Ferenczi “Pulyka” József: “Nem az ütések fájnak, hanem a közöny”

  az interjút készítette:   Janković Nóra   

Életemben legtöbbször a „Többre vittem volna, ha a szüleim, ha a körülményeim, ha a gyerekkorom…” stb. és a „hja, könnyű annak, aki sikeres”kezdetű mondatokat hallottam. Ilyenkor nem egyszer eszembe jut az a fiú, akit gyakran láttunk félszegen, kicsit magányosan az iskola udvarán, hogy aztán kicsengetés után, kézen fogja magányát, és hazavezesse, abba a kis házba, aminek örökkön tárt korhadt kapui a jövőtlenség zsibongó gyerekseregtől hangos udvarába vezettek.  Mintha csak befelé vezetett volna út, kifelé, felfelé, már nem. Pedig volt út, volt kapaszkodó, csak mi nem láttuk, nem hittük. A fiú azonban hitte, hogy van. Megingathatatlanul, kitartóan és szorgalmasan. És ennek köszönhetően a nemrég jubileumi 50. születésnapját ünneplő Ferenczi “Pulyka” József korának egyik legeredményesebb ökölvívójává vált.

Annak ellenére, hogy családunkban – meséli Ferenczi József –  az ökölvívásnak volt meg a hagyománya, hiszen édesapámon kívül, a nagybátyám is jól ismerte a ring hangulatát, engem örökmozgó, izgága gyerekként inkább a foci, és az atlétika vonzott.  De szerencsém volt, mert hatodikos koromban Csintalan Miklós, aki testnevelést tanított nekünk, meglátta bennem a rátermettséget, a rugalmasságot, és beajánlott az ökölívók edzőjének, Győrfi György. Pályafutásom során ő volt az egyetlen, aki nem húzta a száját, hogy „na megint egy roma.” Nagyon sokat köszönhetek neki.

Pedig, mintha a szocializmus éveiben még nagyobb lett volna az emberekben a tolerancia, az elfogadás a roma kisebbséggel szemben. Vagy ezt csak a megszépítő emlékezet mondatja velem?

Nem az emberekben volt nagyobb az elfogadás, hanem az akkori rendszer igyekezett jobban asszimilálni a romákat. Akkor, ha valaki dolgozni akart, előbb vagy utóbb talált munkát. Most?! Komáromban egy roma nem kap munkát! A szülők segélyekből élnek, tengnek-lengnek, és a gyerekek ebben nőnek fel. Egyszerűen nincs pozitív mintájuk a hasznos, felelős, normális életvitelre és értékrendre.   Rendszeresen kijárok a kettes lakótelepen élő volt növendékeimhez, követem a sorsukat, és azt látom, hogy hónapról-hónapra egyre jobban csúsznak le a lejtőn a családjukkal együtt.  De amikor „nincs“ a vacsora, magyarázhatom én nekik, hogy a roma gyerekek számára az egyetlen kitörési lehetőség úgy, mint a brazil nyomornegyedek lurkóinak a foci, az ökölvívás. Hiába, ha se pénzük nincs a sportfelszerelés, ruházat fininszírozására, se az a fajta kitartás, bizonyítási vágy nincs meg bennük, ami az én generációmban még megvolt. Nekem egész életemben kétszeresét kellett letennem az asztalra, hogy elfogadjanak. Soha nem lógtam az edzésekről! Pedig nem egyszer úgy csináltam végig a négy órás felkészítést, hogy előtte csak egy karé cukros kenyeret ettem, mert mire hazaértem az iskolából a testvéreim, tizenegyen voltunk, már mindent megettek. De nem panaszkodtam, mert tudtam, meg kell mutatnom, hogy én ezt igenis komolyan gondolom, lehet rám számítani, lehet velem tervezni.

Meg is lett az eredménye, hiszen aktív sportpályafutásod alatt több mint ötszázszor álltál a szorítóban. Összesen nyolcszor voltál Csehszlovákia legjobb ökölvívójának megválasztva a súlycsoportodban, és számtalan profi tornagyőzelemmel büszkélkedhetsz.  De egy húsz évig tartó pályafutás, mint ahogy maga az élet sem, nem állhat csak sikerekből. Mit tartasz a legnagyobb kudarcodnak?

Annak idején hiába győztem le az Ústi nad Labem-i Pavol Madurát, aki a súlycsoportomban az egyetlen komoly ellenfelem volt, az ökölvívó szakszervezet mégis őt jelölte az Európa-bajnokságra, Világbajnokságra, majd az olimpiára is. De ez már a múlt. Ezzel már nem érdemes foglalkozni, hiszen közel húsz éve, hogy abbahagytam a bunyózást.

Azért ez nem egészen így van, hiszen azok a híres boxkesztyűk nem kerültek szögre!

