Szabó Csilla: ÉS?! most már huszonöt éve játszunk

Panasztársadalomban élünk, és ez a színház világában még hatványozottabb. Panaszkodik a színi direktor, a színművész, a rendező, a díszlettervező, mindenki-mindenre, majd nagyot sóhajtva visszamennek a kőszínházakba, fellépnek a forgószínpadra, a költségesen felépített díszlet metaforikus terébe, bele se gondolva, mennyivel nehezebb a dolguk az amatőr színészeknek, akiknek mind az, ami nekik adott, ami nekik természetes és magától értetődő, nem adatott meg. Mégsem panaszkodnak. Helyette alázattal próbálnak, kitartással gyakorolnak, lelkesen barkácsolnak, örömmel szabnak-varrnak, és végtelen szenvedéllyel adják át nekünk, nézőknek, a játék örömét, fáradhatatlanul, mint a Jókai Napok fődíjával többszörösen kitüntetett őrsújfalusi ÉS?!Színház tagjai. Hosszú évek óta. Pontosan hány éve is? – teszem fel a kérdést a társulat rendezőjének, dramaturgjának, Szabó Csilla drámapedagógusnak.

Őrsújfalun a két világháború közti időszaktól kezdődően – fog bele Csilla a mesélésbe – mindig is nagy hagyománya volt a falusi színjátszásnak. A hetvenes években az akkor még a Csemadok és a kultúrház közös irányítása alatt működő színjátszó csoport évente egy-egy színdarabot mutatott be. A változás az amatőr színjátszó kör életében a kilencvenes években kezdődött, amikor mi, a későbbi ÉS?! alapítótagok nagy lelkesedéssel, játékban nem ismerve a tréfát, beléptünk. Mivel a kultúrház már a VMK hatáskörébe tartozott, Varga Anna igazgatónő kiküldte hozzánk Kis Péntek Jóskát, aki akkoriban már jó nevű amatőr rendező volt, hogy segítsen nekünk. Pont Klimits Lajos: Névtelen levél c. darabját próbáltuk. Megnézte amit addig összehoztunk, majd olyan alaposan átrendezte, hogy a történelemben először eljutottunk a Jókai Napokra, ahol a legjobb csapatmunkáért Soóky Lászlótól kaptunk egy láda kolbászt. Jóska rendezésében összesen öt darabot mutattunk be Euripidész Iphigénia Auliszban c. drámájával pedig elnyertük a 34. Jókai Napok nívódíját. Az életben azonban semmi sem tart örökké. Miután 1998-ban Kis Péntek Jóskát kinevezték a Komáromi Jókai Színház igazgatójának, megszűnt az együttműködésünk.

Tegyük hozzá, hogy az addig igencsak gyümölcsöző együttműködéseteknek köszönhetően egyre több hazai és külföldi fesztiválra kaptatok meghívást az igencsak szocialista hagyományokat idéző nevetek, A Csemadok örsújfalui alapszervezete és a Komáromi Városi Művelődési Központ színjátszó együttese ellenére is. Mikor és miért lett a társulat neve ÉS?! Színház?

Egy idő után már mi is éreztük, hogy ez a név nem igazán előnyös. Hosszú, archaikus, jellegtelen… Leültünk hát ’95 júliusában az alapítótagok (Várady Nelli, Panyi Bahorec Ági, Panyi Zoltán, Panyi Béla és jómagam) és elkezdtünk ötletelni. Már pont kezdtünk belefáradni, amikor valaki benyögte, ha már úgyis ma július 5-e, Cirill és Metód napja van, legyen ez a nevünk. Erre egy másik tagunk kapásból azt válaszolta, hogy ő ebbe csak akkor megy bele, ha a névből csak az „És” marad meg. És megmaradt. Igaz, játékos feladványként a közönség számára hozzátettünk még egy kérdőjelet és egy felkiáltójelet is.

Távozásakor Kis Péntek József adta át neked a rendezői széket, vagy a csapat szavazta meg a bizalmat, és választott meg rendezőnek?

