Bujna Zoltán: Nincsenek lehetetlenek, mindent el lehet érni, csak akarni kell…

Janković Nóra 

Bujna Zoltán A biciklis dervis c. könyvének zárómondata még hosszú ideig motoszkált bennem. „Nincsenek lehetetlenek, mindent ellehet érni, csak akarni kell.” Tényleg ilyen egyszerű lenne? Egy elhatározás ereje át tud segíteni minden akadályon, meg tudja többszörözni az erőnket? Meddig képes az ember feszegetni saját korlátait? Kérdések, kérdések, kérdések, melyekre a Vámbéry Ármin útvonalát nyomon követő, és ezzel a nagy tudósnak emléket állító fiatalembertől próbáltam válaszokat kapni:

Két keréken, biciklinyeregben bejárni a világot nem a legmegszokottabb. Hogyan jött az ötlet?

Ez részemről nem egy hirtelen jött ötlet volt. Már egészen kiskoromban, anyukámmal, aki szintén a kerékpározás híve, gyakran eltekertünk a rokonokhoz Párkányba, Kürtre. Mindennapjaim részévé vált a kerékpározás, de ekkor még nem gondoltam, hogy később ilyen meghatározó szerepet fog majd betölteni az életemben. Talán tizenhárom éves lehettem, amikor már érződött kettőnk közt a teljesítménybeli különbség, és én egyre gyakrabban vágtam neki az országútnak a barátaimmal, vagy akár egyedül is.

Az Ön nevéhez kötődik a komáromi Szabadság Vándorai Kerékpáros Egyesület megalapítása is. Miért tartotta fontosnak, hogy szervezett keretek között találkozzanak a kerékpártúrázás megszállottjai?

Több száz, vagy ezer kilométert megfelelő felkészülés és felszerelés nélkül lehetetlen teljesíteni. Amikor elkezdtem komolyabban foglalkozni a kerékpártúrázással, és nekifogtam a hosszabb utak megszervezésének, rájöttem, hogy ez nem is olyan egyszerű, mert nálunk nem hogy jó minőségű szakkönyvek, de még szaklapok sem igazán kaphatóak. A környező országok közül a legnagyobb divatja ennek a sportnak Csehországban van, így az ottani széleskörű szakirodalom könnyen beszerezhető. 2003-ban – a franciaországi és az olaszországi utam után – fogalmazódott meg bennem, hogy hasznos lenne létrehozni egy klubot, ahol az általam megszerzett tudást és tapasztalatot átadhatnám a fiatalabbaknak. Ráadásul őket ma már sokkal nehezebb megszólítani, példakép nélkül belevonni bárminemű szabadidős tevékenységbe. 

Ennek megvalósítása hogyan zajlik?

A turista életmód írott és íratlan szabályait, a különféle természeti környezethez való alkalmazkodást ugyan tanítani kell, de mindenképpen kötetlen formában. Beszélgetések, filmvetítés, élménybeszámolók ugyanúgy beletartoznak a klub életébe, mint a rendszeres kirándulások. Majdnem minden hétvégén felpattanunk a kerékpárjainkra, és elindulunk felfedezni a „világot”. Főleg egy napos utakat szervezünk, mert ezeknek a teljesítése senkinek nem okoz gondot. 

Mikor és milyen körülmények közt született meg az ötlet, hogy Ön kerékpáron végigjárja Vámbéry Ármin útvonalát?

A kerékpárturizmushoz nagyon sok minden kötődik, amire az emberek többsége nem is gondol. Ha úgy indulunk útnak, hogy szeretnénk a célországot minél jobban megismerni, a lehető legtöbbet megtudni róla, akkor az részletes felkészülést igényel. Nem árt ismerni a kiszemelt ország földrajzát, vallását, történelmét és jelenét is ahhoz, hogy tudjuk mit érdemes megnézni, és hogy a látottakat be tudjuk fogadni, értelmezni. Mivel az ázsiai és a Közel-Keleti országok mindig nagyon vonzottak, így rengeteget olvastam az ott fekvő országokról. Vámbéry Ármin könyve azonban mind tartalmilag, mind stilisztikailag jócskán kiemelkedett a többi közül. Hihetetlen módon magával ragadott, megszólított. Tulajdonképpen már olvasás közben megszületett bennem a gondolat, hogy az ő iránti tiszteletem jeléül elbiciklizek Isztambulba.