Nem, mert egyrészt, mert máshoz nem értek, másrészt meg ez a közeg a lételemem. Ezért is alapítottam meg a Komáromi Roma Boxklubot (BC Dunaj Rom ). Nekem  mindegy, hogy a ringkötélen kívül állok-e, vagy szorítón belül, a sportban van egyfajta kiszámíthatóság, belső rend. Na és szabályok. És aki hozzászokik ezeknek a betartásához, az egy idő után az életben is fegyelmezettebb lesz. De ehhez hosszú évek munkája kell.

Pont úgy, mint a sikerekhez, melyeket tanítványaid elértek. Kikre vagy a legbüszkébb?

A Raffael testvérekre, Elemérre és Gyulára, akik kijutottak a junior Eb-re és a Vb-re, valamint Lakatos Márióra, aki felnőtt Eb-n és Vb-n is szerepelt. Ők vitték a legtöbbre, de nem csupán azért, mert kimagaslóan tehetségesek, hanem mert hihetetlenül szorgalmasak is. Anélkül pedig nem megy. Csak a mai fiatalokból ez valahogy hiányzik. Ülnek a számítógép előtt, már akinek van, vagy szórakozni járnak inkább. Arról meg nem is beszélve, hogy a roma fiatalok már 10-12 éves korukban elkezdenek dohányozni. Mi lesz velük később?! Megmondjam?! Vagy elzüllenek, vagy tizenévesen kiházasítják őket! Az oláh „cigányoknál” – a muzsikusokkal ellentétben –  ugyanis a mai napig él az a hagyomány, hogy a szülők választanak a gyereküknek házastársat.  Aztán jönnek a gyerekek, és ugyanott vagyunk!

Ezért hagytad abba az elemi iskoláskorú gyerek edzését?

Dehogyis! Rettenetesen sajnálom, hogy most nem tudok velük foglalkozni. Pedig van köztük pár, mint a Lakatos Józsika is, igazán kimagaslóan ügyes, jó adottságokkal rendelkező gyerek. Sokra vihetnék! De hiába, ha a múlt évben a Mariánum Egyházi Iskolaközpont felbontotta az egyesülettel a tornaterem használati jogára vonatkozó szerződést, azzal az indokkal, hogy a gyerekek – vagy harmincan – már edzés előtt egy-két órával ott fociznak, hangoskodnak az udvaron. Nyáron kint az Esztergályos utcai füves placcon foglalkoztam velük, de az meg a városi rendőröknek nem tetszett, mert hogy „kiabálnak“. Nem kiabáltak azok, hiszen ott voltam velük, hanem szurkoltak. Ha lopnának vagy drogoznának az jobb lenne?! Tornaterem bérlésére meg egyszerűen nincs pénze a szövetségnek. Pedig ahhoz, hogy működni tudjunk, más nem nagyon kellene, hiszen felszerelésünk van,  én meg ingyen tartom az edzéseket. De hiába kilincseltem a polgármesteri hivatalban, adtam be a papírokat, kértem időpontot, még csak válaszra sem méltattak. Nem tudom, mit csinál a polgármester úr, hogy ennyire nem ér rá… Belefáradtam a koldulásba! Nem mondom, hogy azelőtt fényes volt a helyzet, évről-évre kevesebb támogatást kaptunk. Csak egy polgármesternek, Pásztor Istvánnak volt a szívügye a komáromi ökölvívás. A szlovákiai bajnokság előtt még edzőtáborba is elvihettem a gyerekeket három hétre,  Bacsófalvára ( Pocuvadlo). Meg is lett az eredménye! Mind a hét gyerek dobogós helyezést ért el!

Három hét, reggeltől estig edzés?! 

Azért nem úgy kell azt elképzelni! Edzések közben, pihenésként „tanultak”.  Nem egy roma  gyereket ugyanis nem csak az ökölvívásra kell megtanítani, de szocializálni is. Olyan alapvető higiéniai szokásokra nincsenek megtanítva, mint a mosakodás vagy a fogmosás. Meg aztán gond van a nyelvhasználattal is náluk. Nagy részük ugyanis, a lovárin kívül, amit otthon használnak, nem beszél igazán jól egy nyelven sem.  Volt, aki elkerült a válogatotthoz, ott volt a sikerek kapujában, de inkább hazajött, mert nem talált „közös” nyelvet az edzővel. Sajnos a roma fiatalok, bár az alapiskolát már jóval többen befejezik, mint az „én időmben”, addig, hogy szakmát tanuljanak, vagy érettségit szerezzenek, nem igen jutnak el.

Gyermekeid közül valaki követett a ringbe?

Sajnos nem. A négy gyerekem, és a hét unokám közül, csak a legkisebb fiam, Józsika lett sportoló. Ő egy rövid ideig, a Slovan Bratislava színeiben játszott, most pedig a KFC focistája. Remélem lesz benne kitartás, mert nem potyog a siker az égből. Sok pofont kell azért elviselni!

Köszönöm a beszélgetést.