Soós Tibor: Az angol királynő kézfogása is felért egy kitüntetéssel

az interjút készítette Janković Nóra

Szerényen, csendben, halkszavúan, háttérbe húzódva, kerülve a rivaldafényt vált belőle az elmúlt fél évszázad alatt olyan elismert, élő sportlegenda, aki elnöki meghívásra egy asztalnál ebédelhetett az angol királynővel, és akinek azt az áldozatos munkáját, amivel harmincöt éven át megszámlálhatatlan világversenyre és hat olimpiára készítette fel a Komáromi Kajak-Kenu klub versenyzőit, Zuzana Čaputová a Szlovák Köztársaság elnöke a Ľudovít Štúr-érdemrend második fokozatával ismerte el. Vajon az immár visszavonult Soós Tibor építőmérnököt, kajakedzőt, hogy érintette a váratlan kitüntetés?

Váratlanul jött. Így életem alkonyán, az aktív sportéveket már magam mögött tudva nagyon megörültem az állami elismerésnek. Szép záróakkordja a pályámnak. Korábban a Szlovák Olimpiai Bizottságtól ezüst köröket kaptam a pekingi olimpiai eredményünkért, valamint megyei és városi szinten is több díjjal ismerték el az edzői munkámat, de egy legfelső szintű kitüntetés azért mégiscsak más fajsúlyú. Miután megjelent a sajtóban a hír rengetegen hívtak, sokan sms-ben vagy emailban gratuláltak. Nagyon jól esett! Ezt is, ahogy az életben a többi eredményt, sikert, sikertelenséget vagy éppen kudarcot, mert azért az elmúlt hetven évben akadt az is, meg kell élni, és a helyén kell kezelni.

Azokban az időszakokban, amikor az eredményeken nem volt látható sem az ön, sem a sportolók által befektetett rengeteg munka, energia, idő, nem fordult meg a fejében, hogy hátat fordít a versenysport világának?

Sohasem bizonytalanodtam el. Mindig is az volt az elvem, hogy az ember próbáljon meg becsülettel nyerni, és tisztességgel veszteni. A sportban örökösen ott van a vereség lehetősége. A felkészülés, a tehetség, a kitartás önmagában nem elég a sikerhez. Szerencse is kell hozzá. Ezt el kell tudni fogadni.

Egy jó edzőnek remek pszichológiai érzékkel kell rendelkeznie, hogy kellőképpen tudja motiválni a tanítványait. Az élsportolókat is kell még buzdítani?

A komáromi kajakosok az ország legjobbjai. Éveken át tartó kőkemény munka van mögöttük. Már a juniorok számára rendezett versenyekről is érmekkel tértek haza. És akik egyszer már megtapasztalták a sikert, maguktól is motiváltak, ambiciózusak. A világbajnokságokon, olimpiákon elért nagyszerű eredményeikkel sporttörténelmet írtak. Profik. Igazi profik. Őket már nem kell ösztökélni.

Hány nagybetűs bajnokot nevelt ki az alatt a harmincöt év alatt, míg a kajak-kenu klub edzője, illetve később szakosztályának a vezetője volt?

Az első világbajnoki címet nemcsak a szakosztályunknak, de az akkori Csehszlovákiának is Szabó Attila szerezte meg 1989-ben. Pont kezdtem beletörődni, hogy az életben már több ilyen sikerem nem lesz, amikor kilenc évvel később, Riszdorfer Misi és Bača Gyuri megnyerték Szegeden a világbajnokságot. Ezt követően jött egy fantasztikus sikersorozat, ami a 2002-ben összerakott kajaknégyesünk, (Bača György, Riszdorfer Mihály és Richárd, Vlček Erik) nevéhez köthető. A világversenyeken begyűjtött aranyérmek mellett az athéni olimpiáról bronzéremmel, a pekingiről pedig, Tarr Gyurival együtt, ezüstéremmel tértek haza. Őszintén remélem, hogy az idei tokiói Nyári Olimpiai Játékokról a szlovákiai kajaknégyes, amelynek két nagyon tehetséges komáromi fiatalember is tagja, éremmel tér majd haza. Nagyon megérdemelnék. Ők is és az edzőik is.

A nyolcvanas-kilencvenes években, Szabó Attila sikerei hatására rengeteg lány ismerősöm próbálkozott a kajak-kenu sporttal. Nemzetközi szintű komáromi női sportsikerekről azonban azóta sem igen hallani. Mi ennek az oka?