Amikor otthon előállt az ötlettel, hogy reagáltak a szülei?

Egy szülő mindig, minden körülmények közt aggódik a gyermekéért. Az én szüleim is aggódtak értem amikor 19 évesen eltekertem Franciaországba és vissza – akkor még mobiltelefon nélkül. Aztán jött az első expedíció ötlete, Törökország. Bár ez időközben módosult, hiszen végül is Irán, pontosabban Teherán lett a végállomás. Igyekeztem őket megnyugtatni, hiszen az előző évben beutaztam Erdélyt, valamint a Balkán félszigetet, ahol azt tapasztaltam, hogy keleten sokkal kedvesebbek, segítőkészebbek az emberek, mint a gazdag nyugat-európai államokban.

Mennyi ideig tartott a felkészülés, és ez pontosan miből állt?

Mindkét expedícióra közel egy évig készülődtem. Pártfogómnak, Hodossy Gyulának köszönhetően találkoztam olyan kutatókkal, nyelvészekkel, akik hosszabb időt töltöttek Törökországban, Iránban. Rendkívül sokat segített, hogy elmondták kinti élményeiket és tanácsokkal láttak el. Azt hiszem ez volt az a bátorító segítség, aminek köszönhetően az első ázsiai út sikerrel zárult. A felkészülések része volt a nyelvtanulás is. Szótár segítségével kezdtem török nyelvet tanulni. Emellett térképekből igyekeztem minél alaposabban kiismerni a táj környezeti adottságait. Az indulás előtti héten azonban már semmi mással nem törődtem, csakis azzal, hogy a Kenzel cégtől támogatásként kapott alkatrészekből minél nagyobb körültekintéssel összeállítsak egy olyan megbízható kerékpárt, amivel nyugodt szívvel és lélekkel vághatok neki az útnak.

Fizikailag nem is készült külön az útra?

Nem. A felkészülés miatt nem maradt időm az edzésre.  Korábbi túráimon megtapasztaltam, hogy az első négy-öt nap tulajdonképpen felér egy erőnléti edzéssel. Ha ezt az ember kibírja, ha nem adja fel, akkor nyert ügye van.

Miben különbözött az indulás pillanata az előzőektől?

Az európai túrákra minden felhajtást mellőzve, csendben indultam el. A Vámbéry-expedícióknál azonban fontosnak tartottam, hogy minél több emberhez eljusson az út híre, ezzel is szerettem volna felhívni a figyelmet Vámbéry életére, munkásságára. Az első 2005-ös útra épp ezért nem Komáromból, hanem Dunaszerdahelyről indultam. Bár Vámbéry a Pozsony melletti Szentgyörgyön született, Dunaszerdahelyet tartotta szülővárosának, itt neveztek el róla teret és alapiskolát, továbbá itt működik a Vámbéry Polgári Társulás, amely mindvégig mellettem állt.

Előre betervezte, hogy naponta milyen távot fog teljesíteni?

A szüleim megnyugtatására készítettem egy tervet, de nem igazán bíztam benne, hogy működni fog, mert az ilyen utakon gyakran adódnak különleges helyzetek, előre nem látható gondok, akadályok. De általában, ha az egyik nap valami miatt kisebb távot tudtam megtenni, mint szerettem volna, másnap, kedvezőbb körülmények közt, utolértem magam.

Ha nem egy pontos terv szerint haladt, akkor hogy tudta előre lefoglalni a szálláshelyeket?

