Fazekas László: Most lelkipásztorként szolgálok tovább

az interjút készítette Janković Nóra

A Szlovákiai Református Keresztyén Egyház gyülekezetének nagy része magyar nemzetiségű, akik Isten igéjét anyanyelvükön, magyarul szeretnék hallgatni, akik azon a nyelven, amit szüleik, nagyszüleik adtak át nekik örökségként, várják a vigaszt, a bíztatást, a reményt a lelkipásztoroktól. Kisebbségi létben összetartani, megtartani és növelni a gyülekezeteket, az egyházat, egyre nehezebb és talán fárasztóbb. A komáromi Fazekas László emeritus püspök, aki a felvidéki magyar közösségek megmaradását segítő, valamint a keresztyén értékeket nemzetközi szinten is képviselő, kiemelkedő lelkipásztori és egyházvezetői szolgálata elismeréseként idén március 15-én kapta meg, majd június 3-án átvehette a Magyar Érdemrend Középkeresztjét, tizenkét éven át vezette a református egyházat. Hatvanadik születésnapját már a komáromi gyülekezet lelkipásztoraként ünnepelte.

Miért döntött úgy, hogy leköszön a püspöki tisztből?

Nem a korom miatt, az nem változtatott semmin. Tizenkét esztendő egy egyház élén hosszú idő. Elég korán elindult az egyházi karrierem, ugyanis mielőtt a gyülekezet megválasztott püspöknek, már hat éve püspökhelyettesként tevékenykedtem. Folyamatosan készen kellett állni a kérdések megválaszolására, az adódó gondok orvosolására. Minden téren maximális felkészültséget igényelt a tiszt. Éreztem, hogy ideje ezt a tisztséget átadni másnak, aki új látásmóddal tudja egyházunkat tovább vinni. Most lelkipásztorként van rám nagyobb szükség.

A 4600 tagot számláló komáromi gyülekezet, ahol ketten vagyunk megválasztott lelkészek a feleségemmel (Fazekas Zsuzsanna, a szerk.megj.) egyházunkban a legnagyobb. Segédlelkészeink több, mint húsz éve állandóan vannak, de a gyülekezet életének, a diakóniának, a bibliaóráknak a szervezése, a szolgálatok beosztása és végzése a lelkészek feladata. A feleségem tizenkét év óta szinte egyedül szervezte a gyülekezet életét. Nem könnyű egy ekkora gyülekezetben szolgálni. Mielőtt 2008-ban, elvállaltam a püspöki tisztséget, megkérdeztem az Urat, hogy szeretne-e engem látni az egyházunk élén, és egészen addig, míg nem mondtam ki, hogy vállalom, zaklatott voltam. Most viszont akkor éreztem hatalmas belső nyugalmat, amikor eldöntöttem, hogy leköszönök.

Mire a legbüszkébb az elmúlt tizenkét évből?

