Dr. Berger Krisztína: Üzenet a nőknek

Egy előadás utáni diskurzuson figyeltem fel rá. A női lét, a lélek, a tudományok, az élet ismerete és valamiféle esszenciális tapasztalás és tudás volt hozzászólásaiban, miközben a komáromi születésű, Berlinben élő kutató fizikus, egyetemi tanár, tánc- és mozgásterapeuta, és a düsseldorfi Európai Megelőzési Központ munkatársa, Berger Krisztina a legapróbb mozdulatából is áradt a Nő.

A Komensky Egyetemről utolsó évesként kerültél ki a bécsi majd berlini egyetemre. Nem érezted úgy, hogy bedobtak a mélyvízbe?

Annak ellenére, hogy rettenetesen nagy szerencsének tartom, hogy ötödévesként felfigyeltek rám a professzorok és Bécsben fejezhettem be a diplomamunkámat, a kezdet nagyon nehéz volt. Idegen város, új munkahely, közben készültem a pozsonyi államvizsgákra. Teljesen felfordult az életem, mindent a nulláról kellett kezdenem. De később rájöttem, hogy ennek a nullának a nagy előnye, hogy az ember újra definiálhatja önmagát, élheti a saját egyedi életét. Nincs meg az otthoni kontextus, ahol a szülők révén sokan ismerik, és így eleve be van az ember skatulyázva. Később Berlinbe a Műszaki Egyetemre ajánlottak tovább tanársegédnek, majd újra a Bécsi Egyetemre kerültem doktorandusznak. Imádtam a tanítást, bár kicsit furcsa volt, hogy a diákjaim nagy része öregebb nálam, Németországban ugyanis normális esetben a húszas éveik végén fejezik be az egyetemet.

Ugyanolyan komolyan veszik tudásodat, vagy jobban kell bizonyítanod ahhoz, hogy tudományos világban partnerként kezeljenek?

A tudományos életben még mindig nagyon erős a férfidominancia és a hierarchia. Ráadásul a professzorok többsége egy idő után óhatatlanul azonosul a pozíciójával járó szereppel, beleragad egy pózba, és a végén annyira komolyan kezdik venni önmagukat, hogy az már szinte groteszk. Vannak professzorok, akiknél még annak is megvan a sorrendje, milyen rangsorban követhetik őt a beosztottak az ebédlőbe vezető úton! Éveken át próbáltam a mimikri különböző trükkjeivel élni, hogy legalább látszatra azonosuljak velük. Sötét kosztümök, zárt felsők, semmi hivalkodó divatékszer, de hiába. Nehéz csaták ezek, amiket újra és újra meg kell vívni.

Kevés nőnek van olyan nőies kisugárzása, mint neked. Nem hiszem, hogy ezt egy jó kis kosztüm el tudná takarni.

Tényleg nem, és emiatt egy csomó problémám volt. Szerencsére, amikor már az ember hozza az eredményeket, publikál, és közismerté válik milyen szintű szakmai tudással rendelkezik, akkor elfogadóbbá válnak vele szemben. De azért én magam is feszegetem a határokat. Egyszer a berlini Humboldt Egyetemen tarka mintás, rojtos, kicsit a roma viseletre emlékeztető szoknyában, és hogy jobban tudjam tartani a földkontaktust – ez már a táncterapeuta énem- , mezítláb álltam ki a pulpitusra előadást tartani. Nagyot néztek …

Miközben napjaidat egy konzervatív tudományos közegben töltötted kutatóként és egyetemi tanárként, esténként átváltoztál diákká és pszichológiát, tánc- és mozgásterápiát tanultál. Miért éreztél erre késztetést?