Sehogy. Mindig éppen ott éjszakáztam ahol rám esteledett. Általában kint alszok sátorban, de Iránban és attól keletebbre szinte minden napra esik egy meghívás. Közép-Ázsia szinte minden országában nagyon barátságosak és vendégszeretők az emberek. Persze volt azért hogy hotelbe kényszerültem. Például Kelet-Törökország kurdok által lakott részében, ahol utam során a legtöbb bántalmazás ért. Pásztor gyerekek dobáltak meg lépten-nyomon kövekkel, husángokkal, gyakran kergettek, rám uszították a kutyáikat. De örülök, hogy ennyivel megúsztam, mert azon a részen a külföldi turistáknak – hogy is fogalmazzak – „nagy az értékük”. De ez már régen történt, még 2005-ben. Az utolsó 2013-as expedíció is kint alvós volt, bár az irániak ismét nagyon kitettek magukért. Tádzsikisztánban, a hegyekben nagy szegénységet láttam. Viszont a Pamír-hegység 4000 méter körüli falucskáiban is akadt meghívás, amit szívesen elfogadtam, mert ott augusztusban is nula fok alá csökken az éjjeli hőmérséklet. Az ilyen szállásokat ne az itthonihoz hasonlónak gondolja az olvasó! Gyakran csak egy kis viskóról volt csak szó a semmi közepén, amelyben hatod magammal aludtam, és a fűtés szárított jakürülék égetésével volt megoldva. Íratlan szabály az utazók között, hogy a szegény körülmények közt élő családnak illik felajánlani 5-10 dollárt köszönetképpen, amit bizony sokszor úgy kell a meghívó zsebébe csempészni, mert az nem volt hajlandó elfogadni. Azt is tapasztaltam, hogy a legszegényebbek soha nem sajnálták megosztani az utolsó falatot.

Egy szál egyedül, sebezhetően, kiszolgáltatottan egy vadidegen országban, minden félelem nélkül bekvártélyolta magát ismeretlen emberekhez?

Nem éreztem félelmet, hiszen ezekben az országokban szinte nincs magányos, egyedül élő ember. Zömmel többgenerációs nagycsaládok élnek együtt, így számomra egyértelmű volt, hogy jóindulattal invitálnak, nem pedig valamiféle hátsó szándékkal. Talán ez a szoros családi összetartás az egyik oka annak, hogy ezekben az általunk, tévesen, elmaradottnak hitt közel – keleti országokban sokkal boldogabbak az emberek, mint nálunk. De ők, ezt nem igazán tudják, értékelik, mert ők ebbe a tiszta, emberközpontú boldogságba már beleszülettek.

Azért, ha az ember egy belpolitikai viszályoktól forrongó térségbe indul, önvédelmi célokra azért visz magával fegyvert.

Nem. Nem vittem magammal semmiféle fegyvert, csak egy gázsprayt kutyák ellen. Emiatt is minden határátkelőhelyen aggódtam, nehogy esetleg felfedezzék nálam és belém kössenek. Szerencsére a szigorúbban őrzött határátkelőhelyeken is gond nélkül, gyorsan átjutottam. Talán mert bringával érkeztem, talán mert európai útlevéllel, nem tudom. Az is megesett, hogy kiemeltek a sorból, hogy ne kelljen sokat várnom. Egy-kettő elintézték az okmányokat és utamra engedtek. Ettől függetlenül minden határátlépésnél volt bennem valami megmagyarázhatatlan izgalom vagy feszültség. Nem szeretném, ha Komáromban ismét visszaállna a vámvizsgálat.

Milyen Iránban a nők helyzete?

A házasságtörést még mindig szigorúan büntetik, azonban megkövezésre már évtizedek óta nem volt példa. Iránban annak ellenére, hogy megengedett, a többnejűség nagyon ritka. Valójában csak a gazdag emberek mulatsága, hiszen mindegyik feleségnek egyformán kell megadni mindent. A legtöbb nő még ma sem jár dolgozni, mert az ő társadalmukban a férj köteles eltartani a feleségét, és ránézve szégyen, ha az bármi okból munkába áll. Karrier, önmegvalósítás, ez leginkább a fiatal korosztályra jellemző. Mivel Iránban az iszlám síita vallás van elterjedve, ennek szigorú előírásait igyekeznek is lépten-nyomon betartani. A tengerparton a nőket a szeméremsértőktől erkölcsrendőrség védi, a metrón pedig külön kocsikban utazhatnak csak.