Nem szeretnék semmivel büszkélkedni, mert a sikerek, a pozitív változások, Isten kegyelméből valósulhattak meg. Ha ő nem hozza elém a lehetőségeket, nem teremtette volna meg azokat a körülményeket, amik megalapozták mindazt a jót, ami történt egyházunkon belül, akkor én hiába igyekeztem volna. Amikor a püspöki szolgálatomat elkezdtem, elsődleges feladatnak az egyházon belüli missziói munka erősítését tartottam. Épp ezért a 2010-es évet Zsinatunk a misszió évének nyilvánította Igyekeztünk olyan alkalmakat szervezni, ahol megszólíthattuk az embereket, mélyíthettük a hitüket és erősíthettük a gyülekezet egységét. Már korábban, Komáromban elindítottuk az egyetemes egyházi diakóniát, melynek feladata a betegek és egészségükben károsultak ápolása és támogatása, az egyedül-, magányosan-, rossz szociális körülmények között élők megsegítése. 2013-ban Tóth Zsuzsanna vezetésével indítottuk el a Református Cigánymissziót, ami egy nagyon kényes és egyben szükséges szolgálat, főleg azokon a vidékeken, ahol nagyon sok roma él egy-egy gyülekezet területén. Nekik jellemzően nagyon kevés kapcsolatuk van a társadalom többségi részével. Aprólékos munkával elindult egy szép folyamat, hogy bevonjuk a roma testvéreinket a gyülekezetbe, hirdessük számukra az evangéliumot, megértetve velük, hogy ők Isten teremtményei, akiknek szükségük van a megváltásra. Jelentős eredmény, hogy csatlakoztunk a Kárpát-medencében 2009-ben egységbe tömörülő Magyar Református Egyházhoz. Igaz, csak kicsit később tudtuk aláírni az erről szóló dokumentumot, mégpedig 2011-ben Temesvárott. A Zsinatunk egy jogi dokumentumban, ún. ratifikációs csatolmányban fektette le, hogy ugyan az egész egyházunk csatlakozik, de ez csupán a magyar egyházmegyékre érvényes. Ugyanis a két szlovák egyházmegyénk tiltakozott. Sőt, kimondottan ellenségeskedés lett belőle, mert a szlovák atyafiak nehezen tudták megérteni, hogy számunkra, – a hívek 80-85%-a magyar nemzetiségű – rendkívül fontos, hogy ismét összetartozhassunk testvéreinkkel, mint a Trianon előtti időkben, amikor egyházunk még egységes volt. 2017-ben elindult Kárpát-medencei Óvodafejlesztési Program, melynek során a Felvidéken 17 református fenntartású óvoda (8 bölcsődével együtt) és 6 különálló bölcsőde létesült, köztük a komáromi Csillag Óvoda és Bölcsőde. Szeretnénk, ha a gyerekek a keresztyén hitben nevelkednének, hogy rájöjjenek menyire fontos Isten szeretete az életünkben. Gyülekezetünk missziós szolgálatához tartozik a komáromi Timóteus házban működő idősek otthona, amely 2017-ben kezdte meg működését.

Az erdélyi magyarság körében egyre súlyosbodóbb probléma a lelkészhiány. A felvidéki magyar református gyülekezetekben van elég szolgálattevő? Mennyire vonzó a lelkészi pálya a fiatalok számára?

A rendszerváltás után, amikor létrejött Komáromban a Kálvin János Teológiai Akadémia, ahol hitoktató, levita, majd a későbbiekben teológus képzés folyt, rendkívül nagy volt az érdeklődés a pálya iránt. A Selye János Egyetem indulása után ez még jobban felerősödött. Ekkoriban 80 gyülekezetünkben nem volt lelkipásztor. Néhány éven belül az összes üres helyet betöltötték. Valószínűleg idővel híre ment, hogy a gyülekezeti lelkészi állások beteltek, a lelkesedés első hulláma is lecsengett, és egyre kevesebb lett a jelentkező a teológiára. Most az a helyzet állt elő, hogy ha egy-egy lelkipásztor nyugdíjba megy, akkor a gyülekezet nehezen talál szolgálattevő lelkipásztort, aki átveszi a leköszönő helyét. Nagyon komoly kihívás lesz ennek megoldása.
A szocialista rendszerben nem igazán volt ajánlatos még templomba se járni, nemhogy teológiát tanulni. Önben mikor tudatosult, hogy Isten a lelkészi szolgálatra szólította?
A családom mindig is templomba járó volt, sőt édesapám zsinati tag volt. Egy beszélgetésünk alkalmával, miközben együtt dolgozgattunk, felvetette, hogy a gimnázium befejezése után elmehetnék teológiára. Bennem még a gondolatára is egy világ omlott össze, mert természettudományi beállítottságú révén, a Kassai Műszaki Egyetem elektrotechnikai karára készültem. Szüleim elfogadták a döntésemet, nem erőltették tovább az egyházi pályát. A matematika érettségin azonban, a felkészülés alatt rosszul dolgoztam ki a példát. Szólítottak, odamentem a táblához, megoldottam, nézem a papíromat, ott egészen más volt. Elszúrtam, vége, megbukok! De nem! A jó megoldást írtam fel! A fizika érettségin hasonló dolog történt. Valaki fogtam a kezemet és így jeles lettem. Közben „megsúgták “, hogy nincs sok esélyem az egyetemre, mivel az osztályfőnököm borzasztóan rossz kádervéleményt írt rólam. Édesapám ugyanis, aki bíró fiaként Munkácson végzett kereskedelmi akadémiát és kiváló munkaerő volt, nem volt hajlandó belépni a kommunista pártba, így kvalitásai ellenére nem léphetett magasabbra a ranglétrán. Ragaszkodott a hitéhez, és Istenhez, aki négy évnyi orosz fogság után hazavezette. Meglepő módon mégis, a hozott eredményeim alapján felvételi nélkül felvettek a műszaki egyetemre. Csak akkor én már azt mondtam, hogy meg akarom ismerni azt a „valakit “, aki segített nekem, és beadtam a jelentkezésemet a Prágai Coménius Evangélikus Teológiai Fakultásra (ma a Károly Egyetem Teológia Kara). Megtéretlenül.

