Mácza Mihály: “Máshol már nem tudnék élni”

                 az interjút készítette:   Janković Nóra    

A komáromiak gyakran láthatják a Duna Menti Múzeum elismert történészét, több mint húsz könyv és megszámlálhatatlan tanulmány, ismeretterjesztő cikk szerzőjét, amint egy-egy szobornál, emléktáblánál, műemléképületnél magyaráz, mesél lelkesen, diákoknak és tanároknak, turistáknak és idegenvezetőknek, képviselőknek és politikusoknak, akik lebilincselve figyelik szavait. Hiszen őt másképpen nem is lehet, mert egyenes tartásában, tekintélyt sugárzó megjelenésében, választékos beszédében, és minden mozdulatában ott rejtőzik valami a magyarság arisztokratikus múltjából, a polgárság szellemiségéből, mintha nem csupán tudásának, szakmájának, hivatásának része lenne a magyar történelem, hanem neki magának, Mácza Mihálynak is, ízig-vérig. De vajon ezen kívül még mi-mindent tudunk róla? Tudjuk, honnan jött és miért maradt városunkban? Tudjuk, miért is vált belőle igazi nagybetűs lokálpatrióta? Tudjuk, most, hogy negyvenöt év után nyugdíjba vonult, mivel fogja tölteni a napjait?

Bőven el vagyok látva munkával! – nyugtat meg kedvesen mosolyogva. – Szeretném végre megírni a visszaemlékezésemet, egy nagy ívű „családtörténet” formájában. Mostanra, annak köszönhetően, hogy a nemesség megerősítéséről maradtak fenn dokumentumok, apai ágon a családfánkat egészen a 17.századig visszamenőleg sikerült felkutatnom.  Nagyjából az utolsó kétszáz évben már Jászon éltek. Édesapám azonban, aki szűcs volt, miután fiatal korában beutazta kishíjján az egész Nyugat-Európát, Kassán a Fő utcán nyitott szűcsboltot. Műhelyéből igazi mesterdarabok kerültek ki. A harmincas években aztán nősülésre adta a fejét, és egy szepsi lányt vezetett az oltár elé. A második világháború kitörése után azonban édesapámat is besorozták katonának, és a tragikus véget ért 2. magyar hadsereg tagjaként veszett el a doni jégmezőkön. A mai napig nem tudjuk, hol nyugszik. Édesanyám pedig a német megszállás ideje alatt biztonságosabbnak látta, ha hazatér a szülői házba velünk. Jászói nagyapámmal, – akire nem csak jellemben, de külsőleg is hasonlítok – viszont sok időt töltöttem, így ő lett a férfi példaképem. Tőle örököltem a közélettel szembeni érzékenységemet is.

Szepsiben azonban magyar iskola híján, kénytelen volt szlovák iskolában tanulni a betűvetés alapjait. Később, jelentkezett a pozsonyi Comenius Egyetem történelem szakára, majd felvette mellé a magyar nyelvet is.  Nem félt attól, hogy nem fogja tudni behozni a lemaradását, a hiányosságait a magyar nyelv és irodalom terén?

Ettől nem tartottam. Kamaszkoromban ugyanis magával ragadott a sakk, – még a Szepsi felnőtt válogatottba is bekerültem – és a sakkpartikat rendre a helyi könyvtárban tartottuk. Idővel igazi könyvmoly vált belőlem, az összes magyar nyelvű könyvet elolvastam. Gond nélkül vettem az akadályokat. Még arra is maradt időm, hogy  az Ifjú Szívek énekkarának tagja legyek. De mivel a lány, akibe beleszerettem az Ifjú Szívek tánckarának tagja volt, átléptem oda én is. Később, amikor már a Csemadokban dolgoztam, mint népművelődési szakelőadó, visszamentem az énekkarba. Az éneklésről nem tudtam lemondani, végigkísérte az életemet. A komáromi Concordia énekkarnak is megalakulásától kezdve a tagja vagyok. Az ifjú Szívektől pedig, miután egy fellépő körúton csúnyán karambolozott a buszunk, kilenc év után megváltam.

Vezetőségi tagja volt a József Attila Ifjúsági Klubnak, szerkesztette a magyar ifjúsági mozgalom lapját, a „Hangot”. A katonai szolgálat után,  a Csemadok Központi Bizottságának Titkárságán dolgozott, majd a közművelődési és tudományos osztály vezetője lett. Szervezője volt már 1967-ben a kassai Kazinczy Napoknak, részt vállalt a Magyar Ifjúsági Szövetség létrehozásában… Látszatra megtalálta a helyét Pozsonyban. Mégis, mi hozta Önt Komáromba?