Hosszú éveken át Komáromban egyáltalán nem érdeklődtek a lányok a vízi sportok iránt. Az első „csónakházban “, amit 1979-ben építettünk, külön nem is voltak női öltözők. A 2001-ben épült modern, szerénytelenség nélkül nyugodtan kijelenthetem, hogy világszínvonalú központunkban már az összes feltétel egyformán adott mindenki számára. Ma már sok lány jár hozzánk edzésre. Szorgalmasabbak és nagyobb bennük a becsvágy, mint a fiúkban. Aztán 16-17 éves korukban, amikor el kell dönteni, hogy profi sportolók szeretnének-e lenni, elmaradoznak. Nagy büszkeségünk, hogy Likér Péter edző egyik tanítványa, a tizenkilenc éves Junior Európa bajnok Mariana Petrušová világszínvonalú sportolóvá nőte ki magát.

Soha nem érzett legbelül egy kis szomorúságot amiatt, hogy ön annak idején Tarr György édesapjával páros kenuban ugyan többször lett szlovák junior bajnok, majd országos ezüstérmes, komoly világversenyen mégsem képviselhette az országot?

Nem. Bár, ha nem is világbajnokságra, de azért eljutottunk pár nemzetközi versenyre. Romániában például elsőként értünk célba 1000 méteren. Annak idején, amikor mi készültünk fel a versenyekre, csak a természeti adottságok voltak meg, de semmi több. Az akkori csónakházban még se zuhanyozó, se fűtés nem volt. Bennem megvolt a szorgalom, a kitartás, de idővel be kellett látnom, hogy hiányoznak azok a született testi adottságok, amik nélkülözhetetlenek egy kiemelkedő profi karrier felépítéséhez, ezért tizennyolc éves koromtól, bár még a Dukla Trencsén színeiben sportoltam, már inkább az egyetemi tanulmányaimra összpontosítottam. A víz, a kajak-kenu sport, a közösség azonban mágnesként vonzott. Miután hazajöttem Komáromba először gyerekeket kezdtem edzeni, majd a fiatalokkal foglalkoztam, végül klubvezető lettem. Szerencsére együtt tudok örülni másokkal. Életem ötven éve van ebben a csodálatos sportban. Sokat adott nekem.

A magyar nyelvben, ha kimondjuk az edző szót, annak már a hangzása is kemény, pattogós. Keménykezű vagy inkább elnéző tréner volt?

Soha nem szerettem az edző szót. Nem hiszem, hogy szigorú lettem volna, de nem is apáskodtam felettük. Természetesen voltak, akikkel az évek közös munkája során jó barátságot alakítottam ki, akik bizalmukba fogadtak és megosztották velem egyéb jellegű gondjaikat is. De tőlem telhetően igyekeztem mindenkit egyformán, egyenrangú partnerként kezelni, mert egyirányba evező csapatot csak így lehetett felépíteni. Szerintem megfelelő pozitív motivációval sokkal több mindent lehet elérni, mint vaskezű regulázással. Saját magamra olyan emberként tekintettem, akinek a feladata az, hogy hozzásegítse a fiatalokat a céljaik eléréséhez.

Volt olyan vereség, ami miatt utólag magát okolta?

Ezt a szakmát nem lehet könyvből tanulni. Rengeteg tapasztalat kell hozzá. Hiszem, hogy ha a mai tudásom, szakértelmem meg lett volna a nyolcvanas években, akkor Szabó Attila többszörös világbajnokként fejezte volna be a pályafutását. Ma már sok mindent másképpen csinálnék, de az élet nem olyan, mint egy magnószalag. Se visszajátszani, se letörölni nem lehet róla semmit. Nem szoktam a múlton, a már megtörtént eseményeken rágódni, de ezt sajnálom. Ő többre volt hivatott. Az utóbbi évtizedekben hihetetlen gyorsasággal indult fejlődésnek a kajak-kenu sport, és ezzel párhuzamosan a népszerűsége is egyre nőtt. A legutóbbi világbajnokságon már több mint nyolcvan ország versenyzői indultak, az érmeket pedig húsz ország sportolói közt osztották szét. Nagyot lendített a felkészülések sikerén a technika fejlődése. Az edzések, a versenyek víz feletti és víz alatti felvételeinek elemzéséből rengeteget lehet tanulni. Annak idején a csúcsfelszerelések csak a nyugati országok csapatai számára voltak elérhetőek, ma mindenki számára. Egyre inkább a szerencsén múlik a siker.