A tanulmányai hatására, lépésről-lépésre tért meg, vagy váratlan fordulatként következett be?

Mindig is volt egy Isten tudatom, mint ahogy nagyon sok templomba járó embernek van, de nem volt Istennel kapcsolatom. Az pedig olyan, mintha valaki, aki soha nem járt az Antarktiszon, előadást tartana róla. Ez egy érdekes, önigazolt tudatállapot, amiből nagyon nehéz megtérni. A prágai diákéveim alatt több alkalommal is megesett, hogy Isten megszólított, de én elfordultam tőle, nem akartam közelebb kerülni hozzá. Teológiát tanultam, gyülekezetben szolgáltam, – úgy gondoltam ez teljesen elég. Még akkor sem kapcsoltam, amikor egy komoly betegség alakult ki nálam. Rettenetesen megkeserítette az életemet, s félelmet keltett bennem. Isten viszont nem a félelem lelkét adta nekünk. Egy alkalommal, egy komoly döntést kívánó helyzetben elsoroltam az összes bűnömet Istennek, és a Jézus Krisztus nevében könyörögtem megbocsátásért és segítségért. Azonnal éreztem a megkönnyebbülést, és betegségemből meggyógyultam. Amikor legközelebb orvosi vizsgálatra kellett mennem, meglepődve állapították meg, hogy az orvosi eredményeim szerint is beállt a gyógyulás.

Az elmúlt év a félelem és a megfélemlítés jegyében telt. Hogy tudott az egyház lelki támaszt és segítő kezet nyújtani a hívőknek, ha a templomok kapui hónapokon át zárva voltak?

Rendkívül nehéz volt. Az egyháznak a lételeme a közösség, és amikor nem lehetett gyakorolni az nagyon-nagyon nyomasztóan hatott mindnyájunkra. Jómagam vasárnap délelőttönként nem tudtam mit kezdeni magammal. Nem találtam a helyem. Voltak gyülekezeti tagok, akik mesélték, hogy vasárnaponként felöltöztek, mintha templomba mennének, és úgy ültek le megnézni az igehirdetésünket a YouTube-on. Megpróbáltuk minden lehetséges módon tartani és táplálni az emberek lelkét. Zoomos biblia órákat tartottunk, kapcsolatban álltunk velük emailen, telefonon keresztül. Nehéz volt! Nagyon! „De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.” – olvashatjuk Ézsaiás próféta könyvében.

Lehetséges, hogy Isten figyelmeztetni akart minket ezzel a járvánnyal?

Aki a Biblia ismerője, az tisztában van vele, hogy a Szentírásban Jézus nagyon sok mindent elmondott a tanítványoknak a jövőt illetően. Beszélt arról is, hogy lesznek járványok, katasztrófák, de ez még nem a vég. Fel kell készülni arra, hogy nagy nehézségek lesznek a Földön, mert elrontottuk és tönkre tettük ezt a világot. Abban a meggyőződésben, hogy jót cselekszenek, jó irányba mennek, sokszor önmagukkal ellentétes jogszabályokat alkotnak a törvényalkotók. Például harcolnak az abortusztörvényért, amivel életeket pusztítanak, miközben a másik oldalon kongatják a vészharangot, hogy elöregszik a társadalom. A munkaerőhiányt pedig a nyugdíjkorhatár emelésével, vagy egyes országokban a migránsok befogadásával akarják megoldani. Pál apostol a Rómaiakhoz írt levélben világosan írja az emberről, hogy „hiábavalóságokra jutottak gondolkodásukban, és sötétség borult oktalan szívükre. Akik bölcseknek mondják magukat, bolonddá lettek…”(Róm 1,21-22) De az apostol szavai érvénesek a következő problémára is, amelyik egyre nagyobb teret követel megának. Mert az apostol a levelét így folytatja: „Ezért kiszolgáltatta őket szívük vágyaiban a tisztátalanságnak, hogy meggyalázzák egymás testét. Az ilyenek Isten igazságát hazugsággal cserélték fel, és a teremtményt imádták és szolgálták a Teremtő helyett… Ezért kiszolgáltatta Isten őket gyalázatos szenvedélyeiknek: mert asszonyaik felcserélték a természetes érintkezést a természetellenessel, ugyanúgy a férfiak is elhagyták a női nemmel való természetes érintkezést, és egymás iránt ébredt vágy bennük: férfiak férfiakkal fajtalankodnak, de el is veszik tévelygésük méltó büntetését önmagukban.”(Róm 1,25-27) Isten azért szívük vágya szerint tisztátalanságra adta őket, hogy egymás testét megbecstelenítsék Nem ezt látjuk ma?! És ez van propagálva, támogatva. Szabadon kell élni, nyitott társadalomban kell élni! – hirdetik. Akinek viszont más a véleménye, azt homofóbnak, nacionalistának, rasszistának kiáltják ki. Sajnos az emberiség egy liberális diktatúra felé halad.