Pontosan ezek miatt, amit az imént felsorolt, a Prágai tavasz bukása után, a rendszer ellenségének „krétáshátúnak” lettem nyilvánítva. Tudtam, csak idő kérdése, hogy mikor menesztenek, így inkább felmondtam. Saját nevem alatt („szellemíróként” tevékenykedtem ebben az időben) politikai okokból 1977-ig nem is publikálhattam.   A sors úgy hozta, hogy a komáromi múzeum pont ekkortájt hirdetett meg egy megüresedett történészi állást, aminek megörültem, hiszen pár évvel korábban, amikor itt jártam, első látásra megszerettem a várost. A megérkezésem után, 1970-ben, azonnal rám hárították a munkásmozgalmi kiállítás megszervezését. Kezdetben borzasztóan nehéz volt, mert nagyon keveset tudtam Komáromról. Ráadásul szakmai szempontból borzalmas viszonyok uralkodtak akkoriban. Éppen átköltöztették a levéltárat a Tiszti Pavilonba, és a munkások úgy szórták ki a teherautóból a papírokat, mint a homokot. Tapostunk a papírokon.  De szerencsém volt, valahogy mindig azok az iratok, könyvek kerültek a kezembe, amelyekre szükségem volt. Később pedig levéltárakban, krónikákban, iskolatörténetekben próbáltam újabb és újabb adalékokat találni a város múltjáról.

És közben nem csak a munkásmozgalmat bemutató kiállítás készült el, de később a Komárom újkori (1849-1945) történetét bemutató állandó tárlat is, amely 1300 kiállítási tárgyával az egyik leggazdagabb ilyen jellegű kiállítás az országban.  Nehéz volt egy ilyen jelentős kiállítási anyag összegyűjtése?

És közben még sikerült méltó helyet szerezni és megújítani az állandó jellegű Jókai és Lehár kiállítást is! Egyre jobban magával ragadott Komárom gazdag múltja, de a szakmai érdeklődésem, a lelkesedésem önmagában nem lett volna elég. Nagy segítségemre voltak az 1972-ben alapított Múzeumbarátok Körének tagjai. Voltak, akik meglévő tárgyaikat ajánlották fel, voltak, akik a gyűjtésben segítettek. Az értékesebb tárgyakat megvásároltuk. A rendszerváltás előtt még volt pénz arra, hogy rendszeresen újabb kiállítási darabokkal bővítsük a múzeum „vagyonát”. Sajnos az utóbbi évtizedekben, állami támogatás híján, erről csak álmodozhatunk. Ami viszont nagy öröm a számomra, hogy a kör 88 taggal, a mai napig működik. Minden hónap első keddjén vannak az általunk szervezett programok. Évente egyszer tanulmányi kirándulás, egyszer pedig zártkörű, „farsangi” vacsora a program. Idén, ahogy a múlt évben is, a Hubertus étterem biztosítja majd a helyszínt számunkra. Sajnos az alapító tagok közül már nagyon sokan odafentről figyelik csupán a munkánkat, mint Bihari Miska bácsi is, a város egykori borbélya. Régen, a férfiak nem otthon borotválkoztak, hanem hetente többször betértek a borbélyhoz, ahol közben megbeszélték a legújabb „híreket” is. Így tőle hihetetlenül sok olyan adatot, érdekességet tudtam meg, melyekről a levéltárakban szó sem esett.  Szinte minden régi háznak ismerte a múltját, egykori lakóinak a sorsát.  Nagyon sajnálom, hogy a fiatalok nem elég nyitottak a saját városuk múltjára, de még a komáromi Selye János Egyetem diákjai részéről sem tapasztalható kellő érdeklődés.

Van, hogy az ember leéli az egész életét egy városban, mégsem kötődik hozzá igazán, csak élete kulisszájaként tekint rá, míg máskor elmegy valahová, és azonnal ráérez a helyiség lelkére, elvarázsolja annak hangulata. Önt mivel varázsolta el annak idején Komárom annyira, hogy idővel az egyik legismertebb lokálpatrióta lett?

Az, hogy az ember hol születik, ebből a szempontból nem lényeges. Ha elkezdünk kötődni egy helyhez, a lokálpatriotizmus már jön magától. Már amikor először jártam itt, nagyon tetszett nekem, hogy Komárom egy döntően magyar város volt, alig lehetett szlovák szót hallani. Az utóbbi évtizedben azonban felerősödött egy érezhető változás e téren, és ha valaki nem ismeri a város múltjához tartozó kultúrát, akkor nem is tudja azt annyira becsülni, értékelni, és könnyebben otthagyja. Komáromból az utóbbi húsz évben majd ötezer lakos ment el, jórészt fiatalok. Miután megözvegyültem, engem is hívtak a gyermekeim költözzek hozzájuk, Magyarországra. A diplomáik megszerzése után ugyanis mindketten ott alapítottak családot, ott nevelkednek az unokáim, de én nem tudnám itt hagyni a várost. Nekem Komárom az otthonom. És immár egy hónapja itt vár haza az új feleségem is….

Történészként, emberként, milyen érzés szembesülni azzal, hogy az egykor virágzó, fejlődő város egyre csak csúszik le a lejtőn?

