Jókai Ágnes: Mindig színésznő akartam lenni

A Komáromi Jókai Színház épületében próbák után, előadások előtt mindig sűrű, nehéz a csend, mintha tele lenne a kulisszák mögött elhangzó szavakkal, a próbák töredező mondataival, az előadások párbeszédeivel, az ajtók csapódásával, a jövő-menő színészek lépteinek neszével, melyeknek megvan a maga ritmusa, mint gondolatainkban a múlt és a jelen emlékképei váltakozásának, a tegnapi, és egy régi előadás képeinek, amikor először láttam fellépni, odaadással, szenvedéllyel, és önmagát háttérbe szorító művészi alázattal, a ma már sikeres színművésznőt, Jókai Ágnest.
Remélem, nem késtem el! – mondja egy szuszra, miközben alírja a jelenléti ívet.

Nem, dehogy! Mit is mondtál, ma melyik darabot fogjátok játszani? A Zsugorit, vagy a Félkegyelműt?

Simai Kristóf és Szarka Gyula zenés vígjátékát, a Zsugorit, amiben Emíliának a szerepét játszom, aki egy könnyed, bohókás, játékos karakter. Január második felében és februárban aztán folyamatosan Dosztojevszkij: Félkegyelmű c. regényének adaptációját fogjuk játszani. Örülök neki, mert az orosz drámairodalom is nagyon közel áll hozzám. Egy Csehov, egy Tolsztoj, vagy egy Dosztojevszkij darab próbafolyamata rengeteg feldolgozandó érzelem és megválaszolandó kérdés elé állítja az embert: hogyan viselkedünk, viszonyulunk, vélekedünk ma, egy olyan emberről, mint Miskin herceg, aki képes vakon feláldozni az életét egy általa teremtett eszményért?

Drámai alkat vagy?

Még túlságosan a pályám elején tartok ahhoz, hogy biztonsággal meg lehessen határozni, milyen is vagyok valójában. Természetesen csak úgy, mint a legtöbb színész én sem szeretném, ha beskatulyáznának. Ahhoz, hogy az ember fejlődni tudjon olyan szerepekre van szüksége, melyek kihívás elé állítják, volt alkalmam ilyeneket is eljátszani. Néha persze megijedek, és olyankor arra gondolok, hogy az idő kíméletlenül megy, ami ezen a pályán nem túl szerencsés. Olyankor felteszem magamban a kérdést, vajon el tudok- e játszani záros határidőn belül minden olyan szerepet, amelyre általában egy korombeli színésznő vágyik. Ámbár nem ez a szokványos válasz, de nekem bizony vannak szerepálmaim. Szerencsére azonban nem a színészek feladata a szereposztás… Én valahogy mindig azt szeretem, amit éppen próbálok, amiben éppen játszom.

Nem érzed úgy, hogy ha annak idején nem a nehezebbik utat választod, és nem a Pozsonyi Színművészeti Egyetemre mész, ahová elsőre felvettek, hanem Budapestre, akkor pályakezdőként több lehetőséged lett volna?

A mai napig erős bennem az az érzés, hogy jól döntöttem, mert így eleve két irányba nyílt meg előttem a világ. Az egyetem befejezése után dolgoztam a Győri Nemzeti Színházban, jelenleg két darabban is szerepelek a dunaújvárosi színházban, miközben játszom a budapesti Vertigo Szlovák Színházban, de Pozsonyban is, a Szentivánéji álomban. Anno Pozsonyban a tanárok már a felvételi alatt is igyekeztek oldott, jó hangulatot teremteni, és ez a pozitív hozzáállás a hallgatókhoz, az oktatáshoz mindvégig megmaradt. Emellett olyan elméleti és egyben gyakorlati tudásra tehettem szert, amely megalapozta a jelen és jövőbeli pályám. Büszke vagyok a pozsonyi iskolámra, a Színművészeti Egyetemre.

A lányos szülők hajlamosabbak rémeket látni, és úgy gondolni, hogy gyerekükre mindig-mindenhol csak veszélyek leselkednek, a nagyvárosi egyetemista létről nem is beszélve!