A vízen suhanó karcsú „hajókat” nézve a laikus csak a vízi sportok szépségét látja. Mik az árnyoldalai?

Nyáron, amikor jó idő van, valóban nagyon szép. Esőben, szélben, hideg időben azonban embert próbáló. A téli, beltéri edzések monotonitása is igencsak leterhelő tud lenni. A nehézségek elkerülése végett az utóbbi jó pár évben a téli időszakban már Kaliforniában, tavasszal pedig Olaszországban készülnek fel a versenyzőink a megmérettetésekre. Mivel egész életemben volt civil munkahelyem, építőmérnökként kezdtem, aztán osztályvezető voltam a városházán, majd a rendszerváltás után alpolgármester, később a műszaki szolgáltató vállalatnál igazgató, és az edzősködést „csak hobbiként “űztem, mindenhová nem tarthattam a fiúkkal. A versenyeken viszont mindig ott voltam. Nekik mindig kötöttebb a programjuk, de én esténként azért sétálhattam egyet a városban, vagy egy kávé meg egy jó szivar társaságában átgondolhattam másnap mi is vár ránk.

Feltételezem az olimpiai részvételek sokkal több stresszel jártak.

A felkészülés és a futamok időtartama alatt igen, de utána, délutánonként, kora este azért ki tudtam mozdulni az olimpiai faluból. A legmaradandóbb élményekkel Pekingben gazdagodtam, és nem csupán amiatt, hogy ezüstéremmel tértünk haza. Döbbenetes volt látni, hogy az egész komplexumot felfegyverzett katonák őrizték, és amint átléptünk a nekünk felépített kirakatváros határvonalán, azonnal érezhető volt a kommunista rezsim nyomasztó légköre. Az élet az olimpiai faluban viszont egy óriási élmény volt. Elmegy az ember vacsorázni, és a másik asztalnál egy világsztárként ünnepelt focista üldögél, vagy éppen a liftből lép ki egy élő sportlegenda.

Sok fiatalt segített sikerhez az elmúlt fél évszázad alatt. Saját magát mennyire tartja sikeres embernek?

Inkább elégedettnek érzem magam. Lehetett volna több, lehetett volna kevesebb, azt kell elfogadni, amit az élet adott. Nekem pedig a legfontosabbat, a kiegyensúlyozott családi életet, a biztos családi hátteret megadta. Három gyermekem és hat unokám van. A legidősebb fiam, aki a feleségem hivatását követve orvos lett, Németországban él, a másik fiam közgazdász a lányom pedig pedagógus. Ők Komáromban élnek így sok időt tudok velük és az unokákkal tölteni.

Látva szenvedélyes elhivatottságát és rajongását a kajak-kenu iránt, valamelyik gyermeke vagy unokája nem követte az ön példáját?

Mindkét fiam versenyszerűen kajakozott, de az az igazság, hogy nem igazán volt hozzá affinitásuk. Csak azóta járnak örömmel a csónakházba amióta felhagytak a sportolással. Az unokáim közül a legidősebbek 12 évesek, a legkisebb kettő. Még kedvet kaphatnak hozzá, de erőltetni biztos nem fogom. Annak idején én is sok sportágba kóstoltam bele mire eljutottam a kenuig, és a mai napig nagy futball és atlétika rajongó vagyok.

Mik a további tervei?

Tervek?! Idén leszek hetvenéves! Nagy dolgokban már nem gondolkodom. Egész életemben jobban szerettem olvasni, mint amennyi időm volt rá, most végre szeretném kipótolni és elolvasni azt a rengeteg könyvet, amit az évek során felhalmoztam. Ismert történelmi személyiségek, politikusok életrajzait, valamint a történelmi regényeket szeretem a legjobban. Mindegy, hogy magyar, szlovák vagy cseh kiadás, egyformán megértem. Nekünk, akik jóval a rendszerváltás előtti időkben születtünk, nagy plusz, hogy három nyelvet, három kultúrát ismerhettünk meg.

Kiegyensúlyozott, konfliktuskerülő, derűs ember hírében áll. Mi segít önnek leginkább a belső harmóniája megőrzésében?

A sport, a sakk és a humor, hiszen ahogy Winston Churchill is megfogalmazta, „Akinek van humora az mindent elér, akinek nincs az mindenre képes. “

(komaromonline.sk, Janković Nóra, fotók: ST archívuma)