Kravec Magdika: Nem bírom a semmittevést

Kétfajta ember van. Az egyik tétlenül ül a fotelban a számítógép előtt, és elégedetlenül kritizál mindent és mindenkit a városban. A másik viszont, le sem ül, meg sem áll, egész nap tanácsot ad, szervezkedik, intézkedik, segít, szívvel-lélekkel! Cserébe pedig nem vár viszonzást, nem vár hálát, nem is azért teszi, hanem a közért, az emberekért, a jóért. És talán nem is tudja, talán nem is foglalkozik vele, hogy Őt, a város közismert Kravec Magdikáját, a Járási és Komáromi Nyugdíjas Szövegség elnökét, aki nemrég ünnepelte 75.születésnapját, mennyien szeretik és becsülik. De vajon hogyan, és mikor került a szövetség élére? 

az interjút készítette: Janković Nóra 

A nyugdíjas klub vezetőségével, és az akkori tagokkal – kezdi a rá jellemző nagy lendülettel Magdika – még aktív éveimben, a munkámon keresztül ismerkedtem meg. A ČSAD –nál ugyanis többek közt a  szervezett kirándulásokhoz megrendelt buszok papírjainak a kiállítása is az én munkakörömhöz tartozott. Mivel nekem hazafelé útba esett a klub székháza, hogy ne kelljen kibumlizniuk érte a város szélére, be szoktam hozni nekik. Eleinte csak pár mondatot váltottunk, majd ahogy egyre jobban megismertük egymást a klubtagokkal, már „ok nélkül” is benéztem hozzájuk, pusztán a viszontlátás öröméért.  Néha a barátaim viccelődve meg is jegyezték, hogy „csinálom” a helyemet.  Én meg csak legyintettem!  A munka, az idegenvezetés, a család annyira lekötött, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy egyszer valóban én leszek ennek a kis közösségnek a motorja. De hát, tudja, hogy tartja a mondás: Ember tervez, Isten végez.

Mi változott meg az életében?

Még jóval a rendszerváltás előtt Nyitrán egy turisztikai szakképzés keretén belül idegenvezetői szakképesítés szereztem. Az utazási irodák közt hamar híre ment, hogy „Magdi bárhol van, minden váratlan helyzetet, szállás körüli vagy személyes problémát ripsz-ropsz megold!” ,ezért egyre többször kértek fel. Rengeteget utaztam!  Kezdetben csak a szocialista államokba, majd a berlini fal leomlása után a nyugati-európai államokba, Spanyolországba, Svájcba, Németországba, Olaszországba is kísértem csoportokat. Közben a nyelvtudásom is egyre jobban bővült,már szinte mindenhol megtudtam értetni magam.  A múló évek azonban a sok jó mellett, hiszen rengeteg szép élménnyel gazdagodtam, családunk is két unokával bővült, hoztak nehézségeket is. Édesanyám felett sajnos eljárt az idő, megöregedett, egyre nagyobb szüksége volt rám. És nem csak neki, de a férjemnek, a fiaméknak, az unokáknak, majd később a dédunokámnak is. Számomra azonban ez nem kötelesség volt, nem lemondás, nem teher, hanem örömforrás, hiszen nincsen annál jobb érzés, mint amikor az ember önzetlenül tehet valamit a másikért. Időm pedig volt, hiszen közben nyugdíjba mentem. Amikor aztán megüresedett az igazgatói szék, az akkori polgármester úr, addig-addig győzködött, hogy vállaljam el, nekem való feladat, míg végül 2000. január 1- én rászántam magam.

Miből gondolta Pásztor István, hogy Ön a legrátermettebb, legmegfelelőbb személy erre a pozícióra?

Amikor 1995-ben Komárom városa abban a megtiszteltetésben részesült, hogy megkapta az ifjúsági röplabda világbajnokság rendezési jogát, a versenyzőket szállító (repterekre, fakultatív kirándulásokra stb. ) buszok bebiztosítása, a verseny logisztikai megszervezése az én kompetenciám volt. Sokan, amikor meghallották, csak szkeptikusan legyintettek, ez a mi jármű-és emberi kapacitásunkkal lehetetlen. De én aztán nem! Számomra a lehetetlen nem tény, nem kinyilvánítás, hanem kihívás! Mindent meglehet oldani, csak kreatívan kell gondolkodni, fel kell ismerni a lehetőségeket, a kiskapukat és merni kell – a felelősség tudatában is – kockáztatni. De ez a legkevesebb, amit megtehet az ember a szülővárosáért! A vb lezajlása után, a röplabda szövetség akkori elnöke, Madam Shödertal   külön megköszönte a polgármesternek a kiváló szervezést.

Egy végigdolgozott élet után nem vágyott már egy kicsit arra, hogy hátradőljön és kényelmesen „lógassa a lábát a végtelenbe”? 

Nem bizony! Én mindig akkor kínlódtam, ha kevés volt a munka.  Mindig is igyekeztem a nap minden óráját valami hasznos elfoglaltsággal kitölteni.  Ha úgy adódott, száznyolcvan gyerek számára szerveztem úttörőtábort, ha meg éppen arra volt szükség, akkor céges bált ötszáz emberre. Akkoriban még működött a kettes lakótelepen, az amfiteátrum mellett a kultúrház, ahol a teadélutánokat, és a táncos összejöveteleket tartottuk.  Mivel a sport, a mozgáskultúra mindig is a szívügyem volt – gyerekként balettoztam, sőt felléptem még cirkuszban is akrobatikus számokkal – teljes erőbedobással vettem részt a szpartakiád rendezvények résztvevőinek felkészítésében is. Felejthetetlen élmény volt, amikor 1975-ben, szervezőként ötszáz nővel együtt utazhattam Prágába. A mai fiatalok el sem tudják képzelni, hogy milyen élményekben, közös örömökben gazdag életet is lehet élni kevés pénzből.