Egy kivételesen összetartó, szeretetteljes család a miénk. Szüleim, akik mellesleg mindketten pedagógusok, rengeteg időt töltöttek velem, így tudták, hogy milyen vagyok, és hogy megbízhatnak bennem. Kamaszkoromban, amikor a legtöbb gyerek lázad, látványosan keresi önmagát, sem okoztam különösebb gondot szüleimnek. Igazi „jókislány” voltam, aki eminens tanuló, időben hazaér, mindenkinek meg akar felelni… Eközben pedig minden időmet az kötötte le, hogy készüljek a felvételire, hogy bebizonyítsam, komolyan gondolom a színészetet. Soha nem ingott meg, soha nem gyengült az érzelmi biztonságom. A mai napig mindenben számíthatok a szüleimre. Talán éppen ezért volt az egyetem első éve is olyan nehéz, amikor új emberek és új környezet váltotta fel azt a biztonságos nyugalmat, melyben addig éltem. Majd minden nap sírtam ettől az új helyzettől, csak úgy, mint amikor befejeztem a színművészetit, és összecsomagoltam a pozsonyi „életemet”.

Akkor is a mélybe szoktál zuhanni, ha levesznek egy darabot a repertoárról, és véget ér a szereped?

Azelőtt minden nagyobb változáson napokig tudtam sírni. Ez talán abból fakad, hogy nagyon intenzíven élek meg minden helyzetet. Teljes hévvel szeretek élni, dolgozni, szórakozni… Ma már azonban egyre jobban kezelem a „véget-érő” helyzeteket.

Nem hiányzik egy állandó társulat nyújtotta érzelmi biztonság?

Még soha nem éreztem ezt a fajta biztonságot. Így nem is hiányzik. Mindegyik társulat adott valamit. Többnyire jót. Többnyire. Az elmúlt négy évben már egész jól hozzászoktam a bizonytalansághoz. Sokszor még májusban sem tudom, hol-mit fogok játszani szeptemberben, aztán jön egy szerep, ami általában hozza magával a másikat, és végül betelik a naptáram. Így volt ez idén is, amikor Komáromba, a Jókai Színházhoz kerültem, ahol nagyon megszerettük egymást a társulattal. Ehhez a csapathoz úgy érzem hazajárok, remekül érzem magam itt.

Más érzés „hazai“ színpadon fellépni?

Más. Boldog vagyok, amikor a nézőtéren felismerem régi óvó nénijeim, tanítóim, tanáraim, ismerőseim arcát, persze emiatt néha nagyobb az izgalom bennem… A színház világa már egészen kiskoromban, úgy két-három évesen magával ragadott. A szüleim fokozatosan adagolták a koromnak megfelelő előadásokat. Soha nem gondoltam arra, hogy más hivatást is választhatnék. Soha nem volt „B“ terv.

Más művészeti ágakba sem kóstoltál bele?

A zene, az ének elválaszthatatlan a színháztól. Tizenkét évig hegedültem, ezt a tudásomat mostanában is szívesen használják a rendezők a színpadon. A múlt évben Perczel Zita életéről írtam egy darabot. Azóta a Perczel család, a Magyar Művészeti Akadémia, Magyarország Római Nagykövetsége támogatásával el is készült a monodráma, melyet ugyan már bemutattunk Olaszországban, de a hivatalos premierje csak májusban lesz a Római Magyar Akadémián. Már nagyon várom. Imádok utazni. Van bennem egyfajta közegfüggő kettősség. Idegen közegben, ahol nem ismer senki, a saját komfortzónámon kívül sokkal nyitottabb, felszabadultabb tudok lenni. Igyekszem összeszedni a nyelvtudásomat, és elbeszélgetni a pincérekkel, a kofákkal, a fűszeressel, elkérni a hagyományos helyi ételek receptjeit. Pedig soha nem tartom be a recepteket. Számomra a főzés egyfajta kreatív játék az alapanyagokkal, az ízekkel, a fűszerekkel. Szeretek vendégséget tartani, amennyiben időm engedi, szívesen főzök barátaimnak.

Itthon, a szüleidnél is szoktál főzni?

Nem, inkább hagyom magam kényeztetni. Édesanyám, mint családunk összes nőtagja, fantasztikusan jól főz. Az évek alatt az vált nálunk bevett szokássá, hogy míg ő főz, én ott vagyok vele a konyhában, és közben jókat beszélgetünk.

Hogy viszonyulsz Komáromhoz, a városhoz, ahol felnőttél?

A belvárosba már szinte csak kivételes alkalmakkor jutok be. Sajnos azonban már egyre kevesebb van azokból a helyekből, amelyeket igazán szerettem. A legjobban talán Cili néni nádor utcai kis cukrászdája hiányzik, ahol a legfinomabb krémest lehetett kapni. A másik kedvenc helyem a Klapka Vigadó. Marika néninek mindig van a számomra, csokis-lekváros palacsintája. Ha hozzá betérek, akkor érzem magam csak igazán Komáromban.

                                                    az interjút készítette Janković Nóra 

(fotók: Jókai Ágnes archívuma, Vivien Kalász, Pálinkás Eszter)