A nők nem tiltakoznak a csador és a hedjab viselése ellen?

A fejkendő – hedjab viselete mindenkor kötelező, Teheránban viszont elég gyakran láttam fiatal lányokat csador nélkül is. Vidéken a nők viszont szinte kivétel nélkül viselik. Azáltal, hogy a nők elfedve járnak, a férfiakat nem érik lépten-nyomon szexuális ingerek, és nem is hasonlítgatják össze életük párját a többi nővel. Iszfahánban egyébként a nők meglepően divatosan öltöznek. A fiatal lányok itt farmerban és tornacipőben járkálnak az utcán, és modern ballonkabátot használnak csadorként. A nálunk ismert – sátor jelentésű –  csador viselése ma már csak inkább vidéken jellemző. A teheráni és iszfaháni nők modern fazonú, válltöméses, bokáig érő, hosszú, sötét kabátot hordanak, hajukat kendővel fedik be. A napszemüveg nyugati árucikknek számít, ezért ezt sem a nők, sem pedig a férfiak nem viselik.

Ruházatukkal viszont jól harmonizál szép ívűre húzott szemük s a kendő alól kikandikáló koromfekete hajuk.

Mit viselt az úton a legnehezebben?

Leginkább a meleget. Teherán szmogos és forró klímája nehezen viselhető, de ezt tetézte a Kara-kum sivatagban mért 50 fok feletti hőség. Aztán a Pamír-hegység tengerszint feletti magassága, az oxigén-hiányos környezet is érdekes állapotokat bír előidézni. Heteken keresztül 3700-4700 méter között tekerni, miközben az embert hasmenés gyötri, és azért a kaja se volt épp otthoninak mondható – szóval nem egyszerű. De ezek a nehézségek mára megszépültek, és büszkén tekintek rájuk vissza. Ezt is túléltem, és ami nem öl meg, az megerősít. Bevallom Persze, volt úgy, hogy leszálltam a nyeregből, lefektettem a biciklit, és azt mondtam magamnak, nem bírom, nem megyek tovább. Végül csak legyőztem önmagam, és kerekeztem tovább, mert ha feladom, akkor az álmaimat adom fel. És annak az embernek, aki feladja az álmait, mi marad? Semmi. Megtapasztaltam, hogy a fizikai szenvedés, nagyban hozzásegíti az embert a lelki tisztuláshoz, erősödéshez. Kicsit olyan volt ez nekem, mint egy zarándokút.

Amikor az ember heteken át egyedül van, az nem viseli meg túlságosan lelkileg?

Nem volt könnyű ennyi időt egyedül tölteni, főleg az út második szakaszában éreztem, hogy pszichikailag egyre jobban megvisel a magány. Valóságban azonban soha nem voltam teljesen egyedül, hiszen napi szinten új és új ismeretségeket kötöttem, beszélgettem az emberekkel, más utazókkal. Magányomban kárpótolt a táj szépsége és a szabadság érzete. A hétköznapokból főleg ez hiányzik a legjobban, és azt gondolom, sokan pont ezért indulnak útra újra és újra. 

A könyvéhez már az út során is készített jegyzeteket?

Mivel már indulás előtt megállapodtam a Vámbéry Polgári Társulással, hogy hazaérkezésem után útikönyvekben beszámolok az expedíciókról, így rendszeresen készítettem jegyzeteket. Nem féltem a felvállalt feladattól, mert már előtte megjelent pár útleírásom magazinokban. Az írás mellett fotóztam. Az első út során még behatárolt a memóriakártyám kapacitása, a második út során már nem voltak ilyen technikai korlátok. A fotókat nem csak a könyvek szerkesztésénél hasznosítottam. Az elmúlt években több mint száz fotóvetítéssel egybekötött előadást tartottam iskolákban és klubokban.

Amikor hazatért nem volt nehéz visszazökkeni a hétköznapokba?

