet utánozni, arra törekedtek, hogy megtalálják a saját útjukat. Ilike ugyanazt a tájat szinte monokróm színekkel ábrázolta. Emőke festészete inkább a posztimpresszionizmus jegyeit hordozta magán, nála ez időtájt a Van Gogh-i sárgák, valamint a piros árnyalatai domináltak. 

Két törékeny lány és mindketten a szobrászatot választották.

A kezdetekben nem volt ennyire egyirányú, de a kerámia szak elvégzése után már a legkézenfekvőbb választás ez volt. A kerámiakészítésnek, de a kisplasztikáknak is nagyon sok festői eleme van. Maga a mázak keverése, a felületre való felhordás, színkeverések, ez mind-mindegyfajta határvonal a festészet és a szobrászat között. A szobrászat viszont már más megközelítést igényel meg, mivel három dimenziós gondolkodásmód szükséges hozzá, mert hiszen amikor elkészül egy szobor körüljárható objektum, így száz-száz látószögből értékelhető, és ma már a szobrászatot nem úgy kell elképzelni, mint régen. Egy sor olyan segédeszköz, szerszám segíti az anyag megmunkálását, ami azelőtt ismeretlen volt. A magas fordulatú szeletelő lapok úgy vágják a márványt, mint a fűrész a puha fát, de ugyanúgy a fa megmunkálásának is olyan eszközei ismertek ma már amiről régebben egy szobrász nem is álmodott. Ezen kívül létezik a szobrászatnak szinte nőies ágazata is, pl. az éremszobrászat. Lányaim mindketten tagjai a Szlovák Éremművészek Szövetségének.

Szilva József festő- és grafikusművész. 1962-től 1967-ig Tanárképző Főiskola diákja Nyitrán (Nitra). 1980 – 85 Magyar Képzőművészeti Főiskola Budapest diákja ként folytatta tanulmányait. Mesterei: Patay László, Bráda Tibor. A Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága, valamint a Komáromi Képzőművészek 95 tagja. 1978-tól a komáromi művészeti alapiskola, képzőművészeti tagozatának vezetője. Korábbi sötét tónusú portréiban szigorúan ragaszkodott a kompozíciós szabályokhoz, vonalvezetése grafikusra utal. A 90-es évek új korszakot jelentenek Szilva József életében. Ekkor készülnek nagyméretű vásznai, amelyek művészek és tudósok portréit ábrázolják. A kilencvenes évek végéig szinte minden évben szervezett nagy sikerű kiállításokat. A Budapesten kiállított portré sorozatának, amelyeken nagy magyar költőket és írókat ábrázolt, hatalmas sikere volt. A kép felületét különböző vizuális jelekkel, képekkel, tárgyakkal bontja fel, ebbe a környezetbe helyezi bele magát a portrét.