Már gimnazistaként is a pszichológia vonzott, de a szüleim nem igazán támogatták a tervemet. Egyrészt nem tartották konkrét, kézzelfogható tudománynak, másrészt úgy hitték ezzel nem lehet biztos egzisztenciát teremteni. Közben, egyetemista koromban elkezdtem táncolni a Szőttesben. Berlinben aztán, ami a tánc Eldorádója, jött a salsa, argentin tangó, modern dance, orientális tánc, amit sokáig tanítottam is. Egy ideig úgy éreztem, ez ki is tölti az életem. De egy péntek délután, ahogy ott ücsörögtem a számítógépem előtt az egyetemen, azt hittem ott dőlök rá a billentyűzetre. Analízisek, laborkísérletek, tanulmányok, – eléggé egyhangú tud lenni. Hogy egy kicsit kizökkenjek a mókuskerékből, elkezdtem az interneten keresgélni. Beírtam mi érdekel, tánc, pszichológia, és egyszer csak ott villódzott előttem, a „táncterápia”. Addig nem is hallottam róla. Valahogy sorsszerűen éltem meg. Rákerestem a berlini táncterapeuta képzésre, és kiderült, hogy pont aznap van a jelentkezési határidő utolsó napja. A felvételi vizsga három napon át tartott, felmérték, hogy a jelentkező személyisége mennyire stabil, mennyire tud táncolni, milyen mozgásdimenziókat használ, milyenek az empatikus és kifejező képességei stb. Hatalmas örömömre felvettek.

Milyen régen praktizálsz?

Már elsőéves koromban tartottam személyiségfejlesztő foglalkozásokat nőknek, gyerekeknek. És ahogy múltak az évek, úgy lettek nehezebbek az esetek is. A hozzám fordulók zömét már valamelyik kolléga diagnózissal „címkézte”, esetleg kudarcot is vallott a kezelésével. De, hogy kérdésedre válaszoljak, most júniusban van tíz éve, hogy a magánpraxisomat megnyitottam.

Mennyiben tér el a táncterápia a klasszikus pszichoterápiától?

Általában egy klienssel egy-másfél órát foglalkozok. Az első részben kiszűröm, hogy melyek azok az életterületek, ahol megoldatlan, feldolgozatlan problémái vannak. Itt nem nyújtjuk a szenvedéseket, nem szedjük szét aprólékosan egy-egy trauma megélésének körülményeit, miértjeit, hanem amikor tudom, mi a gond, mozgásba lendülünk. Én verbálisan vezetem, miközben figyelem a mozgását. Amikor ugyanis kikapcsol a racionális gondolkodás, a test minden mozdulata és megnyilvánulása a belső érzelmi állapotokat tükrözi, és ösztönösen elárulja, milyen belső „görcsök” határolják be a személyiség teljes potenciáljának kibontakozását. Ebben a folyamatban ugyanolyan fontos a racionalitás elhagyása, mint a visszakanyarodás hozzá. A megélt mozgásélmények reflexiója során kiderül, hogy a test milyen megoldásokat javasol. Például aki beszűkült életkörülmények között él, azt a tág tér, s a nagyvonalú mozdulatok megrendítik, vágyainak valóságosságára és létjogosultságára emlékeztetik. Ebben a táncban az ember egyfajta meditatív állapotba kerül, ahol a testi, lelki, szellemi út összefonódásában megtalálja az ő egyedi életútjának megoldásait. Közben én mindvégig kísérem, „együtt rezgek”, impulzusokat adok, vagy csak hallgatok, s a végén összegezzük a megéléseket.

Feltételezem, nagyon sok olyan depressziós beteg keres nálad gyógyulást, akinek a „hagyományos” kezelések nem segítettek. A depresszión kívül még milyen panaszokkal keresnek meg?