Miután Jóska távozott, szembe találtuk magunkat a nagy kérdéssel, hogy ki legyen a másik oldalon? Akkoriban én már tanultam drámapedagógiát, és a lelkem mélyén már kacérkodtam a rendezés gondolatával, így miután más jelentkező nem volt, örömmel vállaltam el. Nem éreztem úgy, hogy most én nehéz fába vágom a fejszémet, mert Jóska a maga rendezői stílusával egy olyan alapot adott a csapatnak, hogy tudtam, szinte bármire képesek vagyunk. A rendezés során azonban én csupán a puzzle kereteit rakom le, a közepét, szépen kockáról-kockára együtt rakjuk ki. Az első évben Coenaue  Stílusgyakorlatok c. művét, majd mivel úgy hozta a sors, hogy különböző okok miatt többen elmentek tőlünk, egy ideig nem is próbáltunk új darabot.

Akkoriban mintha nagyobb lett volna a csend is körülöttetek. Mihez köthető az És?! Színház nagy áttörése?

Egy ma már kevésbé ismert szerző, Góth Sándor Hamar egy asszony c. fergeteges komédiájának – igaz, dramaturgként alaposan átdolgoztam – próbafolyamata alatt kapta össze magát a csapat. Hatalmas lendületet adott a további munkához, hogy elnyertük vele a Jókai Napok fődíját is. Egyébként igyekszem mindig olyan darabot választani, ami a társulat számára kihívást jelent, ami kibillenti őket a megszokott komfortzónájukból, ami új irányba viszi őket, mert fejlődni csak újabb és újabb feladatokon keresztül lehet. Csak ez kétéltű fegyver. Bele is lehet bukni. Megtapasztaltuk. Fájt. Egyébként is nagyon érzékenyen érint, ha valami nem úgy sül el, ahogy azt elterveztem. Bevallom őszintén, premier előtt még le sem ülnek a nézők, de engem már gyötörnek a prekoncepciók, hogy a darab – ami a mi fél évig nevelgetett „gyermekünk” – nem fog nekik tetszeni, nem fogják érteni. Nem is bírom megnézni a bemutatót. Általában valahol hátul sétálok, mint a mérgezett egér. A belső órámban ilyenkorra már beáll egy rend, már pontosan tudom mikor minek kell történni a színpadon, és hogy arra miként kellene reagálnia a közönségnek. Ha látom, hogy ráhangolódtak, megfelelő időben jön a taps, a nevetés, a mély csend, akkor leesik a kő a szívemről.

Volt olyan darab, amit Te szerettél volna színpadra vinni, de a társulat leszavazta?

Igen, volt olyan. Elkezdtünk próbálni, de soha nem fejeztük be Darvasi László Argentína – Kedélyjáték c. darabját. A csapatban, mintha csak megérezték volna prófétai üzenetét, egyfajta belső lelki ellenállás alakult ki a művel szemben, ami egy férfi fokozatos szellemi leépüléséről, szavai elvesztéséről szól. Pedig akkor még nem is sejtettük, hogy az alapítótagok egyike, mindannyiunk jó barátja, Panyi Béla itt fog minket hagyni örökre. Rettenetesen nehéz volt, úgy mellette és a felesége Ági mellett lennünk, hogy az nekik jó legyen. Múlt év májusától nem is léptünk fel. Levettük az összes futó előadásunkat a műsorról, mert nem akartuk az ő szerepeit átadni egy beugrónak. Vele együtt egy korszaktól is elbúcsúztunk. Emberileg elmondhatatlanul nehéz időszak volt ez számunkra. De bebizonyosodott, hogy mi mindannyian számíthatunk egymásra. Idén tavasszal fiatal, egyetemista tagok bevonásával újra elkezdünk próbálni, és érezzük, hogy Béla nagyon jó energiákat küld nekünk az égből.

Ezek szerint új tagokkal bővült a társulat? Hogy lehet valakiből ÉS?! tag?

