AZ OPERETTKIRÁLY – 150 éve született Lehár Ferenc
Most éppen 150 éve, 1870.április 30-án éjfél előtt 2 órával Komáromban született meg az az ember, akinek neve a világ minden táján a művészetekben jártas emberek számára ismerősen cseng, s ez az ember Lehár Ferenc.
Nem hiszek a jó zene, az operett hanyatlásában, s ezzel nem hiszek Lehár hanyatlásában sem. Lehár több volt, mint egy zeneszerző, jelenség volt, egy korhangulat, egy műfaj, egy szép letűnt polgári világ képviselője. Pótolhatatlan, őrizni való kincsünk még akkor is, ha zenei életünk jelenleg éppen más ízlést követ, de tudomásul kell vennünk, hogy még ma is világjelenség, hisz neve a világ minden táján még a 21. században is ismerősen cseng.
Minden operettszerző nagysága előtt fejet hajtok, de Lehár Ferenc zeneszerzői talentuma, munkássága kiemelkedik a többieké közül. Pontosan azért, mert az első darabjától az utolsóig besorolhatatlan remekművek sorát alkotta évtizedeken át, túllépve mindenkin, szerzőkön, stílusokon, korszakokon; a régi, hagyományos műfajbeli korlátokat nemcsak feszegette, de át is lépte a szükségszerű „fejlődés” érdekében. Művei között operai igényű partitúrákat találunk. A többi kitűnő szerző operettjeiben is vannak varázslatos dalbetétek, felfigyelünk remek hangszerelésükre is, de Lehár alkotóműhelyében az általa komponált zenés színpadi művek partitúrája olyan nemes szövetrétegű, hogy az ének, a muzsika igényes megszólaltatásához a legtöbbször magas szintű, muzikális tudással felvértezett előadóművészek (énekesek, zenészek, karmesterek) szükségeltetnek, akiket elsősorban az operatársulatoknál találhatunk meg. Ezért egy Lehár-operettet a legritkább esetben lehetséges olyan magas színvonalon előadni, bemutatni, és a szereplőket, énekkart, zenekart, a karmestert úgy kiosztani, hogy a komponista megkövetelte zenei igényességből és minőségből akárcsak egy picit is engedni lehessen. Lehár zenéjét sok esetben az operákhoz hasonló igényesség jellemzi, számos híres operaénekes nagy kedvvel lépett fel ezekben a zenés darabokban. Kevéssé ismert, hogy az 1950–1960-as évek legendás dívája, az Amerikában született görög származású szoprán, Maria Callas is énekelt Lehár-operettet. Később pedig Elisabeth Schwarzkopf német, Joan Sutherland ausztrál szoprán, Nicolai Gedda svéd és Plácido Domingo spanyol tenor is többször szerepelt Lehár-művekben, a híres magyar énekesek közül pedig többek között Házy Erzsébetet, Sass Sylviát, Ilosfalvy Róbertet és Melis Györgyöt lehet említeni.
Bizonyára boldog lenne, ha tudná, hogy nemcsak a londoni, de egyre több operaház – köztük a New York-i Metropolitan és az ausztrál Sydney-i Operaház – nyitotta meg színpadát A víg özvegy, illetve A mosoly országa előtt, és a 2018-as hírekből azt is tudjuk, hogy Lehár-kultusz alakult ki Kínában is.
Lehár partitúráit lapozva nem véletlen, hogy operettjei – és ilyen A víg özvegy, a Cigányszerelem, az Éva, a Paganini, A cárevics, a Frasquita, a Friderika, A mosoly országa és a Giuditta is – az operaszínpadok után kívánkoznak! Úgyhogy az sem véletlen, hogy a közmegegyezés szerint a zenés színpadnak három műfaja van: Opera, Operett – és Lehár.
Jó lenne őt végre közénk tartozónak tekinteni. Mert azt, hogy ki milyen nemzetiségű, nem az dönti el, hol született, vagy mi a vezetékneve. Az ilyesmi: választás kérdése. Lehár Ferencről meg kell mondanunk, hogy – magyar zeneszerző. Nem azért, mert szülővárosa, Komárom 1870-ben Magyarországhoz tartozott. Nem is azért, mert mi magyarok annak tekintjük. Nem! Ő vallotta magát mindig magyarnak. Szóban és írásban, a legnehezebb időkben is. Ne feledjük el, hogy Lehár Ferenc magyar ember, magyar művész, magyar komponista volt, soha más állam polgára nem volt, csak Magyarországé. Legyünk rá büszkék, mert ő a miénk!
(Mgr. Klemen Terézia a Lehár Ferenc Polgári Társulás elnöke)