Nehéz volt, mert az út során annyi pozitív töltést kaptam, hogy akaratlanul is felébredt bennem a vágy, hogy mindezt tovább közvetítsem, haza hozzam magammal. De valahogy a mi társadalmunk gyanakodva fogadja a nyitott szívű és gondolkodású embereket. Nálunk az önzetlenül segíteni akarót gyakran kihasználják, így aztán mindenki beáll a sorba, és szép lassan felépíti maga köré a falat. Azt a falat, ami a bizalmatlanságról és az állandó hátsó fenntartásokról szól. Sajnálom, hogy mi nem tudunk olyan nyitottan és barátságosan élni, mint az Irániak és a többi keleti nép. Utam során történt egyszer, hogy reggel a pékség ajtaján egy cédula hirdette, aznap az üzlet zárva tart, a péknek gyereke született. Jöttek az emberek, elolvasták az üzenetet és tapsoltak örömükben, mert náluk a gyermek a legnagyobb áldás. Nem csapdosták az ajtót, nem bosszankodtak, dühöngtek, hanem a jó hírrel elindultak a távolabbi pékségbe. Azt hiszem, hogy nálunk az ilyesmire teljesen másként reagálnának az emberek.

Van valaki az életében, akivel ezt az életformát megtudja osztani?

Igen, és valójában a kerékpározásnak köszönhetem, hogy egymásra találtunk feleségemmel, Ágival. Egy nemzetközi kerékpáros találkozón ismertük meg egymást. Ági szintén a hosszú expedíciók kedvelője. Körbe biciklizte már Spanyolországot, Olaszországot a Balkánt és a Vámbéry-expedíció magyarországi szakaszain is elkísért. Dani fiúnkat ennél fogva a természet szeretetére neveljük. Sokat járunk vele túrázni. Számára nem ismeretlen kifejezés a sátor, kilátó, erdő, bicska és még sorolhatnám. Azt hiszem két éves korára több csúcsot megjárt a környéken, mint sok felnőtt komáromi. Hogy mi lesz belőle, az csak rajta múlik. Nem csinálok abból tragédiát, ha semmi köze nem lesz a kerékpársporthoz. Ágival azt tartjuk lényegesnek, hogy megkapja az egészséges honismereti és környezeti nevelést. 

Van kilátásba újabb nagy kerékpártúra vagy lezárta életének ezt a korszakát?

Aki szeret utazni, az mindig azon töri a fejét, hogy mi lesz a következő célpont. Természetesen nekem is van bakancslistám, amin szerepelnek elérhető helyek és olyan távoli helyek is, amik idő- vagy pénzhiány miatt talán örökre álmok maradnak. Szerencsére szép helyen lakunk itt Európa szívében. 2-300 kilométeren belül újabb és újabb csodákat fedezhetünk fel. Ehhez elég Szlovákiában, Csehországban vagy Magyarországon utazni. A család miatt most nem tervezek hosszabb bringatúrát. Igaz idén is sikerült egy hetes albániai kört megtenni. De ha tehetem, inkább velük megyek tekerni. Nyáron tekertünk hármasban Szlovéniában és Csehországban is. Egy titkolt álmom, hogy fiammal egyszer visszamegyek Közép-Ázsiába és megmutatom neki, hogyan élnek az emberek jurtában. Erre még van kb. 15-20 évem, aztán már ott is csak múzeumokban vagy hagyományőrző egyesületekben láthatunk jurtákat. Az én generációm épp abba a világba született bele, ahol eltörölték a határokat, ahol rengeteg lehetőség adódik az utazásra. Kár lenne nem kihasználni ezeket a lehetőségeket. Azt mondom a mai fiatalságnak, utazzanak ha tehetik, hisz ahhoz, hogy valaki felmérje a helyzetét a világban, nyitott szemmel kell járnia. Aki utazik, az sokkal jobban megérti a nemzetek és vallások közti összefüggéseket, az élőben találkozik a történelemmel és földrajzzal.

(Janković Nóra)

[envira-gallery id=”3882″]