Ezek szerint mégsem mindenki egyformán Isten gyermeke?

Isten mindenkit szeret, de a bűnt és a bűnben élést nem tartja elfogadhatónak. Csakhogy a tévelygők megmentésének nem az a helyes útja, hogy meghagyjuk őket a bűnben, hanem az, ha elmondjuk nekik, hogy az, ahogy ők élnek nem jó, és segítünk nekik a változásban. Mindig van lehetőség a változásra. Jézus Krisztus az egyedüli, aki meg tudja szabadítani a paráznaságban, alkoholizmusban, függőségekben és bűnben élőket. Nem támogathatunk valakit az önsorsrontásban, mert ez nekik sem jó. Az nem szeretet. Ez a világ pedig arra törekszik, hogy a bűnt tegye igazsággá. Lassan kirajzolódik egy fordulat és annak kell szégyellenie magát, arra fogják rá, hogy homofób, aki a keresztyén normák szerint akar élni és nem a liberális LMBTQ mozgalom zászlóját lobogtatva. Meg kell találnunk a feladatunkat a világban, amire Isten teremtett minket. Amíg nem találjuk meg, csak tengődünk jobbra-ballra. Kereshetjük a boldogságot, de Isten nélkül, akit a ma embere elveszített, nem fogjuk megtalálni. A mai fiatalság életében fontos lenne a céltudatosabb nevelés. A szőlőnk sem fog teremni, vagy savanyú lesz, ha nem metsszük meg. A vadhajtásokat bizony le kell nyesni.

A rendszerváltás előtt került Komáromba. Azonnal megtalálta itt a helyét és a feladatát?

Amikor 1986-ban, az egyetem teológiai karának befejezése után kineveztek komáromi segédlelkésznek, nagyon bántott, hogy én voltam az egyetlen az évfolyamunkból, aki nem kapott saját gyülekezetet. A komáromi hívek azonban nagyon kedvesen fogadtak. Két és fél év szolgálat alatt kialakult egy olyan támogató közeg, amiben úgy éreztem, sok mindent tudnék tenni a közért, az egyházunkért. Első lépésként bementem az iskolákba, megpróbáltam a hitoktatást megszervezni és elkezdtem az ifjúsággal foglalkozni, ami tüske volt a járási egyházügyi hivatal szemében.

Saját döntése volt, hogy két és fél év után elmegy Komáromból vagy a „Nagyuraké”?