Komárom város kulturális életének előremozdítása azonban más területeken is fontos volt az Ön számára, hiszen többek közt alapító tagja volt a Csemadok Területi Választmányának is!

Mivel annak idején kényszerből – még érvényben volt a magyar iskolák Kassai Kormányprogramban elrendelt bezárása – szlovák iskolákban végeztem a tanulmányaimat, nagyapám, nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy ne csak a magyarságtudatom, a nemzeti identitásom alakuljon ki, de a magyar szellemi örökséget is megismerjem. Engem odahaza úgy neveltek jó magyarrá, hogy közben elfogadó, nyitott tudtam maradni más nemzetekkel, más vallásokkal szemben is. Nem az a fontos, hogy kinek mi az anyanyelve, hanem az, hogy milyen ember! És annak idején, amikor elindítottuk a Csemadok helyi szervezetét, egy rendkívül jó gárda jött össze. Olyan emberek, akiknek a kultúra megőrzése, fejlesztése, terjesztése és a népművelés őszintén fontos volt. Zajlott az élet a szervezet berkein belül. A  Selye János Gimnáziummal szemben lévő székház (ma a Švejk nevű vendéglátóegység működik ott) színpadán egymást érték az előadások.  A  Gül babában, Csipkerózsikában és a Csim-Bum Cirkuszban szerepeltem én is.  Akkoriban nagyon aktív volt a szervezet, nem úgy mint ma. Haragszom rájuk, mert pár kiállítással, könyvbemutatóval nem fogják megszólítani a fiatalokat! Az elnökségnek végre be kellene látnia, hogy a kultúra, mint a közös múlt összetartó ereje, felbecsülhetetlen értékű!

Sajnos, két vezetői pozícióban nehéz helyt állni!

Hát, a polgármester úrnak a nyugdíjas klubra sincs nagyon ideje. De régebben tudták az illetékesek, hogy a nyugdíjas klub fenntartása nem azért fontos, hogy kielégítsük a papírformát, hanem mert a négyszáz tag közt sok olyan magányos ember van, akinek a klub a második otthona. És itt legalább társaságban, barátok közt, hasznosan tudják eltölteni az időt. De szövődtek már szerelmek is, aminek nagyon örülök, hiszen az ember társas lény. Mindenkinek szüksége van érzelmi biztonságra.

Önnek ez megadatott, hiszen több mint ötven évvel ezelőtt megtalálta az „Igazit”. Vagy inkább az „Igazi” talált Önre?

Édesapámat egy éves koromban Székesfehérvárott bevagonírozták, és elvitték katonának. A Don-kanyarnál halt hősi halált. Csak pár tábori levél maradt utána. Én egyke voltam, mégis hét testvérem volt, mert édesanyám és a nagyszüleim a háborúban árván maradt rokongyerekeket magukhoz vették. Anyukám mindig, mindegyikünknek ugyanolyan sapkát, sálat, kesztyűt kötött, ugyanolyan ruhákat varrt, és egyforma cinkvájszozott fehér cipőt vett. Vasárnap délután mind kiöltöztünk és mentünk a moziba. Minden gyerekfilmet ingyen megnéztünk, mert a szomszéd bácsi volt az igazgató, a felesége a jegyszedő, a nagynéném meg a vetítőgép mögött ült.  Szegények voltunk, de gyönyörű gyermekkorunk volt. Az Erzsébet-szigeten volt a házunk. Amikor nagyapám vett egy rádiót, fél sziget odajárt hozzánk hallgatni a műsort. Összetartó, közösségformáló ereje volt. Édesanyám meg néha esténként Mollináry Gizella történeteit olvasta fel.  Olyanok voltunk, mint egy nagycsalád. De ahogy a családokban is szokott lenni, úgy itt is volt egy fekete bárány, aki bizony szerette a nőket molesztálni. Egy téli napon mentem haza az esti iskolából, ahol közgazdaságtant tanultam, leszálltam a buszról, amikor meghallottam a hangját: „Na most elkaplak!”. Óriási szerencsém volt, mert pont arra járőrözött két katona. Odamentem hozzájuk, és megkértem őket, kísérjenek haza. És az egyikük, a bardejovi ukrán származású Mikuláš lett a férjem.  Na nem olyan ripsz-ropsz, mert azért kérettem magam! Pedig már a legelején tudtam, hogy egy aranyszívű, jóságos ember! Nélküle, az ő támogató, elfogadó szeretete nélkül nem tudtam volna ilyen teljes életet élni.

Annak idején, amikor tervezgették a közös jövőt, felmerült annak a lehetősége, hogy a férje szülővárosába költöznek?

Én innen el nem mentem volna soha.  Engem nem csak a családom, a barátaim, az ismerőseim kötöttek a városhoz, de a gyökereim is.  A várossal együtt nőttem, fejlődtem, és öregedtem meg. Nekünk már közös múltunk van. Ha kimegyek a szigetbe, nekem ugyanúgy mesélnek a platánok, a dunai töltés kövei, a régi kerítések, mint a városban az emberek. Jó dolog maradni, kitartani, hűségesnek lenni.