Amikor Fazekas István Elvira c. darabjának az ősbemutatójára készültünk, a fiatal lányok szerepére nem volt emberünk. Magától értetődően először a GIMISZ-ben néztem körül, így került hozzánk Gyepes Bianka, Hernandez Franco Vivien és Horváth Barbara. Persze az évek során előfordult, hogy valaki magától kopogott be hozzánk. A próbaköröket minden jelentkező esetében lefutjuk. Volt, aki maradt, és volt, aki hiába rendelkezett színészi vénával, ha a csapatunkba nem tudott beilleszkedni. Nálunk pedig ez elsődleges szempont, mivel ennek a társulatnak az a tartószerkezete, hogy mi színházon kívül is szeretjük egymást. Évközben, ha csak módunk van rá, együtt kirándulunk, augusztus utolsó hétvégéjét pedig a Vértesben lévő környebányai erdei iskolában töltjük. Általában ezekre az utakra mindenki hozza magával a családját is. Nagy az összhang köztünk, másképpen nem is tudnánk fennmaradni, hiszen mi az ÉS?!-t munka mellett, polgári társulásként működtetjük, ami azt jelenti, hogy a munkájáért senki sem kap gázsit. És ez alatt nem csak a színészi játékot értem, de azt is, amikor Panyi Zoltán és Mészáros Gyuri elkészítik a díszleteket, a lányok megvarrják, beszerzik, javítják a fellépő ruhákat. Senkire nem kényszerítünk rá semmit, mindenki abban segít, amihez affinitása van, amiben a legjobb.

Most először esett meg a Jókai Napok történetében, hogy versenyen kívül vittétek színpadra a produkciótokat. Miért mondtatok le a versenyzés izgalmáról?

Negyed évszázados múlttal a hátunk mögött, úgy gondoltuk, ideje most már lehetőséget és teret adnunk a fiatalabb csapatoknak is. Az őrsújfalusi kultúrházban mutattuk be nagy sikerrel, Soóky László Az önmagát mosdató szerecsen c. darabját, melyben a szerző saját életének a momentumain keresztül mutatja be a valójában megnem történt, mai napig tartó rendszerváltás történetét. A próbák során szembesültem azzal, hogy mennyire nehéz egy olyan korba visszavinni a társaságot, amiről felének nincsenek emlékei, ismeretei, tapasztalatai. Ezt úgy próbáltam áthidalni, hogy a próbák során mindig párhuzamot vontam a bársonyos forradalom történései és a mostani Kučiak ügy között, mivel azonos forgatókönyv szerint lett bedarálva, majd a politikai élet süllyesztőjében eltüntetve a tömegek követelése és ellenállása. Ahogy akkor, úgy most is csak látszateredmények születtek, de valójában nem változott semmi. Igényes, nehéz téma, de Soóky László rendkívül leleményesen írta meg. Az egyik pillanatban a kedves néző könnyesre röhögi magát, a másikban meg torkán akad a nevetés, mert rájön, hogy ez véresen komoly. Vérbeli tragikomédia. Ősszel ezzel a darabbal megyünk turnézni Erdélybe, és lehet, hogy magyarországi minősítő fesztiválokra is benevezünk.

Miért döntöttetek úgy, hogy a bemutatót nem a Jókai Napok hivatalos helyszínén, a komáromi VMK-ban tartjátok, hanem az őrsújfalusi kultúrházban?

A darab egy 89’-es koszlott kocsmában játszódik, és mi úgy gondoltuk, hogy a mi „romkultúrházunk” – aminek a felújítására évek óta hiába igényeltünk anyagi támogatást – önmagában, mindenféle díszlet nélkül is tökéletesen megfelel a szerző helyszínről alkotott elképzelésének. Remélem most, hogy rendeződött a telek és az épület jogviszonya, és az épület végre a város tulajdonába került, a VMK vezetőségével és a komáromi önkormányzattal közösen sikerül megpályáznunk az épület felújításához szükséges anyagi támogatást.