Konfrontációnk a járási egyházügyi hivatal titkárával 1988-ban, templomunk építésének 200. évfordulóján élesedett ki igazán. A fülükbe jutott, hogy az ünnepi istentiszteleten a Csemadok Vegyeskara, ma Concordia Vegyeskar, Händel Messiásának Halleluja tételét – amely a Krisztus-történet passió részének befejezése – fogja előadni. Csakhogy az énekkar legtöbb tagja pedagógus volt. Csütörtökön hívott az egyházügyi hivatal titkára, hogy vegyem tudomásul, az énekkar a Nemzeti Front keretein belül működik és egyházi ünnepségen nem szerepelhet. „Titkár úr, mégiscsak ildomosabb a Halleluját egyházi ünnepségen énekelni, mint a Szlovák Nemzeti Felkelés évfordulóján. “– válaszoltam. Teljesen kikelt magából, s azt mondta, hogy ha nem fújom le a kórus fellépését, bánni fogom. Stubendek István karvezető ismertette a helyzetet a tagokkal. Tudtommal egy ember kivételével mindenki ott volt a templomi fellépésen. Az iskolák igazgatói meg is fenyítették őket ezért. Engem meg büntetésből áthelyeztek Lévára. A rendszerváltás után, a gyülekezet visszahívott. A feleségem akkor még prágai egyetemista volt. Nagy kihívás volt szolgálatot vállalni egy ilyen nagy gyülekezetben, de megvolt hozzá bennem a belső indíttatás. Azóta is örömmel szolgálunk a gyülekezetben.

Beszélgetésünk elején említette, hogy elsőként az édesapja vetette fel az egyházi pályát. Ön nem próbálta meg ebbe az irányba terelgetni a gyermekeit?

Felmerült a gondolat, de nem mutattak rá hajlandóságot. A lelkészi hivatást nem lehet ráerőszakolni senkire, ha az Isten elhívás által nem szóllít valakit erre a pályára, akkor az emberi igyekezet felesleges lenne. Csak akkor lesz elégedett az ember, ha nem munkaként fog tekinteni a pályájára, hanem az lesz az élete. Persze, annak is megvan a hátulütője, ha valakinek a hivatása a teljes élete, mert akkor minden idejét az tölti ki. Mi is gyakran azon kapjuk magunkat a feleségemmel, hogy három mondat után már az egyház körüli feladatok jönnek elő. Most hogy kiröppentek a gyerekeink, felerősödött bennünk az érzés, hogy túl sokat mulasztottunk velük kapcsolatban. Túl nagy hangsúlyt fektettünk a hivatásunkra, a munkánkra, a gyülekezetre. De hálás vagyok Istennek, hogy megmutatta a hatalmát és jó gyerekeink vannak, és jó emberek lettek, akik igyekeznek a hitben járva élni az életüket. A legidősebb fiúnk, a harminchárom éves Laci, Canterburyben tanult szociológia- és politikatudomány szakon. Jenleg Pozsonyban él és a bankszektorban dolgozik. Nagy örömönkre hamarosan ő is családot alapít. Nyáron lesz az esküvője. A harmincéves Máté fiunk optikus. Ő már édesapa. Eszter unokánk nagy ajándéka az életünknek. Zsuzsi lányunk szintén férjnél van, és párhuzamosan végzi az egyik egyetemen a mesterszakot, a másikon pedig az alapképzést.

Nagyon másképpen telt az élet az önök családjában, mint a kistárkányi szülői házban, a Tisza-partján, ahol gyermekkorát töltötte?

Mindenképpen vannak olyan berögződések, amiket otthonról hoz magával az ember, ami a dolgokhoz, helyzetekhez, munkához, családhoz, kultúrához, normákhoz való viszonyulásában mutatkozik meg. A magyarságunk fontossága szavak szintjén túlhangsúlyozva ugyan nem volt, de a gyökerekhez, a nyelvhez , a hagyományainkhoz való kötődésben érzékelhető volt. Édesapámtól azt láttam, hogy minden helyzetben, körülményektől függetlenül, vallani és vállalni kell, hogy mi a református egyházhoz tartozunk. Szép gyerekkorom volt. Nagy család volt a miénk. Három lánytestvérem van, akiktől nagyon sok jót kaptam kisgyerekként. És olyan szabadságot tapasztalhattam meg, ami csak vidéken adatik meg a gyerekeknek. Jártunk ki a Tisza-partra, dolgozgattunk a kertben édesapámmal. Vele mindig jó ízű volt munka. Ha valamit megtanultam tőle, örömére legközelebb elvégeztem egyedül mire hazaért. Vasárnap felöltöztünk ünneplőbe és elmentünk templomba, majd jött a közös ebéd. A munka tiltva volt, csak a jószágnak adtunk enni, az a nap a pihenésről szólt. Ezt igyekeztünk mi is megtartani. A közös ebédeknek így mindig sokkal jobb íze van.

(komaromonline.sk, Janković Nóra)