Nehéz. Nagyon. Annak idején tizenkét évig tevékenykedtem városi képviselőként, majd négy évig alpolgármesterként, de már akkor egyre jobban bosszantott, a dolgok menete. Az ezredforduló környékén jött egy szemléletváltás, és akkortól kezdve mindenki már csak a saját boldogulását tartotta fontosnak, és nem a közét.  Remélem, hogy sikerül ebből a gödörből a városnak kimásznia.  Ehhez azonban nagy szükség lenne a fiatalokra!

Azért, szerencsére, legalább a múzeumban vannak Ön körül lelkes, tettre kész fiatalok, hiszen, amint azt a napokban megjelent, nagysikerű Válogatott tanulmányok. Fejezetek Komárom és Alsó-Csallóköz történetéből c. könyvének a bemutatóján is elárulta, Galo Vilmos kollégájának az ötlete volt, hogy az Ön eddigi publikációiból egy könyvsorozatot indítson el a Pro Museum – Társulás a Komáromi Múzeumi Tevékenység Támogatásáért egyesület. Milyen kritériumok alapján válogatták össze a kötetben szereplő tanulmányokat?

És nem is egy fiatal van a múzeumban! Soha eddig ilyen jól képzett szakembergárda nem volt a múzeum alkalmazásában, mint most. Vilmos kollégámnak tűnt fel, hogy sok régebbi publikációm anyaga már csak az én szekrényemben lelhető fel, ezért arra gondolt, ezeket össze kellene gyűjteni, és ismét megjelentetni. A válogatott tanulmányok, mint ahogy az alcíme is elárulja, elsősorban Komárom és Alsó-Csallóköz múltját érintő tanulmányokat tartalmaz.  Galo Vilmos szerkesztőként igyekezett az 1970-2011 között született anyagaimból úgy válogatni, hogy a könyv egy átfogó keresztmetszetet nyújtson munkásságomról. Végül tizennégy írás került a kötetbe, melyek közt az egykor önálló kiadványban is megjelent Simor-zárda és a múzeum 125 éves múltját feldolgozó tanulmányok mellett  szerepelnek olyan olvasmányosabb anyagok is, mint az Aranyemberről vagy az énekkarokról szólók. Remélem ugyanolyan kelendő lesz ez is, mint az eddigi munkáim, melyek mind egy-két hónap alatt elfogytak, sőt volt olyan is, melynek fényképes oldalait már a nyomdából szétlopkodtak.  Ebből is lehet látni, hogy nem csak én szeretem ezt a várost!

Köszönöm a beszélgetést.

Mácza Mihály, történész:

1942. március 24-én született Kassán. 1959-ben érettségizett Szepsiben. 1959–1964 között a Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Karán szerzett történelem–magyar szakos oklevelet. Egyéves katonai szolgálat után 1965 szeptemberétől 1970 szeptemberéig a CsemadokKözponti Bizottságának Titkárságán dolgozott népművelési szakelőadóként, majd a közművelődési és tudományos osztály vezetőjeként. Ezekben az években tevékenyen részt vett a magyar ifjúsági klubok mozgalmában, a pozsonyi József Attila Ifjúsági Klub munkájában, a Magyar Ifjúsági Szövetség szervezésében.

1964–1965-ben a magyar ifjúsági klubmozgalom lapját, a Hang-ot, majd a Népművelés mellékleteként megjelenő Így Élünk Mi-t szerkesztette. Mindennek következtében kénytelen volt feladni állását. 1970 őszétől akomáromi Duna Menti Múzeumban kezdett dolgozni, előbb történészként, majd 1979-től a társadalomtudományi osztály vezetőjeként, 1990-től igazgató-helyettesként. Létrehozta és gyarapította a múzeum újabb kori történeti gyűjteményét, számos időszaki és néhány állandó múzeumi kiállítást rendezett, illetve megírta e kiállítások forgatókönyvét. 1974-től titkárként szervezi a Komáromi Múzeumbarátok Körének tevékenységét, 1979–1998 között szerkesztette a múzeum Iuxta Danubium c. évkönyvet. Négy évtizede foglalkozik Komárom és vidéke történelmének, művelődéstörténetének, ipar- és településtörténetének kutatásával, e tárgykörökben számos tanulmányt, ismeretterjesztő cikket publikált, előadásokat tartott és több önálló kötete is megjelent.

1990-2002 között Komárom Város Önkormányzatának volt a képviselője, a magyar politikai pártok egyesülése után 1998 – 2000 között az MKP Komáromi Városi Szervezetének alapító elnöke, 1999 januárjától 2002 áprilisáig – nyugdíjba vonulásáig – Komárom város alpolgármestere, majd képviselője volt.

Elismerései

– 2002 A Szlovák Köztársaság Ezüstplakettje

– Munkásságáért Komárom Város Önkormányzata 2003-ban Pro Urbe-díjjal tüntette ki.

– 2008 kitüntetés az MKP megalakulásának 10. évfordulója alkalmából

– 2010-ben Budapesten a Kisebbségekért Díjat vehette át.