Amellett, hogy az évek során az ÉS?! Színház az ország egyik legelismertebb amatőr színjátszó csoportjává nőtte ki magát, küldetéseteknek tartjátok Őrsújfalu kulturális életétnek gazdagítását is. A különféle programok, verses-zenés estek mellett elindítottátok az Ekhós-szekér Fesztivált is, amelyen a múlt évben három ország színjátszói vettek részt, a kicsiknek pedig évek óta szerveztek nyári táborokat. Mi motivált benneteket ezeknek a kezdeményezéseknek a létrehozásakor?

Szerettünk volna a kultúra erejével létrehozni egy közösséget, mert aki tartozik valahová, ahogy mi az ÉS?!-hez, az nem tud nagyot esni. Megtartják. Emellett pedig rendkívül fontosnak tartjuk az utánpótlás kinevelését, hogy egy szép napon majd legyen kinek átadnunk a stafétabotot. Amikor tizenhárom évvel ezelőtt az Csallóközaranyosi Kóczán Mór Alapiskola és Óvoda égisze alatt elindítottuk a nyári táborainkat, nem is gondoltunk arra, hogy ennek olyan nagy lesz a sikere, hogy szinte az ország minden magyar lakta szegletéből jelentkeznek majd hozzánk gyerekek. Sokan évek óta visszajárnak, szinte „velünk” nőnek fel. Kézműves táborunkban a résztvevők megismerkedhetnek az ékszerkészítés, a korongozás, a papírfonás, az üvegfestés, a szövés és egyéb kézművestechnikák fortélyaival. Bevallom, az én szívügyem az Árgyélus színjátszótábor. Anno én voltam az első pedagógus Szlovákiában, aki drámapedagógiából írta a diplomamunkáját, majd a zsámbéki főiskolán megszereztem a drámapedagógusi képesítést is.

Ezek szerint aktívan fog telni a nyaratok. Terveztek valami különleges előadást őszre, az ÉS?! Színház negyedévszázados megalakulásának apropóján?

Igen. Nagyon készülünk egy egész estés gálaműsorral, melynek a bemutatója a Komáromi Jókai Színházban lesz szeptember 22-én. A tervek szerint minden eddigi előadásunkról beszél majd valamelyik tagunk, aki számára az a darab valami miatt fontos volt, közel állt hozzá, majd levetítünk belőle egy részletet. Én viszont rájöttem, hogy nem tudnék választani, mindegyik darab egyformán a szívemhez nőtt, mindegyiket megszerettem. Akkor melyiket is?! Kárpáti János Pálinkás János c. darabjában a reális világ csodásan keveredett a misztikummal, miközben hihetetlen energiák mozogtak a színpadon. A Vőlegény c. előadásunkban mindenkinek ki kellett lépnie a saját lelki komfortzónájából, és ledöntenie egy csomó belső sorompót, ráadásul ebben a darabban a misztikus figura, Édes baba szerepét Kiss Péntek Jóska alakította, zseniálisan. A helység kalapácsa többszörösen összetett feladat volt számomra, hiszen egy epikus műből kellett színpadi adaptációt készítenem, míg a Halni jó egy kivételesen vérbő bohózat volt. Sorolhatnám… Tehát még nem tudtam választani. Visszatérve az est programjára, két vetítés közt egy-egy önálló produkcióval lépnek majd fel azok a volt tagok, akik ma már profi művészként tevékenykednek Magyarország különböző színházaiban, a gála műsorát pedig azok a fiatalok fogják zárni, akiket anno a Vanlórapapírom c. verséneklő formációból ismerhettünk meg. Az est további érdekessége, hogy most nem egyedül én leszek a színpad túloldalán, hiszen az előadás egyes részeit Matusek Attila színművész rendezi, aki Jordán Tamás felkérésére idén a szombathelyi Weöres Sándor Színházban is először mutatkozik be rendezőként. Képlékeny még a terv, még lehetnek változások, de bízom benne, hogy bárhogy is alakul, a nézők szeretni és élvezni fogják a közös színházi múltunk minden emlékét. A szépet, a jót és a fájót egyaránt.

(komaromonline.sk, fotók: archívum, facebook)

az interjút készítette: Janković Nóra