Ezen kívül? Talán leggyakrabban szomatoform ( régen pszichoszomatikus zavaroknak hívták ) panaszokkal. Rettenetesen teljesítményközpontúvá vált a világ és sajnos az emberek zöme a külvilág visszajelzései, a sikerek, elismerések alapján definiálja önmagát. A folyamatos stressz feszültséget vált ki, ami ha hosszabb ideig tart, akkor előbb vagy utóbb valamilyen testi tünetben manifesztálódik. De nem is gondolnánk, hány nő fordul hozzám valamilyen traumával. És most nem azokra a nőkre gondolok, akik nemi erőszak áldozatai lettek, hanem azokra, akiket rendszeresen bántalmaznak családon belül. Nem is gondolnánk, hogy mennyien élnek fizikai, illetve pszichikai terrorban. Csak ezek a nők általában nagyon sokáig nem mernek segítséget kérni. Volt egy méhrákos kliensem, aki depresszióval került hozzám. Később kiderült, férje rendszeresen megerőszakolta, de ő szégyellte, eltitkolta, egészen addig, míg az elfojtásnak, és női énjének a sérülése oda nem vezetett, hogy méhrák alakult ki nála. Sokszor az emberek tudattalanul betegségekbe menekülnek.

Miért ragadnak bele a nők egy testet-lelket mérgező kapcsolatba?

A pszichológiában két negatív alapérzést különböztetünk meg, a dühöt és a félelmet. Ezekben a nőkben a félelem dominál. Féltik az egzisztenciájukat, félik megszegni a vallási dogmáikat, és legfőképpen félnek a magánytól. Hogy nem fognak kelleni senkinek, nem fogja szeretni őket senki. Sajnos, a mai szépségkultuszú társadalom nem kedvez a nők önbizalmának. Önértékelésük és a nőiességük megélésének megerősítéséhez a legjobb út a tánc. Mindegy hány éves valaki, mert a nőiességünk a sírig fejlődik, alakul, változik, s meg kell tanulni minden korban annak kifejezését. Tudatosítani, hogy az a megragadó, amit az ember kisugároz, függetlenül attól, hogy mi van rajta, milyen a sminkje, mennyire ráncos. A tartás a fontos, a nő mosolya, szemének ragyogása, „aurájának” nagysága, az emelt fő, mert ezek mutatják belső világát. A külső világra gyakorolt benyomást lehet retusálni plasztikákkal, de azt, ami az ember lényéből sugárzik, azt nem. Az egyéniség kibontakozását, a harmónia, az életöröm megélését azonban csak úgy lehet elérni, ha az ember kompromisszumok nélkül, autentikusan éli meg az életét.

De mondjuk egy olyan ember, aki félti az egzisztenciáját nem fog vitába szállni a főnökével, mint ahogyan egy félelemben élő feleség sem fog nyíltan konfrontálódni a férjével.

Az alapszabály, hogy az energiát oda kell visszaadni ahonnan az jön. Tehát ha a férjünkre vagyunk dühösek, akkor nem szabad a gyerekkel ordibálni, hanem igenis meg kell mondanunk, nyíltan felvállalnunk az érzéseinket, mit érzünk vele kapcsolatban. Mindig ott kell rendezni a problémákat, ahol kialakultak. Nem szabad engedni, hogy a „harci frontok”, esetleg a munkahelyi problémák a családi légkört mérgezzék. Mindent meg lehet mondani, csak tudni kell hogyan. Az érzelmi zsarolás, a másik manipulálása, a verbális agresszió nem vezet sehová, mert a másik tükörképként fogja ugyanazt közvetíteni felénk, csak esetleg más módszerekkel. Nem vádaskodni kell, hanem az énre és annak szükségleteire kell a hangsúlyt helyezni: „Én ezt így élem meg …, én úgy tapasztaltam, hogy …” Meg kell tanulni úgy elmondani, hogy a másik nyitott füllel hallgasson minket végig, anélkül, hogy mondanivalónk agresszivitást váltana ki belőle. Ez nem azt jelenti, hogy kerülni kell az érzelmeket, hiszen azt nem is lehet. Ha mondjuk úgy érezzük felrobbanunk a dühtől, nyugodtan legyünk energikusak, csak ne veszítsük el a kontrolt viselkedésünk, szavaink fölött. „Az, hogy elfelejtettél elmenni a gyerekért az óvodába, felborította a napomat, és ettől csalódott, frusztrált és feszült lettem.” – konkrétan kell leírni a szituációt, és az általa kiváltott érzelmeket, s ebbe a mondatba nyugodtan beleraktatjuk az érzelmi impulzusunkat, dühünket is, de nem szabad általánosítani, ítélkezni és előhozni az összes régi sérelmet.

