Csizmadia Tibor: Örültem, hogy én csiszolhattam le a bazilika keresztjét

az interjút készítette: Janković Nóra

Napjai nagy részét ég és föld között lebegve tölti, s talán jobban ismeri szülővárosát, Komáromot madártávlatból, a templomok tornyáról, a gimnázium tetőzetéről, a tornyok magasából, a toronyházak tetejéről, a kémények árnyékából, mint a járókelők szemmagasságából, a számunkra megszokott és biztonságos közegből, ahol viszont ő válik talajvesztetté, bizonytalanná, gúzsbakötötté, talán kicsit idegenné, mert a komáromi Csizmadia Tibor ipari alpinista és hegymászó, az elmúlt évek során már jobban megszerette a magasban megélni a jelenvalólétet. De vajon miért választ valaki ilyen kockázatos hivatást?

Kockázatos, kockázatos, mi nem az?! Bárhol érheti az embert baleset. Engem sem munka vagy sportolás közben ért, pedig tízéves korom óta, amikor is a szüleim abban reménykedve, hogy kicsit megerősödök és nem leszek annyira vézna és beteges, s elkezdtek a sport felé terelgetni, szinte mindig tagja voltam valamelyik sportklubnak. Szép eredményekkel, mert hazai pályán és Magyarországon is országos amatőr országúti kerékpárbajnokságot nyertem, készültem a karate Európa-bajnokságra, amikor karácsony este, útban a menyasszonyomhoz a kocsimnak szaladt egy megvadult ló. Vége lett mindennek. Isten magamra hagyott!

Ha elhagyta volna most nem ülne itt velem szemben, mint sikeres ipari alpinista és hegymászó!

Á, el sem tudja képzelni, milyen érzés volt, amikor az orvosok legnagyobb meglepetésére, mert ők reménytelennek ítélték a helyzetemet, három hét után magamhoz tértem a kómából és ráébredtem, hogy egy roncs vagyok. Mindent újra kellett tanulnom. Huszonnyolc évesen. Ellátni magamat, járni, beszélni, és idővel feldolgozni, hogy a menyasszonyom más felesége lett. Amint összeszedtem magam, tudtam, vissza kell térnem a régi életemhez. Meg a hegyekhez. Világéletemben impulzív, lobbanékony, hirtelen ember voltam. Azt hiszen, az ilyenekre, mint én, szokták azt mondani, nehéz természetű. De fönt mintha kicserélnének. Megnyugszom.

Mindenkinek vannak rossz napjai és tulajdonságai, de nem megy a magasokba azért, hogy kiengedje a gőzt. Azért a hegymászás ad egy nagy adag adrenalinfröccsöt az embernek, nem?

Az biztos. Anélkül nem is lehetne fejben, mert ott dől el minden, folyamatosan jelen lenni. Pláne amikor az ember már csak nagyobb erőfeszítéssel juthat levegőhöz, fáj a feje, kialvatlanság gyötri, mert az adaptációs időszak alatt álmatlanság lép fel. Megesett, hogy mire hozzászoktunk volna, már le is ereszkedtünk. Háromszor jutottam fel az egyik legnehezebben megmászható négyezres hegycsúcsra a Mont Blancra. Volt, hogy egyedül vágtam neki, volt, hogy a szintén komáromi Malinák Zsolttal vettük be a 4810m-es csúcsot. Jártam már fent az ikonikus Matterhornon, ami az Alpok hetedik legmagasabb csúcsa, az Eigeren, és még jó páron.

A feljutáskor azt érzi, hogy legyőzte a hegyet, vagy inkább saját magát?

A hegyet nem lehet legyőzni vagy meghódítani. Önmagunkat már igen. Sok mindent megtanul az ember magáról is, és a társáról is. A közös hegymászás csak úgy működik, ha megbízunk a másikban. Ehhez egy-egy szóból is értenünk kell egymást. Ott nem lehet locsogni. Össze kell dolgoznunk, hiszen többnyire össze vagyunk kötve. Egymást biztosítjuk. Ha egyikünk hibázik, az mindkettőnk életébe kerülhet. Itt nem lehet hirtelen, elhamarkodott döntéseket hozni. A Mont Blancra első alkalommal másfél nap alatt, harmadszorra meg öt nap alatt jutottunk fel. Augusztus volt, de hatalmas vihar csapott le a térségre. Kénytelenek voltunk leereszkedni és egy üregben megvárni az ítéletidő végét. Megesett, hogy villámok cikáztak körülöttünk. De ilyenkor az ember tudata be van szűkülve, és csak a feladatra koncentrál. Arra, hogy jó helyre kerüljön a hágóvas, jó helyre lépjen, mert ha nem, kőomlás vagy akár zuhanás lehet a vége. Meg persze az ereszkedésre.

A filmekben szinte mindig csak azt láthatjuk, amikor „támadják “a hegyet, a leereszkedést már nemigen. Technikailag ugyanolyan igényes?

Nehezebb. Felfelé az embert hajtja a versenyszellem, viszi előre valami megmagyarázhatatlan erő, míg lefelé már fáradtan, kimerülten kell elindulni. Sokkal veszélyesebb. Több a hibalehetőség és legalább kétszer annyi ideig tart az út lefelé. Volt, hogy mi is megálltunk, éjszakára bivakoltunk, és csak másnap folytattuk a leereszkedést. Idővel elterjedt rólam, hogy bárhová felmászok, így hol ide hívtak dolgozni, hol oda és akkor gondoltam, hogy a szakmámat, szobafestő-mázoló, de sok mindenhez értek, összekötöm azzal, amit a legjobban szeretek, a hegymászással és elindítottam ALPWORK vállalkozást.

Kevesen keresik a kenyerüket templomtornyok tetején mászkálva. Mi volt eddig a legnagyobb feladata?

Nekem nincs kis és nagy munka, mindegyiket a legjobb tudásom szerint igyekszem megcsinálni. A templomok festését, mint most Madaron is, nagyon szeretem. Örültem amikor felkértek a református templom tornyának javítására, de különleges élmény volt a Szent András Bazilika keresztjének a lecsiszolása is. Sokan, akik már egy fa tetején is szédülnek, hajmeresztőnek tartják már azt is, ha meglátnak lógni a kötélen, amikor mosom le a Prior ablakait vagy egy villámhárítót javítok. Mindent megcsinálok, jöhet bádogos munka, festés, kémény bontás, szigetelés vagy tetőjavítás javítás. Dolgoztunk már magasfeszültségű transzformátorok korrózióvédelmén, a sörgyár tetején, panelokra helyeztünk ki óriásplakátokat. Nem lehet megunni, mert sokoldalú, izgalmas és minden nap új kihívásokat hoz. Sok a munkám, szerencsére, mert jobban megéri minket hívni, mint állványzatot felállítani, aztán azt szétszerelni. Csak azt utálom, ha szakad az eső, mint most, vagy ha nagy fagyok, szélviharok vannak, mert akkor jön a kényszerszünet.

Mi a legnehezebb a munkájában?

Nyáron, az üvegezett felületek megsokszorozzák a napfény erősségét, a fém részek szinte izzanak. Nem mondható ideálisnak. Nagy hidegben meg az ember egy idő után úgy érzi, hogy hozzáfagy a beülőhöz. Sokszor érzem, hogy elgémberedek, jó lenne kicsit mozogni, de hát a szaladgálásra egy kötélen lógva nem nagyon van mód. Mégis, mindezek ellenére nagyon szeretem csinálni.

Mit szól a családja ehhez a veszélyes munkához és egyben hobbihoz?

Ha lenne feleségem, biztosan azt gondolná, hogy ha történne velem valami, hogy „nem baj, amíg élt jól keresett, bebiztosított, majd találok helyette egy másik balekot”. De nincs. És már annyiszor csalódtam, hogy nem is hiszem, hogy valaha találok egy olyan nőt, aki el tud fogadni hibáimmal együtt és aki ezt el is tudja velem hitetni. Megingott a bizalmam. Pedig negyvenöt évesen nem jó hazamenni az üres lakásba, ahol legfeljebb egy pók vár a falon. Nem is vagyok otthon sokat. Munka után vagy elmegyek a röplabdacsarnokba, a mászófalra edzeni, amit Malinák Zsolt, a Meredek Klub vezetőjével együtt találtunk ki, vagy úszni. Rá kell gyúrnom, mert nem megy még úgy, ahogy szeretném. A Dunát ugyan már kétszer átúsztam, de nagyobb távokban gondolkodom. Telente meg szeretek megmártózni a jeges vízben, mint a „jegesmedvék “. Egészséges.

Ezek szerint jó pár terve van az elkövetkező évekre.

A legnagyobb vágyam, amit a legjobban szeretnék, hogy végre a kaukázusi hétezres csúcsok felé vehessem az irányt. Csak ezt már önerőből nehéz lenne finanszírozni. Oda már jóval komolyabb felszerelés kell, és nagyobb az útiköltség, az engedélyek beszerzése is. Ez sem fog már összejönni. Elállt az eső! Remélem elkezd száradni a templom fala és mehetek dolgozni. Akkor jó. Elfelejtek minden mást.

VIDEO/Melicher Igor:

(komaromonline.sk, Janković Nóra, fotók: FB)