Minden lelki problémára van megoldás?

Van, de talán nem úgy, ahogy azt gondoljuk. Az ember észre sem veszi, hogy élete során mennyire telítődik az agya gondolati sémákkal. És amikor egy probléma felmerül, ezeknek a határain belül kezd el keresgélni a megoldás után. De gyakran hiába. Mert először ki kell tágítani a határokat. Ebben segít a táncterápia. Levisz önmagunk gyökeréhez, lelkünk mélyebb rétegeibe, ahol minden behatároltság nélkül tudunk döntéseket hozni. Minden ember olyan, mint egy speciális energetikai hologram és azért van itt, hogy ezt teljes valójával sugározza a világba, mert attól teljes a játék egésze. Ès azért kell felfedeznünk önmagunkat, hogy meglássuk a hologram minden vetületét, s így – akár új utak árán is – összhangban élhessünk lényünk minden szeletével. Csak így tudunk létrehozni egyfajta belső harmóniát.

Hogyan alakíthatjuk ki magunkban tudatosan a belső harmóniát?

Többféle módszer is van erre, de szerintem a keleti bölcseletek a leghatékonyabbak. Én például még gimnazistaként, a könyvtár egyetlen fekete-fehér jóga szakkönyvéből kezdtem ezzel az ismerkedést. Később a radzsa jógával olyan szinten foglalkoztam, hogy már a brahman (papi) beavatás előtt álltam. Az utolsó percben azonban elgondolkodtam azon, hová tűnt belőlem az örömérzés, a mindig vidám Kriszta, és az a belső harmónia, amit már megtaláltam, és rájöttem, én nem arra teremtettem, hogy egy zárt közegben és cölibátusban éljek. De a jóga, a meditáció azóta is része az életemnek. Az elmúlt évek során, kialakítottam egy sajátos módszert, melyben a hatha jógát és a hastáncot ötvözöm. Ez a kettő kiválóan kiegészíti egymást. A hatha jóga köztudottan tartást és rugalmasságot ad a vázizomzatnak. Az a lágyság, kerekség, a nőiesség centrumainak mozgatása, ami a hastáncban kulcsfontosságú, viszont csodákat tesz a női testtel. Erősíti a has-, a kismedence- és a hüvelyizmokat, megelőzi a méh süllyedését és enyhíti a menstruációs panaszokat. Azok a nők, akik erre hozzám járnak fél év után már a szexuális életükben levő pozitív változásokról is beszámolnak. Ez, s magának a táncnak a megélése pedig visszaadja az önbizalmukat, nőiségükbe vetett hitüket.

Az átlagos férfiak nem igazán rajonganak az okos nőkért. A te ujjadon viszont ott a karikagyűrű. Milyen az a férfi, aki „be mert vállalni” téged?

Végtelenül stabil. Olivért, aki egy vérbeli informatikus, most már 13 évvel ezelőtt pont akkor sodorta elém az élet, amikor már kezdtem azt hinni, hogy soha nem találok igazi társat. Olyat, aki tud követni, elfogad és minden téren támogat. És ő ilyen. Már pár hét után tudtam, ő az én emberem. Egy buddhista nyugalmával figyeli a rezgéseimet, pörgésemet és hatalmas szabadságot, mozgásteret ad, miközben biztos pontként mindig jelen van. Persze a kezdetben, ahogy néha most is, vannak hullámvölgyek, nagy csaták, de mindketten ragaszkodtunk a kapcsolatunkhoz, dolgozunk rajta. Kölcsönösen kiegészítjük egymást az élet szellemi és mindennapi dolgaiban is. S jobb apát mint ő, el se tudnék képzelni a kétéves kisfiamnak.

(komaromonline.sk, fotóok: Berger Krisztina FB oldala)

az interjút készítette